Avraham Sinai hírszerző volt a Hezbollah-ban, és az életét kockáztatta Izraelért.

Egy kis libanoni faluban, egy nem vallásos muszlim család tagjaként nőttem fel. A szüleim a gyenge nyugatbarát kormányt támogatták, de a környékünkön a valódi hatalmat palesztin terroristák gyakorolták. Ők pedig folyamatosan zaklatták az eltérő politikai véleményen levőket, köztük a családomat is.

Amikor 1982-ben az izraeli hadsereg bevonult, jobb lett az életünk. Már előtte is csodáltam Izraelt. A falunkból látszottak Izrael északi hegyei, és én mindig vágytam rá, hogy eljussak oda. Olyan békésnek látszott. Nem úgy, mint Libanon. A mi életünk rettegésben telt, amíg Izrael be nem vonult. Azután jobb lett. Az izraeli hadsereg rendet teremtett, és hirtelen mindenkinek lett munkája és pénze. És béke volt.

Idővel összebarátkoztam az izraeli katonákkal. Jók voltak hozzánk, és én viszonozni akartam a kedvességüket. Így aztán ha terrorcselekményt láttam, elmondtam nekik. Informátor lettem, ha úgy tetszik, igen, áruló és kém a terroristák szemében. De azt akartam, hogy a falumban nyugalom legyen, és normális életet élhessünk. A terrorcselekmények pedig megnehezítették a helyiek életét. Segíteni akartam, hogy megszabadulhassunk tőlük.

A következő évben a Hezbollah egyre többször támadta Izraelt, ahogy a Hamasz teszi manapság. Valójában ugyanazokról a palesztinokról van szó, csak akkor Hezbollah-nak nevezték magukat, hogy megnyerjék a síita többség támogatását. Az én családom is síita, de mivel mi nem működtünk együtt a szélsőségesekkel, a Hezbollah zaklatásai egyre durvábbá váltak.

Bebörtönzés

1985 volt, amikor a Hezbollah meg akarta gyilkolni a családomat, tehát menekülnünk kellett. Egy dél-libanoni városban találtunk menedékre, ahol közel voltunk a területet irányító izraeli bázishoz. Nappal a családom férfi tagjai visszajártak a falunkba dolgozni, de éjszakára visszatértünk Délre a biztonságba. Egyik nap aztán a Hezbollah rajtaütött a házunkon, és elraboltak, édesapámmal és két bátyámmal együtt. Egy földalatti bunkerbe zártak minket. Egy teljes évig ott tartottak minket. Nagyon nehéz időszak volt. Megkínoztak. Késekkel vagdaltak. De a legrosszabb az volt, hogy a szemem előtt elégették a kilenc hónapos kisfiamat.

Abban az évben sok időm volt gondolkozni. A családom nem volt vallásos, sosem voltam mecsetben. Nem is volt mecset a falunkban. Sosem olvastam a Koránt, így alig tudtam valamit a vallásról. A bunkerben találtam egy koránt, és olvasni kezdtem. Tudni akartam, miben hisz a Hezbollah. Hátha nekik van igazuk, és én éltem tévedésben eddig. Meglepetésemre arra jöttem rá, hogy amit ők prédikálnak, az egyáltalán nem a Korán.

A Koránban egy szó sincs mártírokról, vagy a zsidók elleni harcról. Valójában a Korán azt írja, hogy aki öngyilkosságot követ el, azt tilos muszlim temetőben eltemetni. Az első fejezetekben megkapó történeteket találtam a zsidó pátriárkákról, az egyiptomi kivonulásról és a Tóraadásról. (A Koránban ugyanis Mózes könyveinek jó része megtalálható, noha az iszlám hit szerinti módosításokkal.) Kezdtem hinni, hogy az Örökkévaló vigyáz rám, és nem akarja, hogy meghaljak. Az Ő kezében volt az életem.

Egy évvel később a fogvatartóink azt hitték, hogy mindannyian hiszünk már a Hezbollah igazában, így elengedtek bennünket. Az első dolgom az volt, hogy elmenjek egy mecsetbe. A sejk arról prédikált, hogy ha öngyilkos mártírok leszünk, akkor átkísérnek bennünket a tűzfolyón, és beléphetünk a mennyországba. Arra gondoltam, hogy ha olyan jó ott minden, miért nem megy a sejk maga. Ráadásul már olvastam a Koránt, és tudtam, hogy semmi alapja nincs annak, amit mond. Tudtam, hogy nem fogom követni a sejk bíztatását. Azt is eldöntöttem, hogy mit csinálok helyette: megpróbálok beépülni a Hezbollah belső köreibe, hogy segíthessek Izraelnek. Elhatároztam, hogy segítek megszabadítani az országomat a Hezbollah-tól, hogy szabadon gyakorolhassuk a valódi iszlám hitet.

Csatlakozás a Hezbollah-hoz

Először gyanakvóak voltak a csatlakozásom indokait illetően, így elmagyaráztam, hogy a régebbi politikai problémáim a testvéreim miatt voltak, és ezekért engem nem is hibáztathatnak. Így aztán hamar befogadtak a köreikbe, és én közöttük éltem. Mindent láttam. Egyszer aztán a tagja lettem egy terrorista csoportnak is, ami azt tervezte, hogy megtámad egy izraeli bázist. Éppen erre az alkalomra vártam! Kiosontam a táborból, stoppoltam, gyalogoltam, és futottam, amíg végül elértem azt a déli bázist, ahol már ismertek. Elmondtam a Hezbollah tervét. Volt ott egy katona, aki régebben a házunkban is járt. Vele négyszemközt beszéltem, és kifejtettem, hogy szeretnék a Hezbollah-on belülről dolgozni Izraelnek.

