Két szokatlan téma került egymás mellé Mózes IV. könyvének 5. és 6. fejezetében: a názir és a szotá.

A názir egy olyan ember, aki ön­megtartóztatási fogadalmat tesz, mely magában foglalja a bor, a szőlőlé vagy bármi más fogyasztását, ami a szőlővel kapcsolatos. Az önmegtartóztatási időszak leteltével a názir egy áldozatot hoz és megborotválkozik.

A szotá egy olyan asszony, akit a férje figyelmeztetett, tartózkodjon egy bizonyos embertől, aztán mégis látták őt, hogy a felszólítás ellenében cselekedett. Őt elviszik a Szentélybe. Ha ártatlannak vallja magát, innia kell egy speciális vízből és egy feszültségekkel teli szertartáson kell keresztülmennie, hogy bebizonyosodjon az ártatlansága. Bár ezek a bibliai események és részletek a mai ember életén kívül esnek, mégis lényegük az élet egy alapvető aspektusát érinti, és ugyanolyan aktuális, mint régen. Dióhéjban: miként tudjuk megelőzni, hogy olyan dolgot cselekedjünk, amiről tudjuk, hogy nem helyes?

A szotá − akiről azt feltételezik, hogy házasságtörést követett el − kap egy esélyt, hogy tisztára mossa a nevét a Szentélyben elvégzett szertartás által. A názir önként vállalja az önsanyargatást, rendszerint egy hónapra.

Az előbbi az illendőség határait lépte át, az utóbbi mesterséges korlátokat állít fel.

Még ha a szotá nem is követett el házasságtörést, de illetlenül viselkedett és ez gyanúba keverte. A názir tisztának és szentnek látszik. Mégis mindkettőjüknek egyformán vétekáldozatot (chátát) kell hozni. A Talmud kérdezi, hogy a názirnak miért kell ezt az áldozatot hoznia? Nemcsak, hogy nem tett semmi rosszat, de úgy tűnik, hogy túlteljesíti a kötelességét, azzal, hogy önmegtartóztatási fogadalmat tesz.

A Talmud válasza, hogy a názir azáltal, hogy megengedett örömöktől tartózkodik, elfordul az Örökkévaló gyönyörű világától.

Miért veszi magára a názir az önmegtartóztatási fogadalmat? Mert úgy érezte, hogy közel áll egy szabály áthágásához. Ha nyitva tartjuk a szemünket, ami azért időnként előfordul, láthatjuk a saját”„jécer háránkat” (olyan hajlam, mellyel spirituális károkat okozunk magunknak), és akkor lehetőségünk van tenni valamit. Utána visszatérünk a status quohoz és nem vesszük észre hibáinkat. Egy pillanatra hatalmába kerít a józan ész. Ha ezt nem használjuk ki, elszalasztjuk a lehetőséget.

Rabbi Cáddok HáKohén (Lengyelország 1823-1900) mondja, hogy Izrael népe sietősen lett kihozva Egyiptomból azért, hogy megértsük, időnként meg kell ragadnunk a spirituális lehetőségeket. Még akkor is, ha ez az apropó valami negatívat foglal magába − mint a názir önmegtartóztatása, melyért az Örökkévaló ugyan haragszik −, de megéri, ha ezáltal egy rossz tulajdonságon úrrá lehet lenni.

A szotá egy figyelmeztetés, hogy időnként az ember egy sugallat hatására helytelenül cselekszik, mint például házasságtöréskor. Ahhoz, hogy megvédjük magunkat ezektől az impulzusoktól, gondoskodnunk kell róla, hogy a környezetünkben ne legyen ilyen ösztönzés. Gondolnunk kell a személyes korlátozásokra, melyeket sokszor magunknak kell kialakítani.

Két, klasszikusnak számító zsidó könyv foglalkozik a személyiség fejlesztésével: A szívek kötelességei (Rabbi Bachya Ibn Pakuda XI. századbeli műve, mely eredetileg arabul íródott) és az Egyenesek ösvénye (Rabbi Moshe Chaim Luzatto 1740). Ezek a könyvek az önmegtartóztatást helyénvaló lépésnek tartják a spirituális növekedéshez vezető úton. Természetesen ez, mint életmód, szembemegy az Örökkévaló akaratával, de helyes eszköz arra, hogy legyőzzünk egy belső vágyat. Nehéz egyszerre élni a mindennapi életet − házasság, gyerekek, munka − és ugyanakkor emelkedettnek is lenni. Könnyű úgy spirituálisnak lenni, ha az ember elhagyja a társadalmat és elvonul a természetbe meditálni.

A világ nem véletlenül lett így teremtve. Úgy kellene viszonyulnunk a világhoz, ahogy az Örökkévaló teremtette. De időnként el kell vonulnunk; kell egy hely és egy kis idő, hogy egyedül legyünk, hogy összeszedjük magunkat és emlékeztessük magunkat az igazi feladatunkra.

Aztán vissza kell térnünk az élet napi kihívásaihoz.

A názir a korlátokat szimbolizálja, mert bár elsősorban a bortól tartózkodik, a tiltás vonatkozik a szőlőre, mazsolára, ecetre, szőlőmagra és mindenre, ami akár távolról is kapcsolatos a borral. A korlátok segítik a názirt, hogy ne menjen bor közelébe, mely az önmegtartóztatás valódi tárgya…

A Pirké Ávot elején az első erkölcsi tanítás tanácsolja, hogy állítsunk magunknak korlátokat. Mindnyájunknak szüksége van határokra. Minél jobban megismerjük magunkat, annál világosabb lesz, hová kell állítanunk ezeket a korlátokat.