Smini

A lelkesedés veszélyei

A tórai előírások jótékony hatása a vakbuzgóságra

Ha elmélyedünk a szavak történetében, az néha olyan eredményeket tárhat fel, mintha egy ősi város romjait kutatnánk át. Vegyük az angol „lelkesedés” szót. Ma ezt valami pozitív dolognak tekintjük. Egy szótár így határozza meg: „energikus érdeklődés érzete egy bizonyos téma vagy tevékenység iránt, és arra való vágy, hogy részt vegyünk ebben”.

A lelkes emberek szenvedélyesek, lendületesek és izgatottak, és ezt másokra is át tudják ragasztani. A lelkesedés a nagy tanárok vagy vezetők egyik erénye. Az emberek a lelkes személyeket követik. Ha szeretnél másokat befolyásolni, fejleszd a lelkesedésedet.

Ugyanakkor ennek a kifejezésnek nem volt mindig kellemes a konnotációja. Eredetileg olyan emberre utalt, akit megszállt egy lélek vagy démon. A XVII. századi Angliában a szélsőséges, forradalmár protestáns szektákra használták ezt a kifejezést, és még általánosabb értelemben a puritánokra, akik az angol polgárháborút vívták. A vallási szélsőségesség, vakbuzgóság és fanatizmus szinonimájává vált. Úgy tekintettek rá, mint valami ésszerűtlen, frivol és veszélyes dologra.

David Hume (1711–1776) skót filozófus írt egy kiváló esszét a témában. Azzal kezdi, hogy megjegyzi: „A legjobb dolgok megromlása a legrosszabbakat hozza létre”, és ez a vallás esetében különösképpen igaz. Azt állítja, hogy kétféleképpen mehet a vallás rossz irányba: a babonán és a lelkesedésen keresztül. Ezek meglehetősen különböző jelenségek.

A babonát a tudatlanság és a félelem hajtja. Néha lehetnek irracionális aggodalmaink és félelmeink, és úgy kezeljük őket, hogy ugyanolyan irracionális gyógymódokat használunk. A lelkesedés ennek az ellentéte. Ez a túlzott magabiztosság eredménye.

A fellelkesült ember az emelkedett, vallásos elragadtatottság állapotában úgy hiszi, hogy Isten által van inspirálva, és így felhatalmazva érzi magát, hogy elvesse a józan észt és a korlátokat.

A lelkesedés: „önmagában elégségesnek tartja magát, hogy elérje a Szentséget, bármilyen emberi közvetítő nélkül”. Az a személy, akit hatalmába kerít a lelkesedés, annyira át van itatva azzal, amit szent elragadtatásnak érez, hogy úgy képzeli, képes áthágni a szabályokat, amelyek a papi magatartást alapvetően irányítják.

„A fanatikus felszenteli saját magát, és magát szent személyiségnek állítja be, ez sokkal felsőbbrendű, mint amit a hivatalos és ünnepélyes intézmények rá tudnak ruházni valakire.” A szabályokról és szabályozásokról úgy gondolkodik, hogy az hétköznapi embereknek való, és nem neki. Ő, akit Isten inspirál, jobban tudja, mint mások. Erről Hume azt állítja, hogy valóban veszélyes lehet.

Most kaptunk egy pontos leírást arról a bűnről, amely miatt Áron két idősebb fia, Nadav és Avihu meghaltak. Világos, hogy a Tóra jelentősnek tartja halálukat, mert nem kevesebb mint 4 helyen ír róla (3Mózes 10:1–2, 16:1, 4Mózes 3:4, 26:61). Ez borzalmas tragédia volt, ahogyan megtörtént a Szentélybeli szolgálatba történő beiktatáskor. Ennek a zsidó történelem egyik legnagyobb ünnepének kellett volna lennie.

Maguk a bölcsek is össze voltak zavarodva ettől az eseménytől. A szöveg csupán annyit mond: „Engedély nélküli tűzáldozatot (es zara) ajánlottak fel az Úrnak, amit Ő nem rendelt el. Így tűz jött elő az Úr jelenlétéből, és elemésztette őket, és ők az Úr színe előtt haltak meg.” A bölcsek nyilvánvalóan úgy érezték, hogy kellett még lennie valaminek, valami további bűnnek vagy jellemhibának, ami igazolhatta ezt a borzalmas és drasztikus büntetést.

A bibliai szövegben lévő nyomokat összerakva néhányan arra jutottak, hogy a két fiú bűne abban állt, hogy beléptek a legszentebb helyre, saját maguk hoztak szabályokat anélkül, hogy egyeztettek volna Mózessel vagy Áronnal; hogy megmámorosodtak, hogy nem voltak megfelelő köntösben, és nem tisztálkodtak meg a kehely vizével. Annyira önteltek voltak, hogy nem házasodtak meg, mert úgy gondolták, hogy egy asszony sem megfelelő nekik. Vagy pedig az volt a bűnük, hogy Mózes és Áron halálára vártak, hogy ők lehessenek Izrael vezetői.

Voltak, akik úgy gondolták, hogy a bűn, amit elkövettek, egyáltalán nem a Szentélybe lépés napján történt, hanem hónapokkal korábban a Sináj-hegynél. A szöveg azt írja, hogy Nadav és Avihu 70 vénnel együtt felmentek a hegyre, és „látták Izrael Istenét” (2Mózes 24:10). Isten „nem emelte fel kezeit az izraeliták vezetői ellen, ők látták Istent, és ők ettek és ittak” (2Mózes 24:11).

