Háázinu

A tanításom hulljon, mint az eső

Minden színre szükség van.

Abban a csodálatos dalban, amelyet Mózes a közösséghez intéz, arra kéri a zsidó népet, hogy úgy gondoljanak a Tórára, vagyis Istennel kötött szövetségükre, mint az esőre, amely a földet öntözi. „A tanításom hulljon, mint az eső, és a szavaim, mint a harmat, mint zivatarok az új fűre, mint bőséges eső lágy növényekre.”

Isten szava olyan, mint az eső a száraz talajon, életet hoz, és megnöveszti a növényeket. Sokat tehetünk ugyan a saját erőnkből: felszánthatjuk a földet, és elvethetjük a magokat, de a legvégén a sikerünk olyasvalamin múlik, ami fölött nincs hatalmunk. Akármilyen sokat dolgoztunk, ha nem esik az eső, aratás sem lesz. Ugyanígy van ez Izraellel. Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy arrogánsan kijelentjük: „az én hatalmam és a saját karom ereje hozta meg nekem ezt a gazdagságot.” (5Mózes 8:17.)

Bölcseink azonban úgy érezték, még ennél is több van ebben a hasonlatban. A Szifri így magyarázza:

A tanításom hulljon, mint az eső: ahogy az eső is csak egy jelenség a természetben, mégis sok más jelenséget eredményez, mert mikor a fákra hullik, minden fa más gyümölcsöt terem a fajtájának megfelelően; a szőlő szőlőt, az olajfa olajbogyót, a datolyapálma datolyát, úgy a Tóra is egy, mégis abból származik a Tanach, a Misna, a törvények és a filozófia. Mint zivatarok az új füvön: ahogy a zivatar is a növényekre hullik, és azok attól megnőnek, valamelyik piros lesz, valamelyik zöld, fekete, fehér, úgy a Tóra hatására válnak egyesekből tanárok, bölcsek, igaz és hithű emberek.

Csak egy Tóra van, de annak számtalan a jelentősége. Elősegít különféle tanításokat és érdemeket. A Tórát a kritikusai sokszor túlságosan sokat követelőnek tartják, mintha azt akarná, hogy mindenki egyforma legyen. A midrás ennek az ellenkezőjét állítja. Az esőhöz való hasonlítás éppen azt akarja hangsúlyozni, hogy a Tóra a legnagyobb jelentősége, hogy mindannyiunkból a lehető legjobbat hozza ki. Nem vagyunk mind egyformák, és ezt a Tóra sem várja el. Ahogy egy híres Midras mondja:

„Amikor ugyanaz a pénzverő ver két érmét, azok egyformák lesznek. Isten mindenkit ugyanarra a képmásra teremtett, a saját képmására, mégis mindenki különböző lesz.” (Misna Szanhedrin 4:5.)

A különbségekre fektetett hangsúly visszatérő téma a zsidóságban, például mikor Mózes megkéri Istent, hogy válassza meg az utódját. Itt Mózes egy furcsán hangzó mondatot mond: „Jelöljön ki az Örökkévaló, az emberiség lelkének az ura, egy embert a közösség elé.” (4Mózes 27:16.) Ezt Rási így kommentálja: „Miért használja a Tóra ezt a kifejezést (»az emberiség lelkének az ura«)? Mert Mózes azt mondta: a Mindenség Királya, Te ismered minden ember jellemét, és hogy nincs két ember, aki ugyanolyan lenne, ezért válassz egy vezetőt nekik, aki mindenkivel a jellemének megfelelően tud bánni.”

A zsidó vezetőktől a legalapvetőbb követelmények egyike, hogy képesek legyenek látni és tisztelni a különbségeket az emberek között. Ezt hangsúlyozza Maimonidész is a Tévelygők útmutatójában.

„Az ember, mint tudjuk, a Teremtés legmagasabb formája, és ezért ő áll a legtöbb alkotóelemből. Ezért van, hogy az emberi faj annyi különböző egyénből áll, hogy nem találunk két embert, akik egymás pontos másai lennének bármilyen külső vagy belső tulajdonságukban. Ez a nagy változatosság és a társasági élet szükségessége lényeges alkotóelemei az emberi természetnek. Azonban a társadalom jóléte szempontjából fontos, hogy legyen egy vezető, aki szabályozza az emberek cselekedeteit. Neki kell minden hiányosságot pótolnia, minden felesleget eltávolítania, előírnia a megfelelő viselkedést, hogy a természetes különbözőségeket kiegyensúlyozza a törvény egységességével, és kialakulhasson a társadalmi rend.” (11:40.)

