Történetek nemzeti érzésről és vallásról.
Szerző: Fináli-Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2013. december
Szerző: Fináli-Magyari Judit
Megjelent: Forrás – 2013. december
A LATIV mozaikszó, ezeknek a szavaknak a héber fordításából áll össze: a zsidó reneszánszért Magyarországon. Keleti Dávid rabbi és alapítványának célja azoknak a fiataloknak a segítése, akikben megvan az újjászületése igénye. Nagy szükség van erre, hiszen a mai fiatal generációnak gyerekkorában nem vagy csak kevesen és keveseknek meséltek, tanítottak a hagyományról. „És beszéld el fiadnak…” – szól a parancsolat. Ma ez a viszony jellemzően fordítva működik: a gyökereket kereső gyerekek tanítják a szüleiket. Keleti Dávid rabbi már átélt egy zsidó reneszánszt, Izraelben saját bőrén tapasztalta meg, hogyan ébred rá elfeledett vallásosságára egy társadalom. Ezt beszéli most el nekünk.
„A XX. század elején jellemzően a különböző népek szabadságot akartak maguknak. Európában erős volt a nemzeti érzés, és ez együttműködött a felvilágosodással. Ez a zsidóságban sem volt másképp. A zsidó hagyományból egyrészt sokan ki akartak térni, de emellett megszületett az igény egy saját zsidó állam létrehozására is. A zsidó állam gondolata kielégítette azt a kettős igényt, amely Európában jellemző volt.
A cionista vezetők propagandája arra a romantikus érzésre apellált, amely sok egyszerű zsidó emberben jelen volt: Izrael földjére lépni egyszer mindenki régi vágya, és most, 2000 év után eljött ennek a lehetősége. Ám valójában a cionizmus nem a zsidósággal ment együtt, nem a zsidó hagyományt akarta kiszolgálni, hanem új kultúrát szeretett volna teremteni, amelynek a helye történetesen Izrael földje. A valódi cél ez volt: állítsunk fel egy független államot egy új kultúrával. Kifelé ez így volt kommunikálva: a hagyomány elhagyása eszköz, azért van rá szükség, hogy minden energiánkkal tudjuk építeni az országot, hogy elérhessük a célt, egy független ország megalakulását. Szolovejcsik rabbi szerint a propaganda nem a valóságot fejezte ki. Szerinte a cionisták igazi célja az volt, hogy a zsidóságot kivezessék a hagyományból, és az ország építése csak eszköz volt erre. A valódi eszme pedig így hangzott: ha elmegyünk egy másik országba, fel tudjuk építeni a zsidóság új kultúráját, ahol nem zavarnak a vallásosak.
Főleg a holokauszt után nagy tömegeket hoztak hajóval Izraelbe, elsősorban keletről. A hajókon ezt kiáltották az embereknek: „A tfilint a tengerbe dobhatjátok! A tfilinre csak a galutban volt szükség, hogy az tartsa fönt a zsidó népet.” Kb. ’46-tól ’49-ig ez ment. Egy másik példa: a holokauszt alatt sok gyerek került Perzsiába, Teheránba. Csoportokban hozták Izraelbe, és kibucokban helyezték el őket, ahol arra kényszerítették őket, hogy egyenek tréflit, szegjék meg a szombatot. Akit rajta kaptak azon, hogy kádist mond egy rokonáért, az nem kapott ebédet. Egyfajta szisztematikus újranevelés volt ez. Az üzenet ez volt: aki folytatja a zsidó hagyományt, az hazaáruló. Az zavarja a fiatal Izrael államának felépítését. Amikor mi alijáztunk Izraelbe, apám ötvenkilenc éves volt, az öcsém két és fél. Az apámnak megmondták, hogy ha vallásos iskolába adja a gyerekeit, akkor nem kap állást. Ha vallástalanba, akkor kap. Az ’50-es években így működött ez. Apukám vallásos iskolába adott minket… Voltak vallásos, angol kifejezéssel „yeshiva-highschool”-ba járó fiúk, akik azért vonultak be katonának, hogy bizonyítsák, ők is képesek fegyvert fogni a haza érdekében. Azonban a katonaságnál sokan azok közül is, akik vallásos családban nőttek fel, feladták a vallást. A katonaságnál sok nehézségbe ütközött, aki tartani akarta a vallást. Pl. ha imádkozni akartam reggel, az azzal járt, hogy nem maradt idő reggelizni. Akinek két edényszettje volt, tehát egy tejes és egy húsos, azt duplán ellenőrizték, és ha a tiszt egy pici piszkot is talált az edényben, akkor ezt mondta: milyen elefánt van a tányérodban! És akkor büntetésként szombaton nem mehettünk haza. Tehát nyilvánvalóan dehumanizálták a vallásosokat. És bizony a három év katonaság alatt nagyon sokan elhagyták a vallást. Amint nehézségekkel szembesültek, már inkább kiestek.
