Megmutatkozni a világnak, illetve kizárólag Isten előtt.

Hetiszakaszunk a zsidóság egyik legfontosabb parancsolatával ér végét, a cicesz micvájával. Cicesznek azokat a rojtokat nevezzük, amelyeket a ruhánk sarkaira kötve viselünk, és amelyek fő feladata, hogy emlékeztessenek minket zsidóságunkra, és a tórai előírások betartására, ahogy ez a Tórában is szerepel:

„Azután azt mondta az Örökkévaló Mózesnak: szólj Izrael fiaihoz, és mondd meg nekik, hogy tegyenek rojtokat ruhájuk sarkaira nemzedékeken keresztül, és a sarok rojtjaira tegyenek égszínkék fonalat, hogy szemlélőrojtként szolgáljon nektek, s mikor látjátok, eszetekbe jussanak az Örökkévaló összes rendeletei, s aszerint cselekedjetek, és ne járjatok a szívetek és szemeitek után, melyek erkölcstelenségre visznek benneteket! Azért, hogy emlékezzetek összes rendeleteimre, és teljesítsétek azokat, hogy szentek legyetek Istenetek előtt!”

Annyira központi ez a parancsolat, hogy Bölcseink a Smának, a zsidóság legfőbb kinyilvánításának a harmadik szakaszává tették. Egyszer a következő magyarázatot hallottam erről, tanáromtól Dr. Náchum Rabinovitch rabbitól.

Azzal kezdte, hogy rámutatott a cicesz micvájának néhány különös aspektusára.

Egyrészt Bölcseink azt mondták, hogy a cicesz parancsa felér az összes többi parancsolattal együttvéve, ahogy az írva van: „… hogy szemlélőrojtként szolgáljon nektek, s mikor látjátok, eszetekbe jussanak az Örökkévaló összes rendeletei”, ezért alapvető fontosságú.

Másrészt a cicesz viselése nem teljes mértékben kötelező. Nagyon egyszerű kibújni ez alól az előírás alól, hiszen elég hozzá, ha sohasem viselünk olyan ruhát, amelynek négy sarka van. Maimonidesz a következőképpen fogalmazza meg véleményét erről: „Annak ellenére, hogy senki nincs kötelezve arra, hogy beszerezzen egy négysarkú ruhát, és viselje azt, azért hogy teljesíthesse a cicesz micváját, nem illik egy jámbor emberhez, hogy kihúzza magát ez alól a micva alól.” (Cicesz szabályai 3:11.) Ebből is úgy tűnik, hogy ez fontos szabály és dicséretes betartani, de nem kötelező, hanem választható, vagyis ha van ilyen ruhadarabod, csak akkor kell rá rojtokat tenned. Vajon miért, teszi fel a kérdést a rabbi, hiszen magától értetődő, hogy kötelezőnek kellene lennie, ahogy például a tfilin mindennapi felvétele is az.

Egy másik különös dolog, hogy az idők folyamán két párhuzamos teljesítési formája fejlődött ki ennek a micvának. Az egyik a tálisz, amelyet a ruhánk felett viselünk, leginkább az imádkozás során, a másik pedig egyfajta alsónemű, tálit kátán, amelyet a ruhánk alatt hordunk egész nap.

De nem csak, hogy kétféleképpen tartjuk be az előírást, hanem még különböző áldásokat is mondunk a kétféle ruhadarab felvétele során. A tálisz esetében a következő áldást mondjuk: „ki megszentelt minket parancsolataival, és meghagyta nekünk, hogy ciceszbe burkolózzunk”, addig a cicesz esetében ezt mondjuk: „ki megszentelt minket parancsolataival, és meghagyta nekünk a cicesz parancsát”. Miért válik ketté egy micva teljesítése?

Ő a következő választ adta. Ez arra hasonlít, ahogy öltözködünk. Kétfajta ruhát szoktunk viselni. Vannak azok a ruhák, amelyekkel egy képet szeretnénk sugározni magunkról. Egy király, egy bíró, egy katona, mind olyan ruhát viselnek, amely elfedi az egyéniséget, és kihangsúlyozza a viselője társadalmi szerepét, rangját stb. Ezek a ruhák, főleg az egyenruhák, megtévesztők lehetnek, hiszen egy királyt, aki koldusnak van öltözve, nem fognak királyi fenségként kezelni, míg egy koldus királynak öltözve nagy tiszteletben részesülhet. Egy rendőr az egyenruhájában a hatóság képviselője, a hatalom aurája veszi körül, még akkor is, ha éppen ideges és bizonytalannak érzi magát. A ruhák megtévesztenek. Olyanok, mint egy maszk. Elrejtik az embert. Ilyenek a ruhák, amelyeket nyilvánosan viselünk, amikor egy bizonyos benyomást akarunk kelteni.

De vannak ruhák, amelyeket akkor viselünk, amikor egyedül vagyunk, és amelyek talán mindennél jobban megmutatják, kik vagyunk valójában: a művész a stúdiójában, az író az asztalánál, a kertész, amint a rózsáit gondozza. Nem az a céljuk, hogy valamilyen hatást gyakoroljanak. Ellenkezőleg, azért öltöznek úgy, ahogy, mert ilyenek valójában, és nem azért mert ilyennek szeretnének látszani.

A kétfajta cicesz ezt a kétfajta öltözködést jeleníti meg. Amikor imádkozunk, azt érezzük a szívünkben, hogy milyen kevesek vagyunk az Örökkévaló magas elvárásaihoz képest. Ezért szükségünk van valamire magunkon kívül is, ami nem más, mint a tálesz, amely a kezdetektől fogva jelképe az imádkozó zsidó embernek. Elrejtjük az egyéniségünket, amint a táleszra mondott áldásban is fogalmazunk: „hogy ciceszbe burkolózzunk”. Ez olyan, mintha azt mondanánk az Örökkévalónak: lehet, hogy én csak egy koldus vagyok, de királyi palástot viselek, olyat, amelyet néped, Izraelnek fiai viseltek imádkozás közben évszázadokon keresztül, akikre mindig is különleges szeretettel tekintettél, és akiket magadénak választottál. A tálesz elrejti az embert, akik vagyunk, és azt az embert jelképezi, akik lenni szeretnénk, ahogy az imában is arra kérjük az Örökkévalót, hogy aszerint ítéljen meg minket, amilyenek lenni szeretnénk, és ne aszerint amilyenek vagyunk.

A cicesz mélyebb szimbolikája az, hogy egymagában képviseli a micvák összeségét („hogy szemlélőrojtként szolgáljon nektek, s mikor látjátok, eszetekbe jussanak az Örökkévaló összes rendeletei”), és azok csak akkor válnak valóban részünkké, ha saját akaratunkból, kényszer nélkül fogadjuk el őket. Ez az oka annak, hogy a cicesz parancsolata nem kötelező érvényű. Nem kell megtartanunk azt, nem vagyunk arra kötelezve, hogy vásároljunk egy négysarkú ruhát. Amikor mégis ezt tesszük, akkor azt azért tesszük, mert így döntöttünk, magunkat köteleztük rá. Így szimbolizálja a cicesz viselése a zsidó élet összes kötelességének magunkra vállalását.

Ez a legintimebb, személyes aspektusa a hit­nek, amikor a legbensőbb lelkünkben elkötelezzük magunkat az Örökkévalónak és az Ő parancsolatainak. Ebben nincsen semmi nyilvános. Ez nem a külvilágnak szól. Ez arról szól, kik vagyunk valójában, amikor egyedül vagyunk, és nem próbálunk jó benyomást tenni valakire, nem próbálunk valaminek látszani, amik nem is vagyunk igazán. Ez a cicesz parancsa, az alsóneműé, amelyet a ruhánk alatt és nem felette viselünk. Ebben az esetben más áldást is mondunk. Nem beszélünk arról, „ hogy ciceszbe burkolózzunk”, hiszen ez nem a külvilágnak szól, nem akarunk elrejtőzni egy egyenruha mögé. Pont ellenkezőleg, a legbensőbb elköteleződésünket fejezzük ki vele az Örökkévaló szava és hívása iránt. Ezért az „ aki meghagyta nekünk a cicesz parancsát” áldást mondjuk, hiszen ami ebben az esetben fontos, az nem a maszk, hanem a valóság, nem az, aminek látszani szeretnénk, hanem akik valójában vagyunk.

Ezen a különleges módon a cicesz magában hordozza a zsidóság kettős természetét. Egyrészt a zsidóság nyilvánosan, közösségben megélt részét, amelyet megosztunk másokkal és világgal minden időben. Megtartjuk a szombatot, megüljük az ünnepeket, betartjuk az étkezési és a családi élet tisztaságára vonatkozó szabályokat, amelyek szinte semmit sem változtak az évszázadok alatt. Ez a zsidóság nyilvános arca – a tálesz, amit viselünk, a köpeny, amelyet 613 szálból szőttek, amelyek mindegyike egy-egy parancsolatot jelképez.

De ott van a hitünk legintimebb része is. Azok a dolgok, amelyeket az Örökkévalónak mondunk, amikor nincs ott rajtunk kívül senki. Hiszen Ő ismeri a gondolatainkat, reményeinket, félelmeinket még jobban, mint mi magunk. Mi beszélünk hozzá a lélek magányában, és Ő meghallgat minket. Ez a belső beszélgetés – a szívünk megnyitása az Ő irányába, aki teremtett és szeret minket – nem a közönségnek szól. Mint ahogy a ruha alatt viselt cicesz is rejtve marad. De ettől ez még éppen olyan fontos része a zsidóságunknak. A kétfajta ruhadarab képviseli a hit két dimenzióját, a külsőt és a belsőt, a képet, amit a külvilág felé mutatunk, és az arcunkat, amit csak az Örökkévaló láthat.

Fordítás • Hámori Zoltán