Interjú

A közösség tagjának lenni felelősségvállalással jár

Hogyan keressük értelmesen a kapcsolódást a zsidóságunkhoz.

Az idei évben a Lativ tanulási programján több új előadót köszönthettünk. Az Izraeli Kulturális Intézetben (IKI) dolgozó Büchler Tomi egyike a friss érkezőknek, ám személye a legtöbbünk számára nem ismeretlen. Kötetlen és élvezetes óráiból néhány alkalommal korábban is ízelítőt kaphattunk, az őszi szemesztertől pedig minden hónapban készülhetünk aktuális prezentációjára a Dávid Házban.

Aki ma fiatalként elkezdi szervezett keretek között felfedezni saját zsidóságát, előbb-utóbb biztosan találkozni fog a neveddel. Az IKI-ben több projekten is dolgozol, mégis szakítasz időt a Lativra, ahol minden hónapban tartasz előadást. Milyen út vezetett odáig, hogy Te magad hangsúlyozhasd a zsidósághoz vezető utak sokszínűségét a gyakran sötétben tapogatózó érdeklődőknek?

buchlerMagyar kontextusban – talán nem túlzás ezt állítani – ki­mon­dottan erős zsidó háttérrel rendelkezem. Mind a két oldalról komoly rabbinikus hagyományokkal bíró csa­ládból származom, az apai oldalon több nagynevű rab­bi is megtalálható az őseim között. Egy külön beszélgetés témája lehetne, miért alakult úgy a családunk története, hogy mire a bátyám és én a 80-as években megszülettünk, a mi narratívánk teljesen különbözhetett a kor jel­lemző magyar zsidó narratívájától. Egyvalami biztosan elmondható: a háború után a négy holokauszttúlélő nagy­szülőm egyike sem ismert kompromisszumot abban az értelemben, hogy zsidóként tekint önmagára, noha töb­bé vagy kevésbé mindahányan elindultak az asszimi­lá­­ció útján. Nálunk, és ezt minden él nélkül jegyzem meg, soha senki nem tartott karácsonyt, illetve nem volt haj­landó a legfontosabb alapelvek feladására. Erre jó példa a szüleim ortodox esküvője, ami a 70-es években finoman szólva sem volt tipikus. Zárt ajtók mögött, a nagyszüleim nappalijában állították fel a hüpét, és a Kazinczy ut­cából hozták a rabbit. Tehát annak ellenére, hogy a szüleim nem tartották magukat ortodoxnak, valamiért mégis fontos volt mindkettőjüknek, és a nagyszüleimnek is, a hagyomány folytatása. Barátokat persze nem nagyon hív­tak meg, hiszen akkoriban nem lehetett tudni, hogy ki kiről jelent, de a szűk családi kör és az izraeli rokonok azért ott voltak, és együtt ünnepeltek. Ugyanez jellemezte a mi fiatalságunkat. A bátyámnak és nekem is volt bár micvónk, ami a ’90-es évek közepén-végén szintén nem volt még tipikus. Emlékszem, az én bár micvóm ’97-ben kimondottan nagy eseménynek számított. A Hegedűs Gyula utca tele volt ismerős és kevésbé ismerős emberekkel, pusztán azért, mert – mint említettem már – az ilyesmi akkoriban kuriózumnak számított. Ter­mé­sze­tesen tartottuk az ünnepeket, és az első pillanatban, amint az anyukám jiddise mámei ösztönei alábbhagytak, Szar­vasra is elküldtek bennünket. Ebből, még ha talán nai­van hangzik is, az következett, hogy 18-20 éves koromig komolyan azt hittem, az én helyzetem a jellemző Ma­gyarországon. Azaz, mindenki jár zsinagógába és a So­merbe barátkozni, ugyanúgy végigszenvedi a rémséges családi összeröffenéseket, és persze elmegy a Bálint Ház­ba, amikor illik ott megjelennie. Csak amikor elkezdtem dolgozni a Szochnutnál, és közelebb kerültem a Birthright/Taglit csoportok szervezéséhez, döbbentem rá az első általam vezetett úton, hogy amikor a 40 résztvevőt a kipája felvételére kérem Siratófalnál, 80 üveges szem­mel találkozik a tekintetem, amelyek mindegyike azt kérdezi: „hol vagyunk egyáltalán, és mi az a kipa?”.