A következtetés tehát az, hogy a büntetést azért érdemelték, mert nem vették le tekintetüket Istentől, vagy azért, mert ettek és ittak egy ilyen szent találkozás során. De Isten késleltette a büntetést, hogy ne okozzon gyászt azon a napon, amikor szövetséget kötött a zsidókkal.

Ezek mind midrási értelmezések: igazak, értékesek, fontosak, de nem a vers egyszerű értelmezései. A szöveg egyértelmű. Mindhárom alkalommal, amikor a haláluk meg van említve, a Tóra csupán azt mondja, hogy „tiszteletlen tűzáldozatot” ajánlottak fel. A bűn az volt, hogy valami olyat tettek, ami nem lett nekik megparancsolva. A legmagasabb indíttatásból tették ezt. A haláluk után Mózes azonnal azt mondta Áronnak, hogy erre gondolt Isten, amikor ezt mondta: „Azok közt, akik közel vannak hozzám, meg leszek szentelve” (3 Mózes 10:3). Egy midrás azt írja, hogy Mózes így nyugtatta fivérét: „Közelebb voltak Istenhez, mint te vagy én.”

A „lelkesedés” szó története, bár segít nekünk, hogy megértsük ezt a részt, Nadav és Avihu nem a mai értelemben voltak lelkesültek, hanem olyan értelemben, ahogyan azt a XVII–XVIII. században használták. A lelkesültek vagy rajongók olyan emberek voltak, akik tele voltak vallásos hévvel, és hitték, Isten inspirálta őket arra, hogy a joggal és a hagyománnyal dacoló tetteket vigyenek véghez. Szentek voltak, de potenciálisan nagyon veszélyesek is. David Hume különösképpen úgy látta, hogy a lelkesedés ezen formája homlokegyenest ellentmond a papság gondolkodásmódjának. Az ő szavaival: „Minden vakbuzgó mentes az egyház igájától, és kimutatja az odaadástól való nagy függetlenségét, megvetve a formaságokat, ceremóniákat és hagyományokat.”

A papok megértik a hatalmat és így a szentség lehetséges veszélyességét is. Ezért kell a szent helyeket, időket és rituálékat szabályokkal őrizni, ahogyan egy atomerőművet is körültekintően elszigetelnek. Gondoljunk a balesetekre, amelyek akkor történtek, amikor ezeket a szabályokat nem tartották be: például Csernobilra 1986-ban Ukrajnában, Fukusimára Japánban, 2011-ben. Az eredmények borzalmasak és hosszan tartók lehetnek.

Jogtalan tűzáldozatot vinni a Szentélybe kis sértésnek tűnhet, de akár egy kicsiny jogtalan tett is rést üthet a szentség birodalmán, a szentség körüli törvényekben, s az idővel tátongó lyukká terebélyesedhet. A lelkesedés ártalmatlan, bár néhány megjelenési formájában gyorsan szélsőségességé, fanatizmussá és vallásosan motivált erőszakká alakulhat át. Ez történt Európában a vallásháborúk alatt a XVI–XVII. században, és még ma is történik néhány vallásban. Ahogyan David Hume megjegyezte: „Az emberi értelem és még az erkölcs is vissza van utasítva [a vakbuzgók által], mint csalóka útmutatók, és a fanatikus őrült vakon cselekszik, azáltal vezérelve, amit szent inspirációnak hisz, de amit valójában lehet, hogy a felhevített önértékelés vagy a féktelen düh vezérel.”

Ma már a részleteit is értjük, hogy az emberi agy két különböző rendszert tartalmaz, amit Daniel Kahneman így hív: „gyors és lassú gondolkodás”. A gyors agy, a limbikus rendszer teremti az érzelmeket, főként a félelemre adott válaszreakciókat. A lassú agy, a prefrontális kéreg racionális, és képes a cselekedetek többféle lefolyásának hosszú távú következményeinek mérlegelésére.

Nem véletlen, hogy mindkét rendszerrel rendelkezünk. Ösztönös reakciók nélkül, amelyeket a veszélyek vál­tanak ki belőlünk, nem maradnánk életben. Ám a lassabb, mérlegelő agy nélkül időt szakítanánk magunknak arra, hogy újra destruktívan és önrombolóan viselkedjünk. Az egyén boldogsága és a civilizáció túlélése e két rendszer finom egyensúlyán múlik.

Nadav és Avihu halála, Phillip Medhurst képes Tóra 527.

Pontosan azért, mert ilyen intenzív szenvedélyeket teremt, a vallási életnek szüksége van törvényi és rituális korlátokra az ima egész, bonyolult menete alatt; így a hit lángja bezárva marad, fényt, és betekintést adva Isten dicsőségébe. Máskülönben végezetül tomboló pokollá válna, pusztulást terjesztve és életeket kioltva. Sok évszázad után mi itt, a Nyugaton megszelídítettük a lelkesedést, olyan szintre, ahol már pozitív erőként tudunk rá gondolni. Ugyanakkor sosem szabad elfelejtenünk, hogy ez nem mindig volt így. Ezért tartalmaz a judaizmus annyi törvényt, és fordít annyi figyelmet a részletekre – és minél közelebb jutunk Istenhez, annál nagyobb szükségünk van ezekre.

 1. fordító átírása. Az eredeti szövegben people (emberek) szerepel.

 2. Az évszámot és az országot a fordító tette hozzá a szöveghez.

Fordította · Daniel Benjamin Ferencz

Forrás · aish.com

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás