szabad-e említeni az Örökkévaló nevét tanulási célból?

A tízparancsolat harmadik parancsa így szól: „Ne vedd fel a nevét Örökkévaló Istenednek hiába” (2Mózes 20:7, 5Mózes 5:11). Első pillantásra úgy látszik, aki feleslegesen mond egy áldást, megszegi ezt az igen súlyosnak tűnő tilalmat. Hogyan történhet ez meg? Például ha hozzászoktunk, hogy az ételre, italra, ame­lyet elfogyasztunk, áldást mondunk, viszont egy pil­la­natra összezavarodunk, és eltévesztjük az áldást (pl. gyü­möl­csre a kenyér áldását mondjuk). Ha kellően gyorsan eszünk­be jut, javíthatjuk (toch kedé dibur, azaz annyi idő alatt, amíg ezt kimondjuk: „sálom áléchá rábbi” – „legyél üd­vözölve, mesterem”). Ha viszont ennél lassabban jut eszünkbe, az ún. bráchá levátálá, azaz hiába mondott áldás. Hasonló probléma adódik, ha étkezés során annyira belefeledkezünk a beszélgetésbe, hogy elfelejtjük, hogy már ettünk, így ismét áldást mondunk ugyanarra az étel­re, amelyre már korábban is.

A Talmud ezt így fogalmazza meg: „mindenki, aki mond egy áldást, amely szükségtelen, megszegi a »ne vedd fel hiába« [fenti] parancsolatát” (Bráchot 33a). Rám­bám is így olvassa ezt (Bráchot 1:15), sőt még azt is hozzáteszi, hogy aki hiába mond áldást, az olyan, mintha hiába mondana esküt (egy tipikus példa erre, ha valaki megesküszik egy könyvre, hogy az egy könyv, vagy egy könyvre, hogy az egy asztal – lásd Sevuot 29a). Ezt a vélemény idézi a Sulchán Áruch is (Orách Cháim 215:4), viszont a Misna Berura 215:20 már felvázolja előttünk a témában kibontakozó vitát is. Eszerint a hiába mondott áldással nem feltétlenül szegünk meg tórai tilalmat, az is lehet, hogy a tilalom „csak” rabbinikus. Ez a vélemény úgy olvassa a fenti talmudi mondást, hogy az abban szereplő tórai idézet ún. ászmáchtá, vagyis támaszték. Ez egy tipikus talmudi módszer, melynek során Bölcseink ke­resnek egy szentírási mondatot, elvet, amelyre „rátámasztják” az általuk megfogalmazott törvényt, de azt ők maguk sem értik tórai tilalomként. A rabbinikus tör­vényalkotás szempontjából teljesen bevett és helyes eljárásnak számít új törvényt hozni a meglévő tórai elvek szellemében: „minden, amit a Bölcsek elrendeltek, a Tórához hasonló módon rendelték el” („kol má setiknu cháchámim keén deorájtá tiknu”) – szokta idézni a Talmud.

Mi a helyzet, ha valaki valóban feleslegesen említi az Örökkévaló nevét, tehát nem áldásban használja, hanem más szövegösszefüggésben? Ebben az eset­ben minden vélemény szerint megszeg egy tórai paran­csolatot, de nem tilalmat, hanem kötelezettséget: „Örökkévaló Istenedet féljed és őt szolgáljad, és az ő nevében esküdjél” (5Mózes 6:13). Az Örökkévaló félelméhez hozzátartozik, hogy nem mondjuk ki a nevét feleslegesen, kizárólag dicséretre és áldásra (Temurá 4a). Ha esetleg véletlenül mégis kimondtuk, egyből tegyünk hozzá néhány dicséretet, és ezzel máris elértük, hogy a név említése nem volt hiábavaló (Rámbám, Svuot 12:11). A fenti mondatból mellékesen az is kiderül, hogy az Örökkévaló nevére (a közhiedelemmel ellentétben) lehet esküdni. Akik mást állítanak, azok a feljebb idézett tízparancsolati mondásra szoktak hivatkozni, de az a tilalom a hiába mondott esküre vonatkozik, ahogyan fent írtuk.

A legkézenfekvőbb gyakorlati következménye ennek az elvnek az, hogy ha valamilyen (objektív vagy szubjektív) okból kifolyólag kétségünk van, hogy egy áldást el kell-e mondanunk vagy sem, akkor azt inkább ne tegyük – „száfék bráchot lehákél”, azaz az áldások terén adódó kétségeket mindig könnyítő módon ítéljük meg.

A hiába mondott áldásnak van egy enyhébb formája is, az ún. szükségtelen áldás (bráchá seéná crichá). Ennek egy tipikus esete az, amikor valaki előtt meg van te­rítve az asztal, és ő ahelyett, hogy kezet mosna és a ke­nyér­re mondaná az áldást (amellyel jó néhány ételt ehet­ne az asztalon lévők közül, pl. egy reggeli során a fel­vágottat, halat, margarint stb.), előbb elvesz valamit az asztalról, és arra mond áldást. Ez ugyan nem számít olyan súlyosnak, de ez is kerülendő. Ez az elv számos gyakorlati kérdést felvet, főleg a nyári napokon vagy böjtnap kimenetelekor, amikor az ember szomjazik, és nem bír enni pl. a süteményből anélkül, hogy ne ivott vol­na előtte valamennyit. Felmerül a kérdés, hogy ilyen esetben mi a teendő?

Az érdekes az, hogy ebbe a szituációba egy másik prob­lémakör is belekeveredik: az áldások elsőbbsége. Köz­ismert tény, hogy egykor a fiatal tóratanulókat úgy „vizsgáztatták”, hogy többféle ételt hoztak eléjük, és választaniuk kellett, melyikre kell először mondani az áldást? Éppen ez a kérdés a Talmudban a Bráchot 40b oldalán szereplő misnában: „Ha többféle gyümölcs van előtte, Rabbi Jehuda azt mondja: ha van közötte a »hét fajtából«, azokra áldjon. Bölcseink így mondják: áldjon arra, amelyikre akar.” A „hét fajta” (sivát háminim) az, amivel a Tóra Izrael földjét dicséri (5Mózes 8:8): búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajbogyó, [datolya-] méz. Ez egybe is vág a mi esetünkkel, amikor vizet szeretnénk inni a kenyér előtt, mivel a kenyér búzából készül, így elsőbbséget élvez áldás szempontjából. Másrészt (mint fent írtuk), ha előbb a kenyérre mondjuk az áldást, azzal a vizet is mentesítenénk, így ha fordítva tesszük, talán olyan áldást mondunk, amelyre nem lett volna szükség.

A Talmud következő oldalán, a törvény részletes meg­vi­tatása kapcsán érkezik a harmadik meglepetés: még az is előfordulhat, hogy fordított eset áll fenn, és a vízre mon­dott áldással mentesítjük a kenyeret! Hiszen a vízre mondott áldás a „sehákol”, melynek jelentése az, hogy „akinek a szavai által minden lesz” – és ez természetesen a kenyérre is érvényes. Megtörtént esetben (bediávád), ha véletlenül elrontottuk az áldást, a halacha az, hogy a sehákollal mentesítjük a kenyeret (Orách Cháim 167:10, 206:1), azonban a vízre mondott áldással a kenyér mégsem mentesülhet – így írja a következő oldalon a Talmud két klasszikus magyarázója, Rási és a Toszfot. A magyarázatot azonban nem fejtik ki – ez a későbbiek számára marad „házi feladat”.