Az Aish HaTorah Jesiva Jeruzsálemben
„A vallásosok mellett egyébként a holokausztot átélteket is aljas módon gúnyolták. A félős fiúkat így csúfolták akkoriban: szappan vagy. Lenézték a holokausztot átélteket amiatt, hogy nem támadtak vissza. Nem úgy, ahogy mi fellázadtunk. – A „gálutkodást” el kell hagynotok – mondták. – Az egész gálut közösségi hangulatot meg kell szüntetni. – Az első izraeli elnök ezt mondta: – Az európai gálut egy emberpor, nem emberekből áll, hanem porból. Bele kell nyugodniuk a sorsukba, hogy meg fognak semmisülni. Nekünk az ifjúság kell, amelyből új népet állítunk fel. Letörölni a gáluti kultúrát!
Európában voltak az országalapításra felkészítő programok, ahol pl. földművelést tanítottak. Aki oda bement, az levette a kipát, és szombaton cigarettázott. Sok vallásos úgy érezte, hogy nagy szellemi veszélybe sodorják a gyereküket, ha Izraelbe engedik. Apósom szülei az egyik legkomolyabb vallásos családból származtak, Hadera alapítói voltak, a mocsárt szárították ki Izraelben. Sokan meghaltak ott a maláriától. Vallásos családos csoportok dolgoztak ott, és az apósomék szülei látták, hogy egymás után vallástalanok lettek a fiaik. A legkisebb fiút, aki a feleségem apja, megfogta az anyja, és megszöktette a ’30-as években, Hitler idején Litvániába szöktette a fiát, hogy legalább egy vallásos gyermeke maradjon. Útlevelet szerzett, hat-hét vízum kellett, Olaszországon, Németországon keresztül utazott a fia. Mindez ’35-ben. Hogy megmentse a fiát, hogy vallásos zsidó maradjon.
Tehát a vallás elértéktelenítése volt a főirány, egészen ’67-ig. Aztán akkor száznyolcvan fokos fordulat következett be. A hatnapos háború indította el a változást, az általános hangulatváltozást. Több szempontból is. A háborúban minden téren győzött Izrael, de mégis sok sebesült volt, és sok nehézség adódott a harcokban. Ez valahogy összetörte azt a nagy büszkeséget, amely addig jelen volt. Kérdések vetődtek fel, egyfajta önvizsgálat indult el. Kik is vagyunk mi? Mi a dolgunk? Ezek a kérdések írókban, újságírókban, zenészekben, tehát a vallástalan értelmiségben is felmerültek. Ez volt tehát az egyik momentum. A másik főleg a katonákat érintette. A háború előtt sokan azt érezték, hogy nincs esély túlélni a harcot. És aztán érthetetlen módon mégis életben maradtak. Ők úgy érezték, mintha fentről a Teremtő nyújtotta volna a kezét, és mentette volna meg őket. Sok ilyen ember volt. És sok vezető szerepben lévő ember élte ezt így meg. Olyanok, akik a civil életben fontos társadalmi szerepet töltöttek be, a csatatéren viszont egyszerű katonák voltak. Ők is keresték tehát magukat, bennük is kérdések merültek fel. A háború után különböző szervezetek kapcsolatba kerültek azokkal, akik keresték magukat. Báál tsuvá jesivák alakultak, az értelmiség vett részt ebben. ’67–68-ban Jeruzsálemben alakult pár ilyen. Például az Aish Hatorah, az Ohr Sameach Jesiva. Vagy a Netivot Olam Jesiva Bnei Brakban, amelynek magyar származású rabbi volt a feje. Kémia-, fizikaprofesszorok, magas rangú katonai tisztek, pilótaegységek vezetői tanultak ezeken a helyeken. És hát ez hatott a tömegekre. És a vallás ismét értékessé vált az emberek fejében.
