Van egy olyan hagyomány, hogy ha valaminek meg szeretnénk érteni a jelentését, először is megnézzük, hol említi először a Tóra. A kedusá (szentség) először a sábáttal (szombattal) kapcsolatban jelenik meg a teremtés történetében: „Vájevárech Elokim et jom hasevii vájekádes oto” (1Mózes 2:3). „Az Örökkévaló megáldotta a hetedik napot, és kádossá, szentté tette.” Azt látjuk tehát, hogy a kedusá forrása a szombat. Mi is a szombat szentsége? Mit tett az Örökkévaló, amikor „megkádésolta” a szombatot?

A hat nap alatt, amíg az Örökkévaló a világot teremtette, annak célja el volt rejtve. Szombaton azonban feltárult ez a cél. Szombaton az anyagi világ olyan mértékig lett letisztítva, hogy a lényege és célja elérhető lett az ember számára. Annak az embernek a számára, akiért az teremtve lett. A hét folyamán az anyagi világ elrejti a lényegét. Szombaton viszont a fizikai világ átengedi a lényegét és célját, hogy a felszínen tapasztalható legyen. Ezt jelenti a kedusá. Amikor egyértelmű, hogy az anyagi világ csak egy eszköz, hogy az Örökkévaló célját beteljesítse, és a lényege, hogy ezt a célt kifejezze, a világ kádos. Minden, ami az istenit képviseli, az kádos.

A sábát „méén olám hábá”, vagyis az eljövendő, tökéletes világ megmutatkozása. Ezért a sábát a kedusá forrása. A sábát felfedi azt, hogy milyen lesz a világ, amikor a teremtés teljes, és ez lesz az ember számára tökéletes környezet, amelyet Isten neki szán. Ekkor minden sábát lesz. A Misnában áll: „Sábátkor egy dalt énekelünk a (szombati) napnak, amely teljesen sábát.” Ez a kedusá. Amikor az ember élete és az egész létezése az isteninek a kifejezése, akkor ő kádos.

De a kedusá különbözik a többi tulajdonságtól, amelyet el szeretnénk érni. A Meszilát Jesárim (Egyenesek ösvénye, Rábbi Mose Chájim Luzzatto muszár, vagyis személyiségfejlesztő könyve) szerint: „A kedusá kérdése két részből áll: szolgálattal kezdődik és jutalommal végződik, a kezdete fáradozás, a vége ajándék. Ez azt jelenti, hogy az embernek először saját magát kell megszentelnie, utána az égből.” Mi megszenteljük magunkat azzal, hogy az ideális [vagyis az Örökkévaló által megszabott – a ford.] életet éljük, de az fentről van garantálva, hogy az ember anyagi léte az ideális lét kifejezésévé válik. A kedusá elérése isteni ajándék. Annak ellenére, hogy az ember képes az életét szentségben élni, az, hogy ő a kedusá itteni kifejezésévé válik, isteni ajéndék.

Ennek a forrását a sábátban is megtaláljuk. A gemárá elmagyarázza a szombati és az ünnepi ámidá (főima) áldása közötti kölünbséget. Szomabton azt mondjuk „Báruch átá háSém mekádés hásábát” (áldott vagy te Örökkévaló, a szombat megszentelője), ünnepnapon pedig azt, hogy „mekádés Jiszráél veházmánim” (Izrael és az ünnepek megszentelője). Vagyis a sábát szentsége kizárólag az Örökkévaló által jön létre. A hetedik nap a teremtés hét napból álló ciklusából következik. Az Örökkévaló célja a teremtéssel a sábát volt. „Szof máásze bemáchsává techilá” (A gondolat, ami a teremtést előidézte, a teremtés végső tette volt) – Isten meg akarta teremteni a sábátot, de ahhoz meg kellett az első hat napot teremtenie. Ünnepnapon viszont az áldás így végzödik: „Mekádés Jiszráél veházmánim”. Az Örökkévaló megszenteli Izraelt (a zsidó népet), és Izrael megszenteli az ünnepeket. Az ünnepnap ugyanis a ros chodes (újhold) kihirdetésének a függvénye, az pedig a bét din kezében van. Az ünnepek kedusáját tehát mi teremtjük. A sábát kedusája égi ajándék, míg az ünnepek kedusája az emberi erőfeszítések eredménye.

A Máhárál (a híres prágai Löw rabbi) úgy tanította, hogy a sábát „mééjn olám hábá” (az eljövendő világ megízlelése), a jom tov pedig „mééjn jömot hámásiách” (a messiási kor megízlelése). Ahogyan a messiási kor az eljövendő világra való felkészülés, ugyanúgy a jom tov a felkészülés a sábátra. A kedusá forrása a sábát, tehát a vegső kedusá ajándék, ahogyan a sábát is ajándék. A Gemárában úgy áll: „Az Örökkévaló mondta Mózesnek: »Menj, és mondd el a népemnek, van egy értékes ajándékom számukra, a neve pedig Sábát«.” Semmilyen erőfeszítéseinkkel nem tudunk sábátot létrehozni, de élhetjük úgy a hét hat napját, hogy érdemesüljünk a sábát ajándékára.

Van egy jom tov, ami egy bizonyos fokig osztozik a sábát minőségében, ez pedig a sávuot. A Gemárá úgy tanítja: annak ellenére, hogy a tóraadás pontos dátuma vita tárgya (sziván hónap hatodika vagy hetedike), abban mindenki egyetért, hogy a szombaton történt. Mi köti össze a sábátot a sávuottal? Sávuot az egyetlen olyan ünnep, amely nem egy naptári naphoz lett kötve. Az a peszách első napjától számított ötvenedik nap. Ez a nap nem azért lett jom tov, mert a bét din megszentelte sziván hónap elsejét, hanem azért, mert a zsidó nép számolt negyvenkilenc napot. Komoly erőfeszítésekre volt szükség ahhoz, hogy a nép kiérdemelje azt az ötvenedik napot. Ez nem csak egyszerű számolás volt, hanem minden egyes napon nehéz munka árán el kellett érni azt a szintet, amelyet az adott nap jelentett. Szintről szintre kerültünk egyre közelebb az ötvenedik naphoz. Az ötvenedik napot mégsem számoltuk. Abba a napba az Isten kegyelméből léptünk be, és megkaptuk a Tórát. A Tórát semmilyen emberi erőfeszítés nem képes megteremteni, de a munkánk érdemessé tehet minket arra, hogy megkapjuk. A mi kedusánk a Tóránk. Csakis az tud elhozni minket a végső célhoz és ajándékhoz, a végtelen világhoz, annak összes „mennyei jóságával”, ami számunkra lett megalkotva: ez pedig az „Olám Hábá” (eljövendő világ).

fordítás • Silber Jehuda