A Lativ vezetője a jesivákról mesél.

Szerző: Arató Mátyás
Megjelent: Forrás – 2013. november

Szerző: Arató Mátyás
Megjelent: Forrás – 2013.november

Mi az alapgondolata annak, hogy októberben megkezdte működését az egésznapos tanulási program a Lativ Kolelben?

Domán Sije: Kicsit távolról kezdem. A vallásos világnak muszáj közösségi életet folytatnia, mert a zsidó vallásnak ez lételeme, egyszerűen nem működik közösség nélkül. Olyan közegben „kényelmes” laknia egy vallásos embernek, ahol a vallásos élethez szükséges teljes infrastruktúra ki van építve: oktatás, színvonalas rabbik, kóser ellátás, mikve stb. Ez azonban egyfajta szeparálódást eredményez a vallásos és a szekuláris társadalom között, ami többek között azért sem hasznos, mert csökkenti annak a lehetőségét, hogy a szekuláris társadalom tagjai meg tudjanak ismerkedni zsidóságukkal, és ezáltal valós döntési helyzetbe kerülhessenek. Az elmúlt évtizedekben egyre többen és egyre aktívabban foglalkoznak ezzel a témával. Annak érdekében, hogy ez a helyzet megváltozzon, elkezdtek „légiókat” berepíteni a vallásos világból a szekuláris társadalomba azzal a céllal, hogy zsidó oktatással foglalkozzanak.

Volt egy alapgondolat – amelyet többek között Rav Shachtól (a Ponyevics Jesiva egykori vezetője) is ki­fe­je­zet­ten szorgalmazott –, hogy ha szeretnél a szekuláris tár­sadalomban egy közösséget kiépíteni, akkor először is telepíts oda egy kolelt. A kolelben jesivát „kijárt”, már házas fiatalemberek tanulnak. Ez a kolel aztán olyan hellyé kell, hogy váljon, amelyet mákom Torának nevezünk, azaz a hely, ahol Tórát tanulnak. Erre az alapra építkezve lehet elérni, hogy az intézmény olyan kiruv szervezetté váljon, ahová sikeresen tud a környező zsidó közösség kapcsolódni abban az esetben is, ha egyáltalán nem vallásos, vagy ha éppen csak ismerkedik önnön zsidó identitásával.

A neve is jelzi, hogy egy ilyen közös tanulási módszer más, mint az akadémiai jellegű oktatás, de valójában mit takar a kettő közötti különbség?

Természetesen ha csak a tudás átadásáról lenne szó, akkor logikusabb volna, ha egy olyan intézményt hoznánk létre, amely gyakorlatában hasonlatos az egyetemi jellegű tudásátadáshoz, ahol pl. szemináriumokat tartanak. Önmagában véve tehát nem egyértelmű, hogy miért jó az, ha néhány, hat-nyolc, esetleg húsz család elköltözik egy adott városba, és úgy tanulnak együtt, mintha egy jeruzsálemi kolelben tennék. No de akkor mégis miért jó ez?

Ennek az alapja a következő: az ember pozitív tevékenységek által képes hasonlóvá válni egy „leszállópályához”, amelyen az Örökkévaló jelenléte tud nyugodni (hasonlatos ez valamilyen szinten a Szentélyhez, amely úgy van kiépítve, mint a legtökéletesebb leszállópálya). Ezzel szemben pedig vannak olyan tevékenységek, amelyek éppen az ellenkezőjét idézik elő. Az Örökkévaló fokozott jelenlétét elősegítő tevékenységek közül a legerősebb az intenzív és mély tóratanulás. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mély tanulás tudja a legerőteljesebben pótolni a Szentélyt, az Örökkévaló „földi lakhelyét”. Ahhoz pedig, hogy egy adott hely szellemiségében és jellegében érezhető és megfogható legyen ez a fokozott jelenlét, nem elég az egyszerű tudásátörökítési folyamat. Az is rendkívül fontos, de egy teljesen másik szint ahhoz képest, mint amikor belép valaki egy bizonyos helyre, és egyszeriben megérzi, hogy ennek a helynek különleges hangulata van. Ez sokkal jobban megérteti és érezteti a zsidóság lényegét, mint az egyszerű tudásátadás.

Hogyan válik néhány külföldi férfi tanulása a helyi zsidó közösség részévé, hogyan kerülnek kapcsolatba velük a helyiek?

Voltak ilyen próbálkozások Magyarországon az elmúlt két évtizedben – többek között a Lativ Kolel történetében is –, hisz mindenki úgy gondolta, hogy ez az irány lenne kívánatos. Az ötlet két komoly nehézségen bukott el: az egyik, hogy az ilyen és ehhez hasonló programoknak horribilis anyagi vonzatuk van. A másik, hogy a külföldiek nehezen vagy éppenséggel egyáltalán nem tudnak beilleszkedni a helyi társadalomba. Ez különösen érvényes Magyarországon! Nagyon komoly nehézség egy külföldi számára, hogy bármit is elkapjon a helyi mentalitásból.

