Vita, kombinatorika, istenkeresés és közösségépítés egy emberben – egy közösségben.

Hámori Zoltán a Lativ Kolel haladó csoportjának egyik legújabb tagja. Különleges igényességgel viszonyul a valláshoz, és a közösséghez, melynek köszönhetően hamar beilleszkedett a Talmud lelkes tanulói közé. Érdeklődése az egész csoportra kisugárzik, aminek eredményeképpen a csoport újabb órákat szán hetente a hetiszakasz tanulmányozására. Mindemellett szervezetépítői tapasztalatait közösségünk épülésére szeretné felhasználni.

Hogyan alakult ki az életedben a kapcsolódás a zsidó közösségekhez?

Családunkban nem volt téma a zsidóság, de titok sem volt. Rendszeres családi program volt a Kozma utcai zsidó temető meglátogatása a rokonokkal, de a zsidó közösséggel nem volt semmilyen kapcsolatom. Így sokszor ma is kicsit kívülállónak érzem magam, amikor felmerül egy-egy zsidó körökben közismertebb név, nem tudom kiről van szó. Ennek megvannak a maga előnyei is. Még a kevésbé vallásos zsidó közösségben sem vettünk részt aktívan, így például nem voltam Szarvason vagy más ifjúsági szervezetekben.

Ennek ellenére egyfajta istenkeresés, valláskeresés min­dig is jelen volt az életemben, már az általános iskolá­tól kezdve, kisebb-nagyobb intenzitással. 15-16 évesen pél­dául kifejezetten sokat vitatkoztunk ilyesmiről az osztálytársaimmal. Az egyetemi évek során is előbb-utóbb kiderült a barátaimról a zsidó kötődés. És mindeközben foglalkoztatott a téma, így Hamvas Béla, Weöres Sándor vallással kapcsolatos könyveiből sokat elolvastam. Az ő írásaikból kirajzolódott bennem egyfajta univerzalista szemlélet, melyet később próbáltam összeegyeztetni a zsidóságban megismertekkel.

Mi volt az a pont, amikor ez a kezdeti érdeklődés egy szinttel komolyabb formát öltött?

3 évvel ezelőtt elhunyt a nagymamám. Ennek kapcsán ismerkedtem meg közelebbről Darvas István rabbival, aki a temetési szertartást levezette. Ő javasolta, hogy alkalomadtán látogassak el családommal a Dózsa György úti zsinagógába egy kábálát sábátra (szombatfogadás). Ez volt az első alkalom, hogy zsinagógai imán vettem részt. Noha maga a szertartás teljesen szokatlan volt számomra, viszont a társaság kedves, befogadó volt, így elkezdtem odajárni.

Ami talán még fontosabb, hogy mivel voltak kérdéseim, elkezdtem rendszeresen találkozni Darvas rabbival, hetente körülbelül egy órát beszélgettünk, tanultunk. Ugyanebben az időben Oberlander Baruch rabbival is megismerkedtem, és vele is sok kérdésemet megbeszéltük. És persze elkezdtem magamtól is érdeklődni, könyvekből, internetről ismerkedni a zsidóság alapfogalmaival. Elsősorban Hayim Halevi: Zsidónak lenni című könyve és a zsido.com voltak azok a források, amelyekhez sikerült hozzáférnem.

Mint említettem, nem teljesen tiszta lappal kezdtem, annyiban, hogy korábbi olvasmányélményeimből már volt valamiféle képem Istenről, a vallásokról. Ezt szóvá is tette Darvas rabbi, hogy a már kialakult képemet próbálom a zsidóságra ráhúzni, ahelyett hogy a saját helyemet keresném meg benne. Ez a helyzet talán mostanra kezd igazán rendeződni. Feleségemmel eddig ezt a hasonlatot találtuk a legmegfelelőbbnek: mintha egy hegy csúcsára akarnánk eljutni, ahová sokféle út vezet: bozótokon, erdőkön keresztül, de van kitaposott ösvény is. Nem lehet véletlen az, hogy én erre az ösvényre, a zsidóság útvonalára születtem.

Apropó feleség: hogyan viszonyult a családod újonnan felfedezett identitásodhoz?

Toleránsan, ami nem mindig volt könnyű. Számomra mindig is a család volt az első. Ezért jelentett különösen nagy megpróbáltatást az, amikor szembesültem a ténnyel, hogy a lányom vallási értelemben nem számít zsidónak, mivel a feleségem sem az. A Smában azt mondjuk, hogy „tanítsd meg gyermekeidnek”. Hogyan tanítsam meg gyermekeimnek, ha őket a közösség nem fogja befogadni, ha nekik előtte be kell térniük? Mennyiben tekinthetem saját magamat inkább zsidónak csak azért, mert nekem anyukám zsidó és apukám nem, miközben a lányomnál fordított a helyzet?

A kezdeti lelkes időszakom után ez jelentette az első komolyabb mélypontot. Pedig a családom már éppen kezdett hozzászokni, feleségem részben már figyelembe vette a kósersági előírásokat, sőt, alkalmanként még az otthoni szombattartást is kipróbáltuk, gyertyagyújtással, munkatilalmak betartásával. Neki csak az jelentett nehézséget, amikor tudomásul véve a nehézségeket, elkezdtem felhagyni a megkezdett szokásokkal. Én viszont akkoriban nem nagyon tudtam mit tenni ezzel az in­formációval, ugyanis hosszú távra szeretek tervezni. Szeretem, ha van egy konkrét cél, és meg lehet tervezni, hogy hogyan lehet oda eljutni. Ez a cél, a hagyományokkal összhangban élő családban való élés képe akkoriban megdőlni látszott.