A 67-es háború
„Egy másik társadalmi folyamat, amely szintén hatott az emberekre és a vallásra, a generációváltás volt. Az első generáció volt az alapítók csoportja, akik a pusztaságból létrehoztak egy országot. Élt bennük egyfajta elégedettség, büszkeség. Az ő gyermekeikben viszont már nem élt ez a patriótahangulat. A fiatalok elkezdtek külföldre menni. A szülők ezt nem értették, hiszen ők a két kezükkel építettek fel mindent. A ’60-as években tehát már nem volt olyan erős ez az érzés, és a ’67-es háborúra az is összetört, ami addig volt. Amikor az ember elégedetten látja, hogy elérte a célját, amíg más célok lebegnek a szeme előtt, addig nem nagyon keresgél. Ha ez megszűnik, akkor felmerülnek a kérdések. Talán ez működött Amerikában is. Ott is erős báál tsuvá mozgalom kezdődött. Amikor Európából kivándoroltak az emberek, akkor nagyon keményen kellett dolgozniuk, hogy felépítsék az életüket. Nem hullott a manna az égből. A nulláról kellett kezdeniük. Sokan mesélik ma is vitézútjukat: hogyan érkeztek egy szál ingben, hogyan dolgoztak egyszerre három munkahelyen, hogyan sikerült felépíteniük az életet. Ez volt az első generáció, amelynek ideje sem volt máson gondolkodni, hiszen az életben maradás volt a fő kérdés. A következő generációnak már az alapszükségleteik adottak voltak. Ebben a helyzetben, ebben lelki nyugalomban inkább képes az ember maga felé fordulni és feltenni a kérdést, hogy ki vagyok én, és mi a célom.
Egy harmadik folyamat, amely mindenhol hatott az emberekre, az az ideológia kérdése. A nemzeti ideológia, a nacionalizmus, a kommunizmus. Ha egy társadalomban erős egy ideológia, ott nehezen lázadnak fel. A XX. század vége felé azonban a hamis ideológiákon kezdtek átlátni az emberek. Igény támadt az igazság megkeresésére.
De a háttérben más is működik. Van egy ígéret a Teremtő részéről. A Teremtő nem hagyja, hogy a zsidó nép elfelejtse a hagyományt. Az összes magyarázaton túl a Teremtő felől árad valami fény, amely felébreszti az embereket. Nem mindig logikus a dolog. Sok valláshoz visszatérő ember meséli, hogy érezte, ahogy a Teremtő megadta a vallási érzést. Mózes a búcsúbeszédében ezt mondja: nem lesz elfelejtve a leszármazottaidnál a zsidó hagyomány. Magyarországon mi a helyzet a fenti szempontokat figyelembe véve? A rendszerváltás után nagy izgalommal kezdték felépíteni az emberek az életüket. Építkezés van itt is. De lassan itt is jön a második generáció, aki már nem érzi azt a nyomást, a bilincset a kezén. Lehet, hogy itt is kialakulhat egy Amerikával és Izraellel párhuzamos helyzet, amikor már nem a puszta létért kell küzdeni, amikor már nem azt ünnepeljük, hogy megszabadultunk a diktatúrák alól. Talán itt is elkezdődhet a keresés, hogy ki vagyok, mi vagyok. Elfogadom, vagy nem, de megismerem, hogy miről van szó.
A holokauszt Magyarországon is sok embernek elvette a hitét. A holokauszt nem volt normális dolog. Sokan gondolták, hogy ha Isten ezt megengedi, akkor bosszút állok rajta. De ebben nincs logika. Istenen nem lehet bosszút állni. De aki elvesztette a családját, annál nem működött a logika. A következő generációnál talán már jobban működik. Inkább akarja megérteni, hogy Isten és a zsidó nép közötti viszonyba hogyan tartozik bele a holokauszt. Ha visszanézünk az utolsó 2000 évre, azelőtt is történtek – pl. a XI.-XIII. században – ha nem is ilyen létszámban, de minőségében hasonló népirtások. Sokan az életüket áldozták az Istenért, mégsem mentette meg őket. Ha a logika működik, és nem az erős érzelem, akkor odajutok, hogy nem bosszút állok, hanem megpróbálom megérteni, ami történt. Az intellektuális kíváncsiságnak afelé kell vezetnie az embert, hogy próbálja megérteni, mi történik itt, a világban. Izraelben, Amerikában, Angliában az működött, hogy ha felmerült a kérdés, ki is vagyok zsidóként, akkor voltak megfelelő körök, ahová lehetett fordulni. Itt, Magyarországon nem nagyon volt. Ennek két oka is van. Egyrészt a vallásosok nagy része kivándorolt. Másrészt a neológ-ortodox szakadás olyan erős volt, hogy a néhány ortodox, aki itt maradt, nemigen foglalkozott a neológokkal. A két csoport nem igen érzett felelősséget egymás iránt.
Ma is sokan elhagyják az országot azok közül, akik vallásos életet szeretnének élni. Így a közösség lassan épül csak ki. Persze a közösség érdekében nem kell az egyénnek feláldoznia magát. Közösségi szempontból valóban többet nyújthat egy külföldi közösség, bár nem mindig könnyű felnőttként beilleszkedni egy új helyen. Azonban tanulás szempontjából itt is megvan minden lehetőség, ebből a szempontból nem kell szégyellni magunkat. Azt gondolom, rövid időn belül kellene itt kiépíteni egy közösséget ahhoz, hogy az emberek bízzanak abban: itt is lehet élni zsidóként.”
Az interjút készítette: Fináli-Magyari Judit