Le akart beszélni a tervemről. Azt mondta, hogy „A fiadat már elégették. Ha elkapnak, az egész családoddal megteszik majd ugyanezt.” De én vitatkoztam vele: „Nézd, mit tettek velem! Hagy dolgozzak Izraelnek! Gyűlölöm a Hezbollah-ot, és bosszút akarok állni rajtuk a fiamért!”

Az IDF persze nem alkalmaz bárkit, aki azt állítja, hogy kémkedni akar Izraelnek. Szigorúan ellenőrzik a hátterünket, és a személyiségünket is tesztelik. Végül, több hónapnyi tesztelés után mégis Izrael beépített ügynöke lettem.

Biztonsági okokból nem mondhatok többet a Hez­bol­lah-ban töltött időmről, csak annyit, hogy sok terrorakciót akadályoztam meg. Megmentettem rengeteg izraeli életet. igen, sokat tettem. Az Örökkévaló segítségével.

Tizennégy évig dolgoztam a Hezbollah-on belülről, 1986-2000-ig. Minden információmmal hatvan kilo­mé­tert utaztam éjszaka, hogy átadjam az izraelieknek. Tudtam, hogy megbíznak bennem, és felelősnek éreztem magam értük, így annyi információt szállítottam, amennyit csak tudtam.

Izraelben

A Hezbollah tagjai 1997-ben már gyanakodtak rám, és akkor tudtam, hogy a Libanonban töltött időnek vége. Egyet-len hiba, és megöltek volna. Ideje volt, hogy valóra váltsam régi álmomat, és Izraelbe költözzek. Először is gyors tervet készítettem az izraeliekkel. Aztán találkoztam a feleségemmel és a gyermekeinkkel egy ellenőrzőpontnál, és átkeltünk az izraeli határon. Cfat-on települtünk le. Én még három éven át segítettem az IDF-et a határ túloldaláról. A tudat, hogy a családom biztonságban van Izraelben arra bátorított, hogy még keményebben dolgozzak. Nem csak a seregnek, de a Sín Bét-nek és a Moszadnak is gyűjtöttem adatokat ekkoriban. Jobb voltam ebben, mint bármelyik katona, mert jól ismertem a terepet és az embereket is.

Az életem ismét megváltozott 2000-ben Jom kipur estéjén. Ezúttal viszont a változás spirituális volt. A verandán ültem a feleségemmel, és láttam, hogy a szomszédjaim indulnak a zsinagógába. Akkor azt mondtam a feleségemnek: „ A mecset Isten háza, és a zsinagóga is az. El akarok menni oda.” Megkérdeztem egy szomszédomat, hogy szabad-e. Azt mondta, hogy igen, tehát elmentem. A rabbi természetesen nem ismert engem, azt hihette, hogy nem vallásos zsidó vagyok, így adott egy kipát, hogy tegyem fel.

Jom Kipur után elmeséltem a munkatársamnak, hogy a zsinagógában voltam, és mindenki kedvesen fogadott. Elnevette magát, és megkérdezte, hogy mit csináltam én ott. Ennek ellenére egyre gyakrabban jártam a zsinagógába. Vonzott a zsidó vallás. Úgy éreztem, hogy része a hitemnek, az igazságomnak. Elértem azt a pontot, hogy már be akartam térni. Végül sok tanulás után Smuel Elijáhu rabbi segítségével be is térhettem.

A feleségem is felvette a zsidó vallást, így ma átlagos, val­lásos családnak számítunk. A gyerekeink már nem is be­szélnek arabul. Mégis, most, hogy háborúban állunk Gá­zával, gyakran gondolok vissza a régi időkre. Tudom, hogy gondolkoznak a terroristák. Semmi más céljuk nincs, csak a pusztítás. Nem akarnak békét. Még az sem jelent nekik semmit, ha maguk is elpusztulnak. Dolgoztam öngyilkos merénylőkkel. Nem gondolkoznak emberként. Gyűlölik önmagukat, így mindenkit semmibe vesznek.

Annyi lehetőséget adtunk már nekik a békére! Arafattal és Abbasz-szal is együttműködtünk. És mi a viszonzás? Terrorista sejtek és alagutak tucatjai. Emlékezzünk csak arra, hogy a Hamasz nem csak a zsidók ellen harcol, hanem a Palesztin Hatóság ellen is. Mindegy is kivel, csak harcolhassanak. Ez az egyetlen dolog, amit a terroristák tudnak. Isten segítségével erősek leszünk, és legyőzzük őket.

Gyakran beszélek a családommal Libanonban. Sok arabot ismerek Izraelben is, és higgyék el, legtöbbjük békére vágyik. Azt hiszem, 90%-uk inkább élne izraeli, mint arab fennhatóság alatt.

A családom nagyon büszke rám, hogy békés utat választottam. A Korán tiszteli a zsidó vallást. Aki nem hisz Mózesben, az az iszlámban sem hisz. Azzal, hogy a júdaizmust választottam nem sértettem meg a Koránt. Az iszlámista terroristák, akik ezreket gyilkolnak meg Szíriában, hogy muszlim államot hozzanak létre? Nos, az sérti a Koránt.

Gyakran kérdezik tőlem, hogy nem félek-e, hogy nem kapok-e fenyegetéseket a Hezbollah-tól. Megölnének, ha tudnának, persze. Hallottam, hogy keresnek. De ez nem aggaszt. Biztonságban érzem magam Izraelben, nem félek. Az Örökkévaló helyezett engem ide, és a lelkem Hozzá tartozik.

Avraham Sinai

fordítás · Lengyel Enikő

forrás · aish.com