Persze ezen nem kell csodálkozni, hiszen a mai oktatási rendszerről elmondható, hogy ha valaki nem igazán akar tudni ezekről a dolgokról, senki sem kötelezi rá. Én tör­ténetesen egy liberális, viszonylag jó gimnáziumba jár­tam, a Radnótiba, Budapesten, de ahhoz képest, hogy a diákok jó része zsidó volt, soha nem beszéltünk zsidó tör­té­nelemről, identitásról, kultúráról. Valami volt a holokausztról, de a zsidóságot meghatározó további nagy té­mákkal egyáltalán nem foglalkoztunk. Egy külvárosi gimnáziumban valószínűleg még ennyi sem kerül elő. Min­denesetre már felnőtt fejjel, egyetemista koromban szembesültem azzal, hogy egy egészen elenyésző kisebbséghez tartozom. Egy átlagos fiatal ezekről a dolgokról nem­hogy a szerintem kívánatos, de még az általános műveltséghez elengedhetetlen szinten sem tud. Ma ezt már evidensnek gondolom, de az, hogy bizonyos értelemben bu­rokban nőttem fel, hosszú időre naivvá tett az általánosan jellemző helyzettel kapcsolatban.

Miután egy kicsit jártam a Rabbiképzőre, befejeztem a jogot, és pár évre kiköltöztem Izraelbe, majd hazajöttem, és azóta a Szochnutban, illetve itt, az IKI-ben folyamatosan olyan projekteken dolgozom, amelyek az asszimilált fiatalokat próbálják közelebb hozni a közösséghez. Ugyanezt teszi a Lativ is, ezért természetesen szembesül ugyanazzal a kihívással, amellyel az elmúlt 25 évben az összes magyarországi zsidó szervezet szembenézett. Jelesül azzal, hogy megoldást kell találnia arra, miként lehetne a közösségtől távoli fiatalokat megszólítani. A rend­szerváltás óta eltelt időben minden zsidó szervezet nagyjából ugyanazokkal a dolgokkal próbálkozott. Úgy gondolták, hogy ha lesz egy fantasztikus program, egy fantasztikus épület, akkor majd a zsidó fiatalok rohanni fognak hozzájuk. Kellett két és fél évtized, hogy rájöjjünk, ez így biztos nem működik. Ehelyett arra kell törekednünk, hogy minél több választási lehetőséget ajánljunk. Ha a zsidó életnek, létezésnek a lehető legszélesebb spektrumát kínáljuk, biztosak lehetünk abban, hogy többen fognak érdeklődni. Persze nem az a legfontosabb, hogy a zsidó közösségnek valaki feltétlen része legyen, de az elengedhetetlen, hogy legalább tudja, mire mond ne­met!

A zsidó közösség jóval sokszínűbb, sokfélébb, mint azt gondolnánk. A tagoknak szerteágazó az érdeklődésük, eltérő a hátterük, más és más szólítja meg őket. Lehet ez színház, társadalmi aktivizmus, vallás vagy gasztronómia, teljesen mindegy. Engem az izgat, hogy miként lehet minél szélesebbre nyitni a zsidó élmények spektrumát. A Lativ is fontos helyen van ezen a skálán, hiszen sokaknak a szövegtanulás, a zsidó hagyományok beható tanulmányozása fekszik a legjobban. Ez autentikus módja annak, hogy valaki közelebb kerüljön a gyökereihez. Nem az egyedüli módja, de az egyik legfontosabb.

Vajon a környező országokban is hasonló problémákkal küz­denek? Érdekelne, hogy mennyiben mondható unikálisnak a helyzetünk?

Az én feladataim a Szochnutban az egész régióra kiterjednek. Európában 8 országban zajlanak a projektjeink. Középkelet-Európában a kihívások nagyjából mindenütt hasonlók: holokausztot túlélt nagyszülő, kommunizmust átélt szülők, és mi, akik ezek után nőttünk fel, keressük az értelmes, releváns kapcsolódást a zsidóságunkhoz. Er­re­felé ez jellemző, de Nyugaton, Izraelben persze teljesen másként szól a történet.

