A hatalomvágyó Hámán és a tudás fája iránti vágy közti párhuzamról és az adakozás micvájáról.
Szerző: Rabbi Ephrayim Nisenbaum
Forrás: Innernet.org.il
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2012. március
Szerző: Rabbi Ephrayim Nisenbaum
Forrás: Innernet.org.il
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2012. március
A Megila felolvasásán és a vidámságon kívül még két micvá tartozik a purimhoz: a misloách mánot, azaz legalább kétfajta (étel-) ajándék küldése egy barátnak és a mátánot leevjomin, adakozás legalább két szegény embernek. Amíg a jótékonyság egész évben szorgalmazott dolog, a különleges kapcsolat az adakozás és purim között nem világos.
A Talmudban találunk egy purimra vonatkozó rejtélyes állítást: hol találunk forrást a Tórában Hámánra? A Talmud Mózes első könyvének 3:11-es mondatát hozza, ahol az Örökkévaló szembesíti Ádámot és Évát, miután ettek a fa gyümölcséből. Azt kérdezi: „a fáról, amelyről parancsoltam neked, hogy ne egyél, ettél?” Héberül az első szó ebben az idézetben: „hámin”, ami ugyanaz leírva, mint a „Hámán”.
Mi a kapcsolat a tiltott fáról evés és Hámán között?
Itt a Talmud az emberi természetről tanít nekünk egy leckét. A kommentátorok Hámánban az arrogancia megtestesülését és a tisztelet ész nélküli hajszolását látják. Hámánnak megvolt mindene, amit egy ember akarhat: pénz, hatalom, család, tekintély. Az egész ország leborult előtte – kivéve egy zsidót, Mordechájt. Százhuszonhét tartományból ezrek és ezrek fejezték ki hódolatukat Hámán előtt, ő mégsem tudott nyugodni, mert Mordecháj, a zsidó nem volt hajlandó leborulni előtte. Azt mondta a feleségének: „Ez az egész értelmetlen nekem, amikor látom Mordechájt, a zsidót a király kapujában ülni” (Eszter 5:13).
Rabbi Chájim Smulevitz szerint ez a tisztelethajhászás lényege. Az egész a képzeletben van. Nincs második legjobb. Ha nem kap meg mindent, úgy érzi, semmije sincs, és nem tudja élvezni azt, amije van.
„Emiatt rendelték el Bölcseink a […] szegényeknek járó adakozást purim napjára, hogy felébresszük magunkban az érzékenységet a másik ember […] érzései iránt, akkor is, amikor vigadunk.”
A Talmud azt kérdezi: „Hol találunk forrást a butaságra a Tórában?” A válasz alapján ez olyan ősi, mint maga az emberiség. Ádám és Éva ehettek az összes fa gyümölcséből az édenkertben, csak egy fa volt megtiltva: A tudás fája. Miért nem voltak megelégedve? Többre volt szükségük? Látták, hogy a fa gyümölcse ehető, és látványa „kellemes volt a szemnek”. Semmi más nem számított. Arról a fáról akarták a gyümölcsöt, és nem másikról. Ilyen az ember: felemészti a vágy, nem tud racionálisan gondolkodni. Csak magára és a jelenre gondol, ugyanezt a butaságot látjuk Hámánnál, aki semmi mással nem tudott törődni, csak mert Mordecháj nem volt hajlandó leborulni előtte.
Purim története egy másik példával is szolgál erre az attitűdre. Áchásvéros, a király, nem tudott aludni az egyik éjjel, és megkérte a tanácsadóit, hogy olvassanak fel neki a történetekből. Azt a részt olvasták fel, amelyben Mordecháj nem lett megjutalmazva, amiért megmentette a király életét.
Ebben a pillanatban Hámán éppen belépett a király udvarába, hogy Mordecháj ellen szóljon. Áchásvéros megkérdezte Hámánt, hogyan viselkedjen a király azzal az emberrel, aki nagy megtiszteltetést érdemel. Hámán saját magára gondolt, „kit akarhatna a király megtisztelni jobban, mint engem?” (Eszter 6:6). Bámulatos, Hámánnak eszébe sem jutott, hogy a király esetleg valaki másra gondolt. Megint látjuk, hogy az ember annyira önelégült tud lenni, amitől teljesen figyelmen kívül hagy minden mást a világon.
Most talán jobban meg tudjuk érteni az ajándékozás és adakozás purimi micváját. A Bölcsek meg akarták mutatni, mennyire önimádó tud lenni az ember, ezt látjuk Hámán viselkedésén. Ez különösen fontos, amikor arra a purimi micvára gondolunk, amelyet örömteli evéssel-ivással kell ünnepelni. Az ember annyira bele tud merülni a vidámságba, hogy elfeledkezik mindenkiről és mindenről. Emiatt rendelték el Bölcseink a barátok megajándékozását és a szegényeknek járó adakozást purim napjára, hogy felébresszük magunkban az érzékenységet a másik ember igényei, illetve érzései iránt, akkor is, amikor vigadunk.
Ezt értvén, talán egy újabb értelmezést tudunk adni a következő talmudi tanításnak: „Az ember köteles annyira lerészegedni purimkor, hogy ne tudjon különbséget tenni »átkozott Hámán« és »áldott Mordecháj« között.” Hogyan tudtak a Bölcsek ilyen állapotot elrendelni? Hol találunk olyan micvát, hogy veszítsük el a kontrollt magunk felett?
De az ajándékozás fenti értelmezése fényében láthatjuk, hogy az ivás micvája pont az ellenkezőjét kívánja elérni, mint amit gondolnánk. Bölcseink utasítottak minket, hogy purimkor alkohollal vigadjunk, hogy a világ valósága („átkozott Hámán” és „áldott Mordecháj”) elhomályosodjon. Ilyen állapotban nehéz másokkal foglalkozni, empátiát gyakorolni. Mégis a Bölcsek azt akarták megmutatni nekünk: sohasem hagyhatjuk, hogy az önképünk elrontsa a másokkal való kapcsolatunkat. Az ajándékozás és adakozás micvája megvéd minket attól, hogy az öntelt Hámán csapdájába essünk.