A Lativ Kolelben is alkalmazott ötlet az itthoni, budapesti helyzethez lett igazítva, de hogyan?

Így van, ez a program valóban nem pontosan olyan, mint általában az ilyen jellegű kolel-programok. Az egyik, hogy ma a világ többi részén gyakran azt csinálják, hogy helyieket, akik elkerültek otthonról, és kimentek ta­nulni pár évre nagyobb jesivákba, őket küldik vissza. Nyi­lvánvalóan azért, mert ők képesek arra, hogy köny­nyen beilleszkedjenek, és felvegyék a kapcsolatot a kör­nyék­beliekkel. Ezzel szemben a magyarul beszélő ávrechok (kolelben tanuló fiatalemberek) sajnos egyelőre olyan elenyésző számban vannak, hogy erre nem tudunk támaszkodni. Így elmondható, hogy ennek a programnak van egy felvállalt hiányossága: itt nem olyanok tanulnak, akiknek a háta mögött 15-20 évnyi minőségi tanulás áll, ennek megfelelően sem a színvonalat, sem az intenzitást nem lehet egy igazi kolelhez mérni, de természetesen nincs is ilyen elvárás. Van ezzel szemben két hatalmas előnye is: azok a fiatalok, akik ebben részt vesznek és tanulnak, automatikusan kapcsolódási pontot jelentenek a helyi közelebbi és távolabbi közösséggel, nem beszélve arról, hogy a program így lényegesen olcsóbb.

A Lativ Kolelben is alkalmazott ötlet az itthoni, budapesti helyzethez lett igazítva, de hogyan?

Így van, ez a program valóban nem pontosan olyan, mint általában az ilyen jellegű kolel-programok. Az egyik, hogy ma a világ többi részén gyakran azt csinálják, hogy helyieket, akik elkerültek otthonról, és kimentek ta­nulni pár évre nagyobb jesivákba, őket küldik vissza. Nyi­lvánvalóan azért, mert ők képesek arra, hogy köny­nyen beilleszkedjenek, és felvegyék a kapcsolatot a kör­nyék­beliekkel. Ezzel szemben a magyarul beszélő ávrechok (kolelben tanuló fiatalemberek) sajnos egyelőre olyan elenyésző számban vannak, hogy erre nem tudunk támaszkodni. Így elmondható, hogy ennek a programnak van egy felvállalt hiányossága: itt nem olyanok tanulnak, akiknek a háta mögött 15-20 évnyi minőségi tanulás áll, ennek megfelelően sem a színvonalat, sem az intenzitást nem lehet egy igazi kolelhez mérni, de természetesen nincs is ilyen elvárás. Van ezzel szemben két hatalmas előnye is: azok a fiatalok, akik ebben részt vesznek és tanulnak, automatikusan kapcsolódási pontot jelentenek a helyi közelebbi és távolabbi közösséggel, nem beszélve arról, hogy a program így lényegesen olcsóbb.

Hány tanuló vesz részt a programban nap mint nap?

Hét fiatal van, aki mindennap sok órát szán erre. Nagyobb részük a teljes időt itt tölti, napi 7 órát – délelőtt 4, délután 3 órát –, a kisebb részük pedig fél napot tanul. Szerencsére a napirendet úgy osztottuk be, hogy különböző szekciók vannak délelőtt és délután, így nem probléma az sem, ha valaki csak délelőtt vagy csak délután tanul.

A program indulása óta eltelt 1 hónap talán elég az első tapasztalok összegzéséhez. Hogy látod most a helyzetet?

Többféle kihívással is szembe kellett néznünk.Ugyan a tanulók egy része – legalábbis magyar viszonylatban – haladóknak számítanak, önállóan, segédeszközök nélkül próbálkoznak a Talmud olvasásával és értelmezésével, de a csoport többi tagja még kezdő ezen a téren. Nekik a legkomolyabb gondot a biztos hébernyelv-tudás hiánya jelenti – az arámiról pedig ne is beszéljünk. Így elkezdeni Talmudot tanulni nagyon nehéz, és lassan megy, ráadásul ez nem egy előadás, ahol a diákok feladata, hogy csak üljenek, és kövessék a szöveget, hanem az a cél, hogy ők maguk jussanak el oda, hogy egyedül olvassák, fordítsák és értelmezzék, hogy aztán majd feltegyék a saját kérdéseiket, és megpróbáljanak rájuk válaszolni. Az egyik részfeladat tulajdonképp száraz szótanulás. Csakhogy vannak arámi szavak, amelyeket héberül másképpen mondunk, amelyeket aztán a modern héberben vagy használunk, vagy nem, vagy esetleg igen, de más jelentéstartalommal. Szóval van bibliai héber, misnai héber és modern héber. Állandóan ugrálni kell eltérő korok különféle nyelvei, más nyelvi állapotok és dialektusok között. A Talmud olvasása a másik nagy kihívás, ugyanis ilyen típusú szöveggel egy átlagos fiatal sosem találkozott, ezért megszenved vele, míg képes lesz arra, hogy a szövegben segítség nélkül is meglássa az értelmet. Semmi sincs végigmondva, 2-3 szavas mondatok hangoznak el, a legtöbb mondatot ki kell egészíteni. A szövegkohézió is teljesen mást jelent, mint egy modern szöveg esetében, tehát a mondatok nem feltétlenül következnek egymásból. Olyanfajta szövegolvasási technikára van szükség, amely nekik újszerű, pedig a szöveg rendkívül régi. De persze mindezen nehézség ellenére úgy tűnik, hogy a fiatalok nagyon élvezik ezt az újszerű világot. Általános tapasztalatom volt eddig a jesivákban, akár kezdőkről, akár haladókról legyen szó, hogy csaknem mindenki szörnyen aktív és mindenki nagyon élvezi ezt a tanulást. Nagyon érdekes volt látnom a jesivákban, ahogy az előadások alatt folyamatos beszélgetés hallatszik. De nem azért, mert nem érdekli őket az előadás, hanem mert folyamatosan meg­beszélik a társaikkal az elhangzottakat. Kérdéseket tesznek fel az állításokra. Amikor véget ér az előadás, akkor a tanulók egy része gyorsan az előadó köré gyűlik, hogy újabb kérdéseket tegyenek föl neki. Sokszor még akár egy óra múlva is ott állnak és folytatják a diskurzust, majd ha az előadónak mennie kell, akkor mennek vele együtt az utcán, hogy még tovább tudják folytatni a téma kitárgyalását. És ezért persze nem kapnak jó pontot, csak egyszerűen „benne vannak a témában”. Érdekli őket, sőt mondhatnánk, együtt élnek a témával.

Milyen időtartamra lett tervezve a tanulási program?

Ez egy tízhónapos program, júliusig tart. A továbbiak egyelőre a jövő zenéje. A nyugati világban sokkal általánosabb, hogy a valamennyire vallásos zsidók, akik egyetemre járnak, 1-2 évet eltöltenek azzal, hogy jesivába mennek, majd egyetem és munka mellett napi rendszerességgel folytatják a tanulást. Magyarországon ilyen még nincs, de fontos cél lenne, hogy minél többen döntsenek úgy, hogy egy évet erre szánnak. Ma még talán utópiának tűnik, hogy a zsinagógákban imádkozás előtt és után fiatal zsidó tanulópárok Talmudot tanuljanak! De talán ez már csak egy kis idő kérdése…

A szűkebb lehetőségek ellenére még sűrített is a program. Hogy bírják?

Nemsokára kiderül. Most fejezzük be az első nagyobb témakört, amelyet egy-két nap ismétlés és összefoglalás követ, majd lesz egy dolgozat is. Meglátjuk, mennyi hasznosult eddig.

A jesivák rendszeréhez hasonlóan csak visszajelzést jelent egy esetleges kevésbé jól megírt dolgozat, vagy jár valamilyen retorzió is?

Nem jár különösebb retorzió, a jesivákban alapvetően nem is túl jellemző, hogy lenne bármiféle számonkérés (a kolelokban már sokkal jellemzőbb), és ennek fontos oka van. Amíg az egyetemi rendszerben az intézmény részére nagyon kevés visszajelzés érkezik évközben az egyes tanulók teljesítményéről pl. egy 400 fős előadás esetén, addig egy jesivában folyamatosan nyomon követhető, ki hol tart, mennyire érti a szöveget, és mennyire mélyedt el egy témában. Kizárt, hogy egy-egy előadó ne tudná minden diákról, hogy éppen hol tart, hiszen állandóan minden témakört megvitatnak az előadásokon kívül is. Nagyon esélyes, hogy az a tanuló, aki nem tesz fel jó kérdéseket, az nincs képben abban a témakörben.
Nálunk is a dolgozat célja mindössze, hogy motiváljon, és hogy rávegye a tanulókat egy-egy nagyobb rész alapos átismétlésére. De igazából egy ilyen élő és aktív tanulási rendszerben az egyetemeken megszokott vizsgarendszer fölösleges.