Közismert, hogy az illusztrált ketubák (házassági szerződések) legszebb és legnagyobb számban megmaradt darabjai a reneszánsz és barokk korból származó itáliai ketubák, melyek mind páratlan díszítésükkel, mind tartalmukkal kimagaslanak a judaikák ezen csoportjából. Ebben az írásomban ezek történeti hátterét ismertetném, valamint néhány konkrét példát is bemutatnék a ketubák széles csoportjából.
Az itáliai zsidó közösségek létrejöttében és megerősödésében komoly szerepet játszott, hogy Nyugat-Európa nagy részéről a XV. századra kiűzték a zsidókat, akik onnan aztán délre és keletre vándoroltak tovább. Ugyanakkor Itáliában a kiűzések előtt is voltak kisebb-nagyobb zsidó közösségek, melyek egy része egyenesen a római korig vezette vissza származását, ebből kifolyólag sem szefárdoknak sem askenázoknak nem tartották magukat. A kezdeti zsidó központok Rómában és a déli országrészben voltak, ahonnan az 1541-es pápai kitiltás, valamint gazdasági hatások miatt aztán északra tevődtek át. Igaz, hogy IV. Pál pápa 1516-ban kiadott rendelete, amelyben gettóba száműzi a zsidókat, az egész országra kiterjedt, azonban a városállamok nagy önállósággal rendelkeztek, így ha a gettók felállítása meg is történt, a zsidó-nem zsidó társadalmi érintkezés fennmaradt. A hagyományos foglalkozásokból, hasonlóan más országokhoz, a zsidók Itáliában is ki voltak zárva, aminek okán itt is főképp pénzkölcsönzéssel foglalkoztak. Ennek révén a legsikeresebb bankárok a keresztény világban is jó kapcsolatokat alakítottak ki, néhányuk nemesi címet, illetve egyéb kiváltságokat is kapott. A pénzkölcsönzés intézménye nélkülözhetetlen volt az észak-itáliai kereskedők számára, éppen ezért a zsidó bankárok hasznos polgárként a keresztény társadalom által is megtűrt státuszba kerültek.
Az egyetemek nagy része – bár a többi szakokról kizárja őket – engedélyezte a zsidók számára, hogy orvosi tanulmányokat végezzenek. Az egyetemeken szerzett okleveleket, hasonlóan a ketubákhoz, szintén gyakran illusztrálták. Akik itt végeztek, sokszor tekintélyes emberek, püspökök, bíborosok, nemesi családok házi orvosai lettek aztán. Jellemző volt tehát a kulturális, valamint társadalmi kölcsönhatás a zsidó-nem zsidó elitek között, emellett a reneszánsz humanisták erősen érdeklődtek az ősi héber iratok és a kabbala tanításai iránt, míg sok tehetősebb zsidó polgár kezdte gyűjteni környezetük virágzó művészetének darabjait, festményeket, szobrokat, amiként azt a velencei Rabbi Leone egy erre vonatkozó kommentárjából is megtudhatjuk. Ezzel egy időben terjedt el a könyvnyomtatás is (az első héber nyelvű könyvet 1469-ben Rómában adták ki), melynek központjává hamarosan Észak-Itália vált. A nyomtatott könyvek megjelenése feltehetőleg komoly hatással lehetett a ketubák illusztrálásának elterjedésére, valamint a díszítések tartalmára is. A ketubák illusztrálása természetesen a kor viszonyai között luxusnak számított – 1776-ban például az anconai rabbinikus bíróság rendeletet adott ki az ilyen fényűzések visszaszorítására, amelyben 40 lírában szabták meg a ketuba illusztrálására költhető összeget.
A ketuba a judaikák azon csoportjába tartozik, melyekre csupán tartalmi előírások vonatkoznak. A ketuba döntő részben állandó, arámiul írt szövege meghatározza a házasságkötés időpontját, a férj, a feleség illetve a szüleik, felmenőik neveit is felsorolja. Ezt követi a házassági fogadalom, amelyben a férj kötelességei vannak leírva, majd a hozomány összege (x zuz) és így tovább. Sem formális, sem esztétikai szabály vagy előírás nem játszik szerepet a házasságlevél megjelenésében, azonban már a X. századból is vannak forrásaink a ketubák illusztrálására vonatkozólag. A zsidó házasságlevél maga igen régi intézmény, már Tóbiás (Tobijah) könyvében is (7,13.), amelyet a bibliakritika ante 175 körülire helyez, ír róla: „Aztán a feleségéhez fordult és papírt hozatott az íráshoz. Megírta a házassági szerződést, amelynek értelmében a lányát feleségül adja Tóbiásnak, Mózes törvénye szerint.” A legrégebbi feltárt ketuba azonban még régebbről, az ante 5. századból való, az egyiptomi Elephantinéból. Az első ismert, már díszítéssel is ellátott darab 1391-ből, Kremsből (Ausztria) származik. Itáliába feltehetően a hispániai szefárd közösségek hozták el a ketubák illusztrálásának szokását, akik bizonyos vallási törvényeket – jelen esetben a II. parancsolatot – néha szabadabban értelmezték. Ugyanakkor létezik olyan elmélet is, mely szerint a házasságlevél illusztrálása pusztán praktikus okokból történt – mivel a dekoráció körbeveszi a szöveget, ezért aztán azon a rabbi aláírása után nem lehet változtatni, hozzátenni.
Milyen dekorációk fordulhatnak elő a ketubákon az általánosan használt mikrografikus és növényi ornamentikán kívül? Valószínűleg a már említett élénk kulturális kölcsönhatásnak tudható be, hogy a zodiákus kört például igen gyakran láthatjuk megjelenni az illusztrációk között. A házasságkötés során a férj által elmondandó 137. zsoltárból vett idézet („Ha elfelejtenélek, Jeruzsálem, sorvadjon el a jobbom…”) szintén a bevett dekorációk közé tartozik, illetve a 128. zsoltár szövegét is használták, igaz, ezt jóval ritkábban. („Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében, fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül.”) A tehetősebb itáliai zsidók körében divat volt, a nem-zsidó nemesi családok mintájára, családi címert készíttetni, illetve jóval ritkábban, de előfordult, hogy zsidók kaptak nemesi címet és ezzel együtt persze címert is – ezek természetesen aztán a ketubákon is megjelennek. A lenti képen például egy 1776-os, Vercelliből származó ketubát láthatunk, amely a híres vercelli Segre család lányának, Eleonórának a Treves családból származó Mordehájjal kötött házasságáról tanúskodik. Alul, illetve felül középen a két család címere látható. Ezen a ketubán emellett még (a felső panelben) egy esküvői jelenet ábrázolását is láthatjuk.
A ketubák esetében sokszor az illusztrátor személyéről, zsidó voltáról legfeljebb csak következetni tudunk, ez a vercelli házasságlevél is ennek egy kitűnő példája. Két oldalt, az oszlopok között két figurát láthatunk – a zsidó ikonográfia hagyománya szerint így Mózest és Áront szokás ábrázolni, itt azonban talán az „örömapákat” láthatjuk. Ebben az esetben ezért keresztény illusztrátor munkájára gondolhatunk, aki nem ismerte a zsidó ábrázolási szokásokat. Ugyancsak szokás volt a házasulandók nevéhez kapcsolódva az azonos nevű bibliai alak történetének megjelenítése. Találkozhatunk még Ádámnak és Évának mint az első házastársnak a illusztrálásával is. Amennyiben a házasság időpontja közel esett egy nagyobb ünnephez, akkor sokszor az adott ünnep egy-egy szimbólumának megjelenítésével aktualizálták a ketuba díszítéseit. A legrégebbi (XVII. század) ismert itáliai ketuba például egy sávuoti házasságlevél, amely azonban kissé rendhagyóan szimbolikus darab, ugyanis az Örökkévaló és a zsidó nép „házasságkötéséről” tanúskodik a tóraadás ünnepének kapcsán.
Az eddig ismertetett darabok természetesen csak egy kis részét képezik a rendkívül gazdag itáliai ketubaművészetnek, amely mind mennyiségében, mind az illusztrációk színvonalát tekintve páratlannak mondható, emellett szerencsés módon az utókorra is megmaradtak, számos múzeumban gyönyörködhetünk bennük.
Illyés Bence