Történelem

A Makkabeusok lázadása

Zsidó felkelés a görögök ellen – ez volt minden idők első vallásháborúja

Igen, ismerjük jól a zsidók görögök és persze az egész hellenizmus ellen vívott harcának történetét – egyrészt a Makkabeusok két könyvéből, illetve Josephus Flavius, a zsidó történész írásaiból.

Ezek a krónikák nincsenek benne a zsidó Bibliában, mivel a nagy gyülekezet (Anshe Kneszet Hagdola) sok évvel ezen esemény megtörténte előtt döntött arról, hogy mi kerüljön bele a Könyvekbe.  A Makkabeusok könyvei az időszámítás előtti első században keletkeztek. Az első könyv eredetileg héber nyelven íródott, és tulajdonképpen a hasmoneus dinasztia történetét dolgozza fel. A másodiknak viszont az eredeti nyelve görög volt, és egy Kürénéből (ma Líbia északkeleti részén található ez a város) származó görög zsidó (a kürénéi Laszón) történelmi feljegyzései szolgáltak az alapjául.

A makkabeusok története két szempontból is precedensértékű a történelem viszonylatában:

– ez volt az első ideológiai / vallási alapon vívott háború, pontosabban korábban sohasem volt arra példa, hogy valaki az életét a vallása, az istene érdekében áldozza fel; a zsidók – az első monoteista vallás hívei – voltak az elsők, akik készek voltak hitükért és istenükért meghalni.

– másrészt ez nemcsak egy vallásháború volt, hanem egyszersmind az első polgárháború is, hiszen itt a judaizmus mellett elkötelezett zsidók szembefordultak a hellenizálódott, azaz a görögökkel asszimilálódott zsidókkal.

Időszámítás előtt 167-et írunk, amikor a görög zsidóüldözés hatalmas lendülettel zajlott. Görög csapatok jelentek meg a Jeruzsálemtől nyugatra fekvő Modi’inban, és arra akarták a zsidókat rávenni, hogy egy disznót áldozzanak a görögök egyik istenének. A város legidősebb polgára, a kohanita Mattathiasz, kerek perec megtagadta ezt.

„…még ha a világ minden népe behódol is neki akár azon az áron is, hogy ezzel atyái parancsolatait megszegi, mi, a fiaim, a testvéreim és én, akkor is atyáink szövetsége szerint fogunk élni, és nem fogunk olyan uralkodót szolgálni, amely arra akar bennünket kényszeríteni, hogy apáink hitétől akár jobbra, akár balra eltérjünk.” (1Makkabeusok 19:22)

Volt azonban a városban egy hellenizálódott zsidó, aki kész lett volna megtenni azt, ami zsidó ember számára kimondhatatlan bűn. Épp arra készült, hogy egy disznót áldozzon, amikor Mattathiasz odalépett hozzá, és leszúrta, aztán végzett a hellén hivatalos küldöttel is. Majd az összegyűlt tömeghez fordulva így szólt: „kövessen engem mindenki, aki tiszteletben tartja Isten törvényeit, és kiáll a szövetségért” (1Makkabeusok 2:27).

Mindazok, akik csatlakoztak Mattathiaszhoz és fiaihoz – Johánánhoz, Júdához, Eliézerhez, Jonatánhoz és Simonhoz –, a hegyekbe menekültek, arra számítva, hogy a görögök visszatérnek, és lerombolják a városukat. A hegyekben a legidősebb fiú, Júda vezetésével (akinek beceneve Maccabi volt – jelentése: kalapács) gerilla hadsereget szerveztek.

Nem tudni pontosan, mekkora is volt ez a hadsereg, de a legoptimistább becslések is maximum 12 ezer főre teszik a létszámát, szemben a görögök 40 ezres hadával; és a görögöknek nemcsak a számbéli fölénye volt markáns, hanem a görög hadsereg kiképzett, jól felszerelt katonákból állt, és hatalmas csorda harci elefánttal is rendelkezett – ez az állat volt a kor tankja. A zsidók kevesen voltak, katonailag képzetlenek és gyengén felszereltek, nem beszélve arról, hogy harci elefántjuk sem volt – de mindezt a hiányt pótolta az elszántságuk és harci szellemük.

Az összecsapások színtere a tengerparti síkság (a mai Tel Aviv környéke ) és a Jeruzsálem közötti dombos terület volt. A görög csapatok a természetes vízmosásokat, kanyonokat használták az előrenyomuláshoz, ezek vezettek be a hegységbe. Kevés olyan pont volt, ahol a görögök fel tudtak kapaszkodni a hegyekre, a zsidók ezeket a pontokat szemelték ki arra, hogy rajtuk üssenek.

Napjainkban, amikor a makkabeusok történeteit olvassuk, olybá tűnhet, hogy mindez pár hét leforgásának eseménye mindössze: csaták, a zsidó győztek, a görögök visszavonultak… valójában ez 25 év eseménye. 25 évig tartó csatározás, mindkét oldalon hatalmas veszteségekkel egészen addig, míg végül a szeleukidák végső békét kötöttek a zsidókkal.