A zsidó közösségben főállásban dolgozók általában azt hangsúlyozzák, hogy a szüleink generációjával kimaradt egy láncszem a „zsidó folytonosságból”. De szerintem nem ez, hanem a kommunizmus asszimilációs politikája okozta a legnagyobb kárt. A hagyományok átadásában megszűnt folytonosság korrigálható. Akinek van motivációja, az tudja pótolni. Ami az igazi veszteséget jelenti, az az, hogy az emberek elfelejtették, mit jelent a közösséghez tartozás élménye. Amikor a ’90-es években a zsidó közösségek rájöttek erre, elkezdtek drága programokat szervezni a fiataloknak, elkényeztették őket. Arra szá­mítottak, hogy ha lélegzetelállító élményeket kreálnak, a fiatalok csapatostól érkeznek majd. Erre valószínű­leg tényleg szükség volt akkor. Csakhogy az elmúlt pár év­ben ez már nem bizonyult kielégítőnek. Ahhoz, hogy fenn­tartható közösséget alkossunk, ez már nem elég. Hi­szen a közösség tagjának lenni felelősséggel jár! Nem ma­radhatsz passzív felhasználó, mert egy igazi közösség­ben a tagok maguk kezdeményezik a programokat, ön­kén­teskednek, mi több, pénzt áldoznak a működésért! Ez nagyon fontos dolog. Nyugaton a 30 év feletti, munkával rendelkező zsidó emberek a fizetésük egy részét a közösségnek adják!

Azt szeretném elérni, hogy aki a közösséghez kíván tar­tozni, ne opportunizmusból közeledjen, hanem mert tényleg úgy érzi, az az övé is lehet. Persze úgy nem lehet asszimilált zsidó fiatalokat bevonni egy közösségbe, hogy azt mondom nekik: gyere és önkénteskedj, add a pénzed, és minden péntek este lássunk a zsinagógában! Ez nem járja. De érzékeltetni kell, hogy a közösség tagjának lenni előnyt és kötelezettséget jelent egyszerre.

Sikerült az elveid átültetni a gyakorlatba?

Igen, lassan kikristályosodott előttem néhány dolog, amelyet alapvetőnek tartok a közösségépítésben. Először is fontos hangsúlyozni, hogy semmit sem adunk ingyen! A zsidó vezetőképzésre létrehozott csoportban, az álta­lam vezetett Minjanimban a tagok mindegyike fizet rész­­vételi díjat. Ez nem megfizethetetlen összeg, mégis jelentős anyagi ráfordítást jelent, amellyel mindenki hoz­zájárul a saját fejlődéséhez. Erre a pénzre természetesen nincs szükségünk, mégis nyomatékosítani akarjuk a cso­porttagokban, hogy ez az ő zsidó útjuk, ahol másokkal együtt haladnak, egy közösség részeként, amelynek nemcsak haszonélvezői, de tulajdonosai is egyben.

A másik játékszabályunk, amellyel mindenkit emlékez­tet­ni tudunk arra, hogy egy éremnek két oldala van, a pén­zügyi támogatási rendszerünkben ölt testet. Nálunk semmilyen pénz nem jár automatikusan, mondjuk a részvételért cserébe, hanem azokat a terveket támogatjuk, amelyekkel a tagjaink keresnek meg bennünket. Ezek lehetnek filmklubok, weboldalak, zsidó főzőkurzusok, teljesen mindegy. A lényeg, hogy ezek az ő ötleteik, ezért mi adunk rájuk pénzt, ráadásul így segítünk újabb fiatalokat megismertetni a zsidó közösség életével. Ezzel a szemléletváltással azt üzenjük, hogy nem az az elsődleges szándékunk, hogy pusztán jól érezzék magukat a programon, hanem szeretnénk, ha rájönnének, nekik maguknak kell alakítaniuk a folyamatokat, ugyanis csak így jöhet létre egy erős, fenntartható közösség!

Miért döntöttél úgy, hogy a Lativ tanulási programjában is részt veszel?

Amint már említettem, én abban hiszek, hogy minél szélesebb az a spektrum, amely a zsidó fiatalok előtt nyílik, annál jobb. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy ezen a spektrumon legyen egy olyan lehetőség is, ahol au­tentikus forrásból, mindenféle kényszer nélkül tanul­hat­nak a zsidóságról. Az ideológiai kényszertől való mentességen természetesen nem valamiféle meggyőződés hi­á­nyát értem, hanem annak a szándéknak az elkerülését, amely esetleg olyasmire próbálná rávenni a tanulókat, amit azok nem akarnak. Sok zsidó szervezet ugyanis mindenképpen meg akar győzni valamiről: legyél cionista vagy éppen kevésbé cionista, légy reform, ortodox, akármi! Pedig ezeket a fiatalokat, akik a saját zsidóságuk felé vezető út elején állnak, az ilyesmi taszítja. Ha például egy lányt, aki éppen csak elmerül a zsidó szövegek tanulmányozásában, mindjárt az első alkalommal felszólítanak arra, hogy húzzon fel egy, a könyökét is eltakaró kardigánt, talán hiába várják a következő alkalommal. Persze amikor a tapasztalatai alapján már ő maga dönt úgy, hogy megfelelőnek, vonzónak találja az ortodox világba való intellektuális, spirituális alámerülés gondolatát, úgyis meghozza a megfelelő döntést. Ezt a hibát egyébként én is elkövettem, amikor a szochnutos karrierem elején mindenkit az alija felé lökdöstünk. A szervezet 5-6 éve változtatott az alapállásán, ma már magától értetődőnek találjuk, hogy mindenki képes értelmesen eldönteni, akar-e alijázni, vagy sem.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a Lativ is nyit egy csatornát, és az emberek ezt a lehetőséget úgy használhatják, ahogy az nekik a legjobb. Rajtuk múlik, hogy az ismerkedésből mi lesz, zsidó szövegek tanulmányozása, intenzív közösségi élet, esetleg pártalálás. Nem beszélve arról, hogy a tapasztalataim szerint a mi generációnk irtózik a spiritualitástól. Persze láttam már olyat, hogy valaki egyik napról a másikra szakállt és pajeszt növeszt, azért jellemzőbb a spiritualitástól elválasztó távolság meg­őrzése. Ezért nehéz az embereket meggyőzni arról, hogy nem kell feltétlenül vallásosnak definiálniuk magukat ahhoz, hogy a zsidó szövegtanulásban, a Tórában és a Talmudban örömüket leljék. A Lativ erre is kiváló fórum, itt lehet nyugodtan tanulni, megbeszélni és szabadon értelmezni az olvasottakat, és ezt mindenki úgy építi be az életébe, ahogyan jónak látja.

A Te életednek is része maradt a rendszeres szövegtanulás?

Abszolút. Mániákusan foglalkozom a zsidó szövegekkel, az az alapelvem, hogy a Minjanimban, ahogy más programjainkon is, minden összejövetelt szövegtanulással kezdjünk.  Lehet, hogy egy teljes heti szakaszt tanulunk, lehet, hogy csak két mondatot az Énekek énekéből, de a közösen töltött időnek valamennyi szövegtanulás min­denképpen részét képezi. Az elmúlt 60-70 évben teljesen szekulárissá tették a magyarországi közösséget, ami azt is jelenti, hogy a szövegeket is elvették tőlünk. Persze nem technikailag, hanem érzelmileg, de ez sem kevésbé rossz. Most, amikor újra rátalálunk ezekre a szövegekre, megtanuljuk örömünket lelni a tanulmányozásukban. Ehhez nyújt segítséget a Lativ is.

Amos Oznak és a lányának, Fania Oznak van egy zseniális közös könyve, a Zsidók és szavak, amelyben azt olvastam, hogy a zsidóknak nem vérvonala van, ahogy sokan állítják, hanem szövegvonala. Ami a zsidókat a világban összeköti, az a szöveghez való viszony. Nem konkrét szövegekhez, jóllehet a Tóra és a Talmud áll az érdeklődésünk középpontjában, hanem hogy miként gon­dolkodunk szövegekről, hogyan viszonyulunk hozzájuk. Ez valamiféle túlfűtött vonzalom, amely a Könyv népévé tesz bennünket, ez az, ami miatt folyamatos párbeszédben állunk a szöveggel!

RÉTI JÁNOS