Beteljesíteni a benned rejlő lehetőségeket – ez vezet a végső megváltáshoz.

„…Mindegyiket a maga áldása szerint.” (1Mózes 49:28.)

Bölcseink mondják, hogy Jákob fel akarta fedni fiainak a végső megváltás idejét (kéc), de nem sikerült. Helyette megáldotta őket.

Ha Jákob eredeti szándéka a kéc időpontjának felfedése volt, hogy lehetett képes ehelyett minden előkészület nélkül azonnal áldásokat osztani? Másrészt vajon valóban megáldotta-e Jákob a gyermekeit? Úgy tűnik, hogy a Tóra szerint mindegyikük egyedi áldást kapott – „mindegyiket a maga áldása szerint” –, de Ruven, Simon és Lévi meg lett büntetve, és többüket különféle állatokhoz hasonlította.

A Midrás szerint a chet és tet betűk nem szerepelnek a törzsek nevében. Nincs chet – a két betű összeolvasva, (azaz nincs bűn vagy hiányosság) a neveikben. Ezért gondolta úgy Jákob, hogy felfedi nekik az idők végét. De látta, hogy a kuf és cadik betűk – melyek a kéc (vég) szót alkotják – szintén nem szerepelnek a neveikben. Ezért gon­dolta meg magát.

Ez azt jelentené, hogy a végső megváltás nem jár a zsidó népnek?

Egy másik midrás hozza a következő hasonlatot. A ki­rály bizalmasa haldoklott és odahívta a gyermekeit az ágyá­hoz, hogy felfedje nekik a király által rábízott titkokat. Mikor belekezdett volna, látta, hogy a király is ott áll az ágyánál. Azonnal átváltott, és arra intette a gyermekeit, hogy adják meg a megfelelő tiszteletet a királynak. Ehhez hasonlóan Jákob a Messiás titkait akarta felfedni, de látta az ágyánál a Sechinát (az Örökkévaló jelenléte), és szégyenében áldást adott helyette.

Ez a midrás és a megelőző is arra utal, hogy a kéc időpontját nem felejtette el Jákob, csak eltitkolta. Egy másik probléma a második midrással, hogy mi a hasonlóság a király bizalmasával. Hogy lehet összehasonlítani Jákob áldásait azzal a figyelmeztetéssel, hogy tisztelni kell a királyt, és engedelmeskedni kell neki?

A midrás azt mondja, hogy Izrael fiai nevének érdemében „létezik az ég és a föld minden serege”. Mi olyan lényeges egy névben? A szent könyvek azt mondják, hogy egy ember vagy tárgy neve kifejezi annak lényegét. Ádám zsenialitása nyilvánult meg abban, hogy elnevezte a világ minden teremtményét, ezáltal azonosítva őket a lényegükkel.

A Szentély építése előtt az Örökkévaló azt mondta Mó­­zesnek, hogy tájékoztassa a zsidó népet: „Elneveztem őt Becálélnak”. Az Örökkévaló kihangsúlyozta, hogy a Becálél név adományozásával egyben rendkívüli képességekkel is felruházta őt. Becálél történetéből azt tanuljuk, hogy kivétel nélkül mindannyian rendelkezünk valamilyen egyedi tehetséggel, képességgel. Ezt az ajándékot fentről adományozták nekünk azzal a kifejezett szándékkal, hogy azt a Tóra és a zsidó nép javára fordítsuk, ahogy Becálél is nyilvánvalóan azért kapta a tehetségét, hogy a Miskánt, a pusztai Szentélyt fel tudja építeni.

A midrás azt is mondja, hogy minden embernek többféle neve van: amit az Örökkévaló adott neki, amit a szülei adtak, az a név, amelyen a barátai szólítják és mindenekelőtt az a név, amire ő maga tesz szert. Mindenki meg van áldva különféle tehetségekkel és képességekkel. Egy részét közvetlenül az Égből kapja. Mások öröklöttek és a környezetből fakadnak. A legjelentősebb azonban az, amit a bennünk rejlő lehetőségek kifejlesztésével, valóra váltásával érünk el.

Ennek szellemében a midrás azt mondja, az ákédá (Izsák megkötözése) tetőpontjánál egy angyal felkiáltott „Ábrahám, Ábrahám!” – azaz „Ábrahám fent, Ábrahám lent”. Ekkor Ábrahám égi neve, mely tükrözte az ő igazi lehetőségeit, kiteljesedett, és összekapcsolódott a földi valójával.

A Talmud (Joma 20b) azt mondja, hogy a halál előtt a lélek felsikolt, és ezt hallani lehet a világ egyik végétől a másikig. A volozsini Rabbi Chájim úgy magyaráz­za, hogy mielőtt valaki eltávozik erről a világról, az Örök­ké­va­ló megmutatja neki, mivé válhatott volna, ha kihasznál­ta volna a benne rejlő lehetőségeket és szembesíti azzal, amit valójában elért. Mikor a lélek látja a szakadékot a kettő között, akkor felsikolt.

Miért mondják azt, hogy ez a kiáltás elhallatszik a „világ egyik végétől a másikig”, és nem azt, hogy „a világ kezdetétől a végéig”? Talán a következőképpen magyarázhatnánk: van egy vita a Talmudban (Megila) Rav és Smuel között, hogy vajon Hodu és Kus tartománya a világ két végén található-e, vagy közvetlen egymás mellett. A Vilna Gaon szerint mindkettő igaz, mivel bármelyik két egymás mellett lévő pont a Földön a világ két vége, ha kelet felé utazunk vagy nyugat felé. Azaz ha a Földön lévő egy pontot csak egy pontnak látjuk, az jelentéktelen, de ha az egy távoli vég kezdetének tekintjük, akkor az körbefogja az egész világot.

A tehetség, a képesség és az adottság mind a lehetőség egy-egy pontja. Amennyiben ezek egyben végpont is lesznek, akkor jelentéktelenek. A lélek kiáltása ezen pontok sikertelensége miatt áthatol az egész világon.

A világ fejlődése és tökéletesedése azon múlik, hogyan teljesíti ki minden egyes zsidó a benne rejlő lehetőségeket. Ebben a megvilágításban a világ a zsidó nép neveiért lett megteremtve. A midrás szerint a törzsek nevei utalnak a végső megváltásra, mivel azokba van belefoglalva az a lehetőség, amely elvezet a világ végső megváltásához.

A Messiás eljövetelének két lehetséges időpontja van: az előre meghatározott határidő, vagy ezt megelőzően, ha kiérdemeljük. Jákob tekintetbe vette a gyermekei nevében rejlő tökéletességet. Nem volt chet, nem volt hiány a potenciális képességeikben. Azaz nem volt szükségszerű, hogy a Messiás késlekedjen a kécig, az előre elrendelt határidőig. Jákob látta, hogy ha ők kiteljesítik a bennük rejlő lehetőségeket, akkor a Messiás hamarabb el fog jönni. Ezért nem szerepel a kuf és a cadik betű sem a neveikben.

Ennek a fényében vizsgáljuk meg újra a király bizalmasának történetét a midrásban. Azt mérlegelte, hogy ha elmondja a gyerekeinek a király titkait, akkor ők ezeket az információkat csak másodkézből fogják megtudni. Viszont ha rá tudja bírni őket, hogy tiszteljék a királyt, akkor ők is a király bizalmasaivá válhatnak és első kézből hallhatják a titkokat.

Hasonlóan, Jákob el akarta árulni a gyermekeinek a kéc időpontját. Azonban miután meglátta a bennük rejlő lehetőséget, azt választotta, hogy azt árulja el nekik, amivel elkerülhető a kéc, és közelebb hozható a megváltás.

A legnagyobb áldás, ami adható, az ha felvilágosítjuk a másikat és megismertetjük önmagával. A misna (Pirké ávot 3,14) azt mondja: „Az ember értékes, mert az Örökkévaló képére lett teremtve, és még ennél is értékesebb, mivel el lett neki mondva, hogy az Örökkévaló képére lett teremtve.” A legnagyobb áldás az, ha az ember ismeri a képességeit és tehetségét, valamint tisztában van a hiányosságaival és korlátaival; ez az az eszköz, amelynek segítségével az ember megértheti, hogy az Örökkévaló milyen küldetéssel küldte őt erre a világra.

Jákob megértette, hogy a végső megváltás azon múlik, hogy a fiai mennyire használják ki a bennük, a nevükben rejlő lehetőségeket. Ahelyett hogy felfedte volna a megváltás határidejét, azt választotta, hogy megáldja őket azzal az önismerettel, ami segíthet a megváltás előbbre hozásában egy sokkal korábbi időpontra. Ebben az értelemben az általuk birtokolt képességek megismerése maga volt az áldás.

A Tóra befejezésekor az Örökkévaló adja, hogy a Tóra és a zsidó nép javára ki tudjuk teljesíteni a nevünkben rejlő lehetőségeket, ezáltal elhozzuk a végső megváltást minél előbb, a napjainkban.

Rabbi Zev Leff

Fordítás · G. Sz.

Forrás · aish.com