Chanuka

Három év telik el, mire a zsidóknak sikerül visszafoglalniuk Jeruzsálemet. A Templomot meggyalázva találják, éppen pogány menedékhelynek használják, az oltáron disznót áldoznak. Amikor a zsidók belépnek, az első dolog, amivel próbálkoznak, hogy alkalmi menórát kerítve fényt varázsoljanak – az eredeti arany menórát a görögök beolvasztották. Mindössze egyetlen speciálisan lepecsételt lámpaolajat tartalmazó üvegcsét találnak, ezzel az olajjal gyújtanak fényt a menórában, és csodával határos módon ez az egy fiola olaj elegendő lett 8 napra, pontosan arra az időre, míg friss olajat préseltek és hoztak a Templomba.

A Makkabeusok kitakarították, és kiszlév 25-én ismét felszentelték a Templomot. A zsidó naptárban ez az a nap, amikor elkezdődik a chanuka nyolc napos ünnepe (a chanuka héberül felszentelést, beiktatást jelent).

„A kilencedik hónap – amely kiszlév hava – 25. napján a papok felkelnek és áldoznak, ahogyan a törvény azt előírja az égőáldozatok számára épített új oltáron… és mindezt énekkel, hárfával, lanttal és cintányérral kísérik… nyolc napon át tart az oltár felszentelése” (1Makkabeusok 4:52-56).

A nyolc napon át égő olaj csodáját a Makkabeusok könyve nem említi, de a Talmud leírja:

„…midőn a hasmoenus-ház a görögök fölébe kerekedett, és legyőzte őket, mindössze egyetlen flaska olajra leltek a főpap pecsétjével ellátva… mindössze egyetlen napra elegendő olajjal. De csoda történt, és az olaj nyolc napon át égett…” (Shabbat 21b).

A chanuka, amely az egyike annak a két ünnepnek, mely a rabbik döntése alapján került be a zsidó naptárba, két csodáról is megemlékezik:

1. a jelentős görög túlerővel szemben aratott zsidó katonai győzelemről,

2. a zsidó szellemiség győzelméről a görög felett – melyet a chanukai fény szimbolizál.

Bét Guvrin Maresa temetkezési barlang

A két csodát szemlélve elsőre talán úgy érezzük, hogy a katonai győzelem jelentősebb, mint az olajhoz kapcsolódó csoda szimbolikus ereje, amelyről a chanuka szól. Valóban, a katonai győzelem látványosabb, lenyűgözőbb, ám az igazi csata a szellem síkján zajlott, nem pedig a fizikai csatatéren, és éppen ennek a szellemi győzelemnek a szimbóluma a chanukai fény (tűz, lélek és szellemiség – mind a zsidó gondolkodáshoz kapcsolódó fogalmak). A chanuka fénye a zsidó nép szellemi erejét jelképezi, amely mindennek ellenállva kiolthatatlan – ez a szellemi erő az, amely hozzásegítette a zsidó népet ahhoz, hogy a történelem legnagyobb birodalmait túlélje, és óriási szerephez jusson a humanizmus fejlődése során.

A Templom újraszentelésével azonban a csaták nem értek véget. Görög helyőrség állomásozott a jeruzsálemi Acra erődben, és szüntelenül ostromolták a várost azzal a céllal, hogy visszahódítsák. A végső békéig még hosszú csatározásokon át vezetett az út.

Végül időszámítás előtt 142-ben a szeleukidák uralma alatt lett a görögöknek is elege a folyamatos háborúkból, és békét kötöttek Simonnal Mattathiasz utolsó élő fiával (Eliézer i. e. 162-ben esett el egy csatában, amikor lándzsát döfött egy harci elefántba, amelynek nyergében azt gondolta, a király ül, az állat összeesett és agyonnyomta Elézert; Jehuda az elázai csatában esett el i. e. 161-ben, Jonathán szintén odaveszett egy csatában i. e. 142-ben.)

„Az év, amikor Izrael kiszabadult az idegen igából, az ideje annak, amikor a nép a saját történelmét kezdte írni, saját szerződéseit lefektetni… ez volt Simon, a főpap, a hadvezér, a zsidók vezetőjének első éve.” (1Makkabeusok 13:41–42)

Izrael földjén helyreállt a zsidó szuverenitás.

A hasmoneusok uralkodása

Már szó volt arról, hogy Mattathias kohanita volt, így semmi különös nincsen abban, hogy fia, Simon lett a főpap. Ám Simon magára vette a „naszi” – herceg/elnök/vezető – címet is. Nem vallotta magát királynak, hiszen tisztában volt vele, hogy a zsidók királya csak Dávid leszármazottja lehet, de gyakorlatilag Simon az uralkodó szerepét töltötte be.

(Dávid ága – a királyok ága – Júda törzsétől származik, míg a kohaniták – a papok ága – Lévi törzsének leszármazottai – ahogy Jákob megáldotta annak idején 12 fiát, Izrael 12 törzsének alappilléreit.)

Az uralkodói cím magához ragadása azonban nem bizonyult Simon részéről valami jó döntésnek. Az ő leszármazottai ugyanis nem élvezték a királyi megkülönböztetést, és így nem is tisztelték azt. Új dinasztiát alapítottak, a hasmoneus dinasztiát, amely 103 éven át tartotta kezében a hatalmat, és amelynek regnálása idején hatalmas területi expanziót tudott véghezvinni, azonban a morál és a vallás hanyatlásnak indult. Ezek az uralkodók nem igazán viselkedtek királyként, és nagyban hozzájárultak hatalmuk bomlasztásához.

Simont fia, Johanan Hürkánosz követte az uralkodásban, aki erőteljes és ambiciózus vezető volt, azonban számos hibát követett el. Az egyik legnagyobb tévedése az volt, hogy a folyamatos terjeszkedéssel megszerzett területek lakosságát elkezdte erőszakkal betéríteni. Erre a judaizmus történetében soha korábban nem volt példa, sőt kifejezett törekvések voltak arra, hogy a betérést minél inkább akadályozzák.

Az egyik ilyen erőszakkal betérített nép az edomiták voltak, és ezért az akcióért drágán megfizetett később a zsidó nép.

Izraelben, nem messze Bét Semestől lenyűgöző archeológiai feltárás van, mely a turisták számára is nyitott, úgy hívják Bét Guvrin Maresa. Ezernél is több ember készítette pincemélyedésből áll, amelyet a lágy mészkőbe vájtak. Ez volt az egyik legnagyobb edomita város – ma is bárki régészkedhet, odamehet egy ásóval és kutathatja, keresheti a város nyomait. Ezt a várost a hasmoneusok meghódították, majd a lakóknak két választást hagytak: vagy betérnek, vagy elmennek. A lakók nagy része döntött úgy hogy lerombolja az otthonát, és elhagyja az országot.

Az erőszakkal betérített edomita családok egyike fontos szerephez jut később, amikor a rómaiak törnek be a területre. A család egyik leszármazottja Heródes zsidó király lett – hasadt személyiségű uralkodó. Ő az, aki lemészároltatja a főpapot és a legfelsőbb bíróság 45 tagját, de nem kíméli saját családtagjait sem. Viszont az ő nevéhez kötődik majd számtalan emblematikus építészeti vállalkozás beindítása, mint pl. Cesarea városa vagy a Massada erőd, illetve a Szentély újjáépítése. Láthatjuk, hogy Heródesnek (aki csak névlegesen volt zsidó) igen ellentmondásos a viszonya a zsidókkal.

A zsidó uralom hanyatlása

Johanan Hürkánosz fia, Alexandrosz Janneosz volt a klasszikus példája annak, hogyan kell rosszul uralkodni. A nagymértékben hellenisztikus befolyás alatt álló uralkodó a szadduceusokkal paktált le (ők azok a zsidók, akik kizárólag az írott Tórát ismerik el, és saját értelmezésüket társítják mellé), szemben a zsidóság fő áramlatát jelentő farizeusokkal. Ha egy farizeus szembeszegült vele, akkor az uralkodó 800 másikat mészároltatott le, de előtte arra kényszerítette őket, hogy végignézzék családtagjaik kivégzését is. Alexandrosz Janneosz idején jött divatba a görög szokás szerinti dőzsölő lakoma is.

Halála után özvegye, Salome uralkodott i. e. 76–67 között. Talán az egyetlen fénysugár volt ebben a komor korszakban. Az ő bátyja volt Simon Ben Sátách, a kor vezető rabbija – ezáltal Salome uralkodása idején állt helyre a béke a világi vezető és a rabbik között. Hosszú ideig ez volt a legutolsó békés korszak.

A hasmoneus dinasztia regnálása tökéletes illusztrációja egy család tragikus indulásának és katasztrofális hanyatlásának, magával rántva az egész zsidóságot.

A két utolsó hasmoneus uralkodó Salome fiai voltak, Hürkanosz és Arisztobulosz – mindketten végletekig hellenizálódott figurák, és bár Hürkanosz volt a gyengébb kezű, de volt egy erőskezű tanácsadója, bizonyos Antipater (Antipatrosz), aki erőszakkal zsidóságra térített edomiták leszármazottja volt, és tán nem véletlen, hogy éppen az ő fia lett az előbb már említett Heródes.

A két hasmoneus testvér azon veszekedett, melyikük legyen az uralkodó – a logikus válasz a „semelyikük” lett volna, de ehhez túl hataloméhesek és önteltek voltak, így aztán kézenfekvő volt az ötlet Rómához fordulni mediációért (A zsidók és Róma között a kapcsolat még a makkabeusok felkelésének idejére datálódik, amikor a zsidók szövetséget kötöttek Rómával).

Ám a rómaiakat segítségül hívni nem kifejezetten a nemzetek felett álló pártatlan békefenntartók mediációs közbelépését eredményezte – itt egy olyan népről volt ugyanis szó, amely lankadatlan energiával hódított és kebelezett be minden területet, ahova valahogy betette a lábát.

I. e. 63-at írunk, amikor a Pompeii, a hírhedt római hadvezér a görög birodalom utolsó morzsáját is felszámolja, és boldogan lépteti seregeit Izrael földjére…

forrás • aish.com

fordítás • Csergő Éva

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás