Vájélech

A Tóra mint Isten éneke

Mindig újraalkotjuk a Tórát.

Az élete végén, miután 612 parancsolatot adott a zsidó népnek Isten utasítására, Mózesnek át kell adnia az utolsó, a 613. parancsolatot:

„Most pedig írjátok fel magatoknak ez éneket, és tanítsd meg arra Izrael fiait; adjad azt szájukba, hogy legyen nekem ez az ének bizonyságul Izráel fiai ellen” (5Mózes 31:19).

A mondat egyszerű értelmezése szerint Isten Mózeshez és Jehosuához beszél, és arra az énekre utal, amely a következő fejezetben van. „Figyeljetek egek, hadd szóljak! Hallgassa a föld is számnak beszédét!” A szóbeli hagyomány azonban ennek teljesen más és sokkal szélesebb értelmezést ad: egy minden zsidó ember számára szóló parancsolatként értelmezi, hogy azok írjanak egy Széfer Tórát (tóratekercset), vagy legalább vegyenek részt a megírásában:

Rábbá mondta: ugyan az őseink hagytak nekünk egy tóratekercset, vallási kötelességünk, hogy írjunk egyet saját magunknak, mint ahogy írva van: „Most pedig írjátok fel magatoknak ez éneket, és tanítsd meg arra Izrael fiait; adjad azt szájukba, hogy legyen nekem ez az ének bizonyságul Izrael fiai ellen” (Szánhedrin 21b).

Ennek az értelmezésnek, úgy tűnik, az a logikája, hogy először is az egyik lehetséges értelme annak a kifejezésnek, hogy „írjátok fel magatoknak”, minden zsidóra vonatkozik (Ibn Ezra), nem csak Mózesre és Jehosuára. Másodszor pedig a fejezet úgy folytatódik, hogy „teljesen és mind végig beírta Mózes ennek a törvénynek a szavait a könyvbe” (31:24). A Talmud egy harmadik indokot ír (Nedarim 38a). Mivel a sor úgy folytatódik, hogy „legyen nekem ez az ének bizonyságul Izrael fiai ellen”, ez a teljes Tórát jelenti, nem csak a 32. fejezetbeli éneket.

Van valami költői abban, hogy ez az utolsó parancsolat. Olyan, mintha Isten azt mondaná a zsidó népnek, hogy nem elég, hogy megkapták a Tórát Mózestől, minden generációnak meg kell újítania azt. A szövetség nem öregedhet el, ezért időről időre újra kell alkotni.

Éppen ezért a mai napig a tóratekercseket úgy írják, mint a régi időkben, kézzel, pergamenre, tollal, pont, mint a holt-tengeri tekercseket kétezer évvel ezelőtt. Egy olyan vallásban, amelyikből szinte teljesen hiányoznak a szent tárgyak (ikonok, relikviák), a tóratekercs az egyetlen olyan fizikai léttel bíró dolog, amelyet a zsidóság szentnek tart, és ezzel még nem is mondtunk sokat. A Tóra nem is tárgy, hanem inkább egy személy: a jelenlétében úgy állunk, mintha egy király lenne, Szimchát Tórakor úgy táncolunk vele, mint egy menyasszonnyal. Hogyha egy, Isten ments, megsérül vagy megsemmisül, akkor úgy temetjük el, mintha ember lenne, és úgy gyászoljuk, mintha rokonunk lenne. A zsidó vallás voltaképp szerelmi történet egy nép és egy könyv, a Könyvek Könyve között.

szalag

Ha úgy tekintjük, hogy az egész Tórára utal, és nem csak egy fejezetre, akkor mi a jelentősége az „ének” (sirá) szónak? „Most pedig írjátok fel magatoknak ezt az éneket.” A sirá ötször fordul elő ebben a részben, tehát nyilvánvalóan ez az egyik kulcsszó. Miért? Erre két XIX. századi bölcs is lenyűgöző magyarázatokat ad.

Neciv (R. Naftali Zvi Jehuda Berlin) ezt úgy értelmezi, hogy az egész Tórát versként és nem prózaként kell olvasni. (A sirá szó a héberben éneket és verset is jelent.) Ugyan a Tóra nagy része prózában íródott, Neciv érvelése szerint van két olyan tulajdonsága, mint a költészetnek. Az első, hogy inkább utal dolgokra, semmint hogy kijelentené őket, több minden marad kimondatlanul. A második, hogy a költészethez hasonlóan a jelentés mélyebb rétegeire tesz utalásokat, néha például egy-egy szokatlan szóval vagy mondatszerkezettel. Amíg a leíró próza jelentése megtalálható  felszínen, addig a költészeté nem, ahogy a Tóráé sem. (Kidmát Dávár, bevezető a Háémek Dávár című könyvhöz, 3.)

Ezzel a zseniális meglátással Neciv megelőzi az egyik nagyszerű huszadik századi esszét a bibliai prózáról, Erich Auerbach Odysseus scar című írását. Auerbach a Teremtés könyvének az elbeszélői stílusát hasonlítja össze Homéroszéval. Homérosz vakítóan részletes leírásokat használ, ezért minden jelenet képszerű, mintha napfényben fürdene. Ezzel szemben a bibliai elbeszélés ritka, és nem mond sokat el. Abban a példában, amelyet Auerbach idéz, Izsák feláldozásánál, nem tudjuk, hogy a szereplők hogy néznek ki, mit éreznek, milyen tájakon járnak.

Egyedül a történet meghatározó pontjai vannak kiemelve, és ami közöttük van, az nem létezik, az idő és a tér nincs meghatározva, és értelmezésre szorul, a gondolatok és érzések kimondatlanok maradnak, és csak sejteni lehet őket a csendből és a töredékes beszédből. Az egész – súlyos bizonytalansággal átitatva és egyetlen cél felé haladva – végig titokban marad, és terhes mindazzal, ami a hátterében van.

Teljesen más nézőpontot tulajdonítanak Rabbi Jehiel Michal Epsteinnek, az Áruch há-Sulchán háláchákönyv írójának. Epstein rabbi arra hívja fel a figyelmet, hogy a rabbinikus irodalom tele van vitákkal, amelyekről bölcseink azt mondták: „ezek és azok is (mindkét vélemény) az élő Isten szavai”. Ez – mondja Epstein rabbi –, az egyik ok, amiért a Tórát éneknek nevezik, hiszen egy ének szebb lesz, mikor több hang együttesen harmóniát alkot.

Én egy harmadik értelmezést adnék még hozzá. A 613. parancsolat nemcsak a Tóráról szól, hanem a kötelességről, hogy a Tórát megújítsuk minden generációban. Ahhoz, hogy a Tóra élő legyen számunkra, nem elég ismeretek útján továbbadni, egyszerűen, mint történelem és törvények, hanem az érzelmeinkre kell hatnia.

Ugyan a zsidó vallás a szavak vallása, minden alkalommal, mikor a vallás nyelve a spiritualitás felé törekszik, énekké változik, mintha a szavak maguk menekülni akarnának a véges jelentések nehézségi lehúzó ereje elől. Valami a dallamban egy olyan valóságot jelez, amit nem tudunk felfogni, amit William Wordsworth úgy hív, hogy „valami áthatóbb, / fenséges értelem, melynek lakása / a naplementék tündöklése és / az élő szél s a kerek óceán / és a kék ég.”* A szavak az elme nyelve, a zene a lélek nyelve.

A zene nagyon fontos eleme a zsidóságnak. Nem imádkozunk, hanem „davenolunk”, vagyis énekeljük a szavakat az ég felé. Nem olvassuk a Tórát, hanem daloljuk a hetiszakaszt a kantillációs jelek segítségével. Még a rabbinikus szövegeket sem tanuljuk, hanem daloljuk őket egy olyan dalocskával, amelyet minden talmudtanuló diák ismer. Minden időszaknak és szövegnek megvan a saját dallamvilága. A bibliai szövegeknek saját kantillációi vannak attól függően, hogy Mózes öt könyvéből, a prófétáktól vagy a Ketuvimból (szent iratok) származnak-e. A zene a zsidó szellemnek a térképe, és minden spirituális eseménynek megvan a saját hangneme.

A 613. parancsolat – hogy újítsuk meg a Tórát minden generációban – annak a szimbóluma, hogy a Tórát ugyan csak egyszer adták át, sokszor kell megkapni, ahogy mindannyian tanulás és gyakorlás útján próbáljuk visszaszerezni az ősi szináj-hegyi élményt. Ehhez érzelemre és nem csak intellektusra van szükség. Ehhez a Tórát nem csak írott szóként kell kezelnünk, hanem elénekelt dallamként is. A Tóra Isten librettója, és mi, a zsidó nép vagyunk a kórusa, akik éneklik az Ő szimfóniáját. Bár amikor zsidók beszélnek, sokszor vitatkoznak, de amikor énekelnek, összhangban énekelnek, mint ahogy a Vörös-tengernél tették, mert a zene a lélek nyelve, és a lélek szintjén kovácsolódnak a zsidók abba az isteni egységbe, amelyik felülemelkedik az alsóbb világok ellentétein. A Tóra Isten éneke, és mi mindannyian az énekesei vagyunk.

Lord Jonathan Sacks főrabbi

fordítás • Bálint Lea

forrás • aish.com