A politikai probléma, ahogy Maimonidész látja, az az, hogy hogyan legyenek szabályozva az emberek ügyei oly módon, hogy az egyén tiszteletben legyen tartva, és közben ne keletkezzen káosz. Hasonlót állít egy meglepő rabbinikus tanítás is:

Bölcseink tanították: ha valaki lát egy tömeg izraelitát, azt mondja: áldott legyen Ő, aki felfedi a titkokat, mert minden elme különbözik egymástól, mint ahogy minden arc különbözik egymástól. (Berachot 58a.)

Arra számítottunk volna, hogy az áldás a tömeg nagyságát hangsúlyozza majd, az embereket kollektívan. Egy „tömeg”, egy olyan nagy csoport, ahol az arcok különbözősége eltűnik. Ehelyett azonban az áldás ennek az ellenkezőjét emeli ki, hogy minden tagja a csoportnak még mindig egy egyén, különböző gondolatokkal, reményekkel, félelmekkel és vágyakkal.

Ez igaz volt a bölcsek közötti kapcsolatokra is. A Misna (Szota 9:15) azt mondja: „Mikor Rabbi Meir meghalt, odalett, aki meséket írjon. Mikor Ben Azzi meghalt, odalettek a szorgalmas diákok. Mikor Rabbi Akiva meghalt, odalett a Tóra dicsősége. Mikor Rabbi Chániná meghalt, odalettek a tettek emberei. Amikor Rabbi Josua Ketanta meghalt, odalettek a hithű emberek. Mikor Rabbi Jochanan ben Zakkai meghalt, odalett a tudásszomj. Amikor a Rabbi meghalt, odalett a szerénység és a bűntől való félelem.

Nem volt egy bölcs sem, aki hasonló lett volna, mindegyiknek volt valami kiemelkedő érdeme, amellyel hozzájárult a közös hagyatékunkhoz. Ebben a tekintetben bölcseink a tórai tradíciót folytatták, hiszen a Tanachban sincs egyetlen hős vagy hősnő sem, aki példaképként kellene, hogy szolgáljon. Az ősapáknak és az ősanyáknak mind teljesen különböző személyiségük volt, ahogy a Mózes, Áron és Mirjam is eltértek a jellemükben. A királyoknak, papoknak és prófétáknak teljesen különböző szerepük volt a zsidó társadalomban, sőt a prófétákról azt mondták bölcseink: „Nem volt két egyforma stílusú prófécia.” Elijahu nagyon buzgó volt, Elisa kedves, Hosea a szeretetről beszél, Amosz az igazságról. Jesájá látomásai egyszerűbbek és érthetőbbek, mint Ezékieléi.

59657408_7b0bf05556_o

Ugyanez igaz még a tóraadásnál is a Szináj-hegyen, ahol minden egyes ember a saját értelmezésében hallotta ugyanazokat a szavakat.

„Az Örökkévaló hangjának ereje van.” (Zsolt. 29:4.) Ez azt jelenti, hogy minden egyén, a fiatal, az öreg és az egészen kicsi is a saját értelmezése szerint hallotta a hangját. Isten mondta Izraelnek: ne higgyétek, hogy sok isten van a mennyekben, mert sok hangot hallottatok. Tudjátok, hogy én egyedül vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek.” (Semot Rábbá 29:1.)

A Maharsa szerint a Tórát 600 000 féleképpen lehet érteni és minden egyes ember képes arra, hogy egyéni meglátásai legyenek róla. A francia filozófus, Emmanuel Lévinas ezt így kommentálta:

„A tóraadás úgy nyer értelmet, hogy a  bennünk lakozó különlegességet szólítja meg. Mintha több ember lenne a teljes »abszolút igazság« előfeltétele, mintha minden ember a saját egyéniségéből fakadóan lenne képes arra, hogy az igazság egy-egy egyedülálló oldalát mutassa meg, tehát az igazság bizonyos részei sohasem lettek volna feltárva, ha egyes személyek hiányoztak volna az emberiségből.

Dióhéjban tehát a zsidóság az e pluribus unum (egy a sokból) mondás ellenkezőjét hangsúlyozza. Azt állítja: az egyből – sok.

A teremtés csodája az, hogy a Mennyek egysége sokszínűséget eredményezett a földön. A Tóra az az eső, mely táplálja ezt a sokszínűséget, és lehetővé teszi, hogy olyanok legyünk, amilyenek csak mi lehetünk.

Chief Rabbi Lord Jonathan Sacks

fordítás · Bálint Lea

forrás · aish.com