Budapestről mindössze 45 perc Marosvásárhely, repü­lő­vel. A város, melynek több mint 40%-a magyar, Ro­mánia középső részén található. Lakossága évről-év­re csökken, 2011-es adatok szerint alig haladja meg a 140 000 főt.

A 2011-es népszámláláson 68-an vallották magukat zsidónak. Ez körülbelül harmad annyi, mint amennyit a zsinagógát bemutató hitközségi tag mondott. A hat­van feletti férfi, aki a városban egyedüliként beszéli a hé­ber nyelvet, hosszasan mesélt a zsinagóga és a helyi zsi­dóság történetéről. A Filimon utcában található zsi­na­gógát 1899-1900 között építették, a bécsi zsidó építész, Jakob Gartner tervei alapján. A tágas, nem túl sok díszítő­elem­mel ellátott épület alsó részén a férfiak kaptak helyet, 314 férőhely állt rendelkezésükre, míg a hölgyek az emeletről hallgathatták az imákat, ezen a szinten 238 ülőhely talál­ható. Napjainkban sajnálatos módon annyira kevés az em­ber, hogy csak az alsó szintet használják. Hűen ahhoz, hogy a zsinagóga eredetileg status quo irányzatú, a nők egy kis sorban, míg a férfiak a szint többi részén foglalnak helyet.
Marosvásárhelyen a 2000-es években nincs pén­tek esti ima, viszont büszke arra a közösség, hogy minden szombaton van minján. Ezen kívül vala­men­nyi nagyünnepen is összejön 10 zsidó férfi. A Maros­vá­sár­helyi Hitközség 210 taggal rendelkezett 2006-ban, családtagokkal együtt. Szomorú módon létszámuk folyamatosan csökken. Fiatalság nincs. A legifjabb hit­köz­ségi tag is elmúlt már 50 éves. „Talán 15-20 évig lesz még meg a közösségünk.”- Hangsúlyozta idegenvezetőnk. Kinek szavaiban csak néha csendült csak fel némi remény az ezt követő folytatásra. Marosvásárhely környékén nem igazán találhatóak nagyvárosok, a legközelebbi, Ko­lozsvár is több mint 100 kilométerre helyezkedik el. Rab­bi nincs a városban, mivel „nincs pénzünk arra. Egész Ro­mániában csak 2-3 nagyvárosban tudják megfizetni.” – Utalt anyagi helyzetükre a hitközségi tag. Bevételük 80 szá­zaléka a turizmusból származik. Ezt arra fordítják, hogy a zsinagóga javítási és közüzemi költségeit fedezni tud­ják.

A városban nem ez az egyetlen zsinagóga. Nem sokkal a Filimon utcaitól távol található a soha be nem fejezett má­sik ortodox sül. Az épületet az 1920-as években kezd­ték el építeni azon tagok számára, akiknek nem felelt meg a másik zsinagóga vallásossága. Az eredetileg három­szintesnek szánt épületet anyagi okok miatt soha nem tud­ták befejezni. Napjainkban üresen áll a monumentális épület.

Az első írásos emlék arról, hogy a városban éltek zsidók 1682-ből származik. 1813-ban 132 tagja volt a zsidó közösségnek. 1870-re ez a szám rohamléptekkel elérte az 1511-et. 40 évvel később már 2755 izraelita élt a Maros menti városban. Az első világháború után, 1920-ban pedig több mint 3200 mózeshitű lakott a településen. Egy 1941-es, magyar cenzus 5393 zsidóról számol be. 1944 májusában és júniusában a magyar hatóságok 7550 zsidót (köztük 1700 gyermeket) deportáltak Marosvásárhelyről és környékéről Auschwitzba. Közülük 5943-an soha nem tértek vissza. A második világháború után tömeges Izra­elbe vándorlás jellemezte a román közösségeket. 1977-ben egész Maros megyében mindössze 646 zsidó élt.

Marosvásárhelyt a XIX. század utolsó és a XX. század első néhány évtizedében pezsgő zsidó élet jellemezte. Az első zsidó általános iskola 1890-ben nyitotta meg kapuit diákjai előtt (1940-ben Zsidó Polgári Iskolává alakult, a tanítás 1944 tavaszán megszűnt). 1928-ban pedig a Zsidó Kultúra Háza avatására került sor. A Házban koncerteket, színházi előadásokat rendeztek. 1944 után az épület moziként működött 1994-ig.

Jelenleg nincs remény a folytatásra… Hogyan lehetne segíteni egy ilyen helyzetben lévő közösségnek? – me­rül fel a kérdés a lelkes turistában. Ha módunk van rá, ak­kor természetesen anyagi segítséget nyújthatunk, ám ez az emberhiányra – ami szerintem jóval nagyobb problémát okoz a pénzügyi bajoknál- nem ad megoldást. Amennyiben a környéken járunk, mindenképp láto­gas­sunk el a zsinagógába, a Hitközség dolgozói minden nap 9 és 12:30 között szeretettel látják az arra járókat. Ha ünnepnapra esik látogatásunk feltétlenül menjünk el egy közös imára a sülbe, hiszen 15-20 év múlva már lehet, hogy tényleg nem lesz lehetőségünk erre.

Miklós Dóri