Mi jelentette a kiutat ebből a nehézségből?

Oberlander rabbinak volt egy olyan mondása, amelyet én akkoriban nem voltam képes befogadni. Azt mondta, hogy jobb az, ha az ember betart kevesebb micvát, mint ha egyáltalán nem tart semmit. Ezt nehezen tudtam összeegyeztetni a hosszú távú tervezésre vonatkozó elképzeléseimmel. Először olyan közösséget próbáltam meg keresni, ahol ezek a szabályok kevésbé szigorúan vannak kezelve, de hamar rájöttem, hogy azt ugyanemiatt nem tudom igazán őszintén a magaménak érezni.

Végül az a gyakorlatias megoldás vált be, hogy időben szétválasztottam családot és vallást. Amíg nem vagyok otthon, megoldom, hogy a magam számára mindent, amit csak lehetséges, betarthassak: a munkahelyen glatt kósert egyek, reggeli imára járjak, tanuljak. Azt éreztem, hogy nekem ez fontos, és hogy tovább kell mennem. Így utólag visszanézve, tudat alatt pontosan azt tettem, amit Oberlander rabbi javasolt: megtettem azt, amit tudtam. Ezt teszem a mai napig, és szépen lassan, óvatosan kezdenek visszaszivárogni a valláshoz kapcsolódó dolgok a családi életbe is.

Hogyan kerültél a Lativ Kolelbe?

Kezdtem megérteni, hogy a tanulás az, amire a zsidóságból elsősorban szükségem van. A munkahelyi kötöttségeim egyre inkább feloldódtak, mivel abban az alapítványban, amelyben akkor dolgoztam, kezdtem a háttérbe húzódni. Most már magamnak osztom be a munkaidőmet, és szabadúszóként találok projekteket – ebbe már belefér a tanulás is. Ezért kértem Darvas rabbi tanácsát, hogy milyen helyet tudna javasolni. Egyebek mellett a Lativ kolelt javasolta, ahol megismerkedtem Sijével. Ő segített csatlakozni a haladó csoporthoz azáltal, hogy különórákon tanultunk, és behoztuk az elsősorban nyelvi lemaradásomat.

Miután a lányunk bölcsődébe került, feleségem visszakerült a munkába, és ez további rugalmasságot biztosított a munkaidőm területén. Mivel igényeltem, bővítettem a tanulásra szánt időmet: immáron teljes időben csatlakozom a Talmudot tanuló csoporthoz, ahol Ráv Keleti segítségével lehetőségünk nyílik betekintést nyernünk a talmudi témák mélységeibe, illetve sikerült megszervezni azt is, hogy délután is legyen tanulás: keddtől csütörtökig 12 és 15 óra között tanuljuk a hetiszakaszt.

Milyen érzés ebben a körben tanulni? Miért motivál, hogyan találod meg benne saját magadat?

Már általános iskola végén nehéz döntés elé állítottak, amikor a speciális matematika és a humán irány közül kellett választanom, mivel mindkettő érdekelt. Végül humán irányba mentem el, de amit itt tanulunk, az sokszor felidézi azt, hogy milyen jó érzés volt egykor kombinatorikával kapcsolatos dolgokat tanulni. És persze vitatkozni. Mindig imádtam vitázni. Az alapítványunkban is a disputa volt az egyik program, amelynek keretében különféle vitaversenyeket szerveztünk.

Az is motivál a tanulásban, hogy megismerhetjük az okokat. Szerintem ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a meg­szerzett tudás továbbadható legyen. A hosszú távú tervezés is csak úgy lehetséges, ha az ember tudja, hogy mit miért csinál. Sok szempontból olyan dolgokkal foglalkozom itt, amilyenekkel korábban mindig is, csak itt összefutnak a szálak: a vita, a kombinatorika, a vallás és az Isten keresése, a szervezetfejlesztés, közösségépítés. Még egy önismereti tréningről, amelyen 10 éve vettem részt, is kiderült, hogy egy zsidó fejlesztőjének köszönhetően a gyökerei egészen a Talmudig nyúlnak vissza! Az a legjobb ebben, hogy megismerhetem az eredeti forrását ezeknek a dolgoknak. Ami még érdekes, az az, hogy mindez közösségben történik – saját egyéniségünkhöz kerülhetünk közelebb a közösség segítségével.

Hallottam róla, hogy Sijével közösen nagy terveitek vannak: szakmai tudásoddal szeretnéd segíteni a közösség működését. Pár szóban bepillanthatnánk a kulisszák mögé?

Igen, noha mindez egyelőre még csak terv. Olyan következtetésekre jutottunk, amelyek érdemesek lehetnek a megfontolásra. Az egyik az, hogy a közösséget az alulról jövő kezdeményezések teszik közösségé. A külső segítség célja az, hogy felébressze, ösztönözze a magyar fiatalokat, hogy legyenek igényeik vallásos életükkel kapcsolatosan. Ez ügyben Ráv Keleti áldozatos tevékenysége érdemel nagy-nagy köszönetet. Viszont ahhoz, hogy ez fenntartható maradhasson, el kell kezdeni a saját lábunkra állni. Magában a közösségben kell bizonyos új igényeknek megfogalmazódniuk, és erőfeszítéseket is tennünk kell annak érdekében, hogy ezek az elképzelések megvalósulhassanak.

Az interjút készítette: Szántó-Várnagy Binjomin Zeév