Visszatérve a kenyér előtti vízivás törvényére: az áldásokban valóban van egy elsőbbségi szabály, azonban ez a gyakorlatban csak akkor érvényes, ha mindkét ételből egyformán akarunk fogyasztani. Így dönt a Remo a Sulchán Áruch Orách Cháim 211:5. pontjában: „minden áldások elsőbbségével kapcsolatos törvény, amit itt említünk, csak akkor érvényes, ha mindkettőből akar enni, akkor kell a fontosabbat vagy a kedveltebbet előrébb venni, de ha csak az egyikből szeretne enni, akkor csak arra áldjon, még akkor is, ha a másik is ott van előtte.”

Mi azonban a kenyérből is szeretnénk enni, tehát ez számunkra még nem jelent megoldást. A Mágén Áv­rá­hám 211:9 pedig szó szerint így írja: „[…] először a kenyérre kell áldani, hogy a többi ennivalót is men­te­sítse ezzel az áldással, mivel tilos szükségtelen áldást (bráchá seéná crichá) okozni”. A Sulchán Áruch HáRáv (Kunteresz Ácháron) 249:4 viszont megengedően ér­tel­mezi ezt a törvényt: mindez csak akkor igaz, ha „mindegy neki, hogy az adott ételt előbb vagy később eszi. Viszont ha akarja, és vágyik rá, hogy előbb ehesse, akkor ebben nincsen tilalom a szükségtelen áldás miatt, és az áldások elsőbbsége miatt sincsen.” Ez alapján dönt a Piszké Tesuvot az áldások elsőbbségével kapcsolatos fe­jezetének bevezetőjében (211:1:3). Az étkezés előtti víz­ivás­nál ráadásul azt is figyelembe vesszük, hogy az az étkezést, emésztést segíti, így az hozzá tartozik (Misna Berura 174:23).

Ebben a témában az még egy külön kérdés, hogy vajon mentesíthető-e az evés előtt ivott víz az étkezés utáni áldással (bencsolással), vagy arra külön utóáldás szükséges. Az alapszabály ez: ha tudunk, igyunk kevesebbet az utóáldás mértékénél (reviit, két nagy kortynak megfelelő mennyiség), ha tényleg nagyon szomjasak vagyunk, és egyébként nehezünkre esne az étkezés, akkor ihatunk többet is, mivel ekkor az az ivás az étkezés szükségletének számít (Chájé Ádám 41:3).

Még egy érdekes kérdés merült fel a hiába mondott áldás ügyében: szabad-e említeni az Örökkévaló nevét tanulási célból? „Minden [áldás] után mondunk áment, kivéve a mesterük házában tanuló gyerekek [áldása] után, mivel ők tanulásként mondják” (Bráchot 53b). Ebből a talmudi törvényből azt halljuk ki, hogy a gyerekek ta­nu­lásként kimondhatják az Örökkévaló nevét, annak el­le­nére, hogy csak gyakorlásként mondják. A gyakorlati tör­vény is így van, ezt mondja a Misna Berura 215:14, hogy mind a gyerek, mind a tanára kimondhatja az ál­dást, az  Örökkévaló nevének említésével, mivel ez része a gyermeknevelés parancsolatának („és tanítsd meg gyer­me­keidnek”, 5Mózes 11:19). A mai korban felmerül a kér­dés, hogy mi a helyzet, ha nem gyerekről van szó, hanem olyan felnőttről, akinek nem adatott meg, hogy már gyer­mekkorában megtanították volna az áldások pontos szö­ve­geire. Ebben a kérdésben mind az Igrot Mose (Orách Cháim 2:56), mind a Káf HáCháim 167:129 úgy dönt, hogy a Talmudban azért gyerek szerepel, mert akkoriban az volt a jellemző, manapság felnőttel ugyanez a helyzet. Azon­ban mind az idézett Káf háCháim, mind az Ésel Ávráhám 167:19 hangsúlyozza, hogy ha van mód rá, ezt helyes elkerülni, egyrészt ha a gyerek már megtanulta ki­mondani, akkor a tanár ne mondja, másrészt az is jó mód­szer, ha ő elkezdi mondani az Örökkévaló nevét, és a gyerek befejezi.

Binjomin Zeév