Nagy idők nagy tanúja – és alakítója. Egy fiatalon rabbivá lett bölcs férfiról a XV. századi kiűzetések után Erecben.

Szerző: Kurucz Ákos
Forrás:  KabbalaOnline.org
Megjelent: Forrás – 2012. február

Szerző: Kurucz Ákos
Forrás:  KabbalaOnline.org
Megjelent: Forrás – 2012. február

Az Arcképcsarnok sorozat jelen részében Mose Álsich rabbi munkásságáról és arról a korszakról lesz szó, amelyben élt és alkotott. Álsich rabbi életéről viszonylag kevés tényadat maradt fenn, életét a munkásságán, szellemi alkotásain keresztül ismerhetjük meg. Éppen öt évszázaddal ezelőtt látta meg a napvilágot, egészen pontosan 1508-ban. Születésének helye Törökország. A török birodalom ebben az időben a zsidóság egyik központjának számított: nagy, erős, és összetartó volt a törökországi zsidó közösség, ennek egyik oka az ország kedvező geopolitikai helyzete volt. Ebbe a virágzó, erős és gazdag közösségbe született Mose Álsich: a XVI. század első felében nőtt fel, és ez a kor – amint azt jól tudjuk – a zsidó történelemben, illetve a kabbala történetében is új fejezetet nyitott. A XV. század legvégén, Amerika felfedezésének évében (1492) kiűzték hittestvéreinket a Spanyol Királyságból, mely az akkori világ zsidóságának a szellemi központja volt. Alig telt el öt év, és a portugál közösség is hasonló sorsra jutott. Gyakorlatilag megszűnt létezni az Ibériai-félszigeten élő zsidóság, amely addig az első számú szellemi központja volt a judaizmusnak. Ez a trauma olyan hatalmas volt, amilyenre a Második Szentély lerombolása és a diszpóra kialakulása óta nem volt példa a zsidó történelemben. Ez az égbekiáltó fájdalom évszázadokra ható változásokat hozott a zsidó vallásban.

Az egyik következmény az álmessiások megjelenése volt. Amikor a zsidó népet egy trauma rázza meg, egy-két nemzedékkel később „menetrendszerűen” bukkannak fel az álmessiások. Szokták mondani, hogy a zsidó történelem az üldöztetések története. Vannak periódusok, amikor az üldözés háttérbe szorul, és a zsidók viszonylag békében élnek, hagyják őket alkotni, prosperálni. Időről-időre jöttek azonban olyan időszakok, amikor nőtt a zsidók elleni támadások intenzitása: amikor a zsidó vallást üldözték, és fokozott szenvedést tapasztaltak a zsidók, felerősödött a messiás eljövetele iránti vágy. A zsidó vallást többen hasonlították fához: a spanyol ajkú zsidóság elpusztítása, a harmincéves háború, a svéd háború (XVII. század közepe) együtt akkora csapás volt, mintha a fa törzsét kettétörték volna. Rabbi Álsich életében, egy-két nemzedékkel a spanyol üldözések után megjelentek az álmessiások: Sábtáj Cvi, Jákov Frank (eredeti nevén Jákov ben Jehuda Leib), Jákov Chájim Falk. Ők voltak azok az ún. álmessiások, akik mindannyian mást hirdettek, mint a mainstream zsidóság: végső soron meg akarták változtatni a Tórát: azt hirdették, hogy létezik (de csak a kiváltságosok számára) egy másik Tóra, a „kiáramlás” vagy „kisugárzás” Tórája.

A Spanyolországból való kiűzetés – melyről egy korábbi cikkben is írtam már – olyan trauma volt a zsidóságnak, amely csak a Második Szentély, illetve a soá (holokauszt) fájdalmához hasonlítható. Ennek a sokknak az egyik következménye volt végső soron az álmessiások megjelenése és működése, a másik következményeként új irányt vett a kabbala művelése is, kialakult a zsidó miszticizmus új ága. Addig a kabbala kvázi „múltba tekintő” kabbala volt, innentől nagyobbrészt „a jövőbe tekintő” elemek domináltak: a merkává (az égi szekér), a messiás eljövetele stb. A harmadik következmény a szellemi központok áthelyeződése a mai Izrael területére, illetve később Kelet-Európába (ekkor alapozták meg az újkori kelet-európai zsidóságot).

Ebben a korban tehát Erec Jiszráél és – azon belül főleg – Cfát több szempontból is a zsidó világ közepének számított. A fiatal Álsich egy ilyen korszakban vándorolt Erecbe, és nem volt kérdés, hogy ő is a kabbala központjában, Cfátban telepedett le. Joszef Káró (a Sulchán Áruch szerzője) és Joszef Taitacak, tehát a kor legnagyobb és leghíresebb rabbijai tanították. Ráv Álsich annyira tisztelte Kárót, hogy egy alkalommal úgy nevezte őt: „az apám”. Fennmaradt egy történet ráv Joszef Káró és ráv Álsich között: egy alkalommal ráv Káró megkérte ráv Álsichot, hogy kivételesen, csak azon az egy sábáton mondjon helyette dvár tórát (tóramagyarázatot).

A tanítvány természetesen eleget tett a rabbija kérésének. A tanítvány dvár tórája elvileg nem előzheti meg a rabbi dvár tóráját, mivel nem illik (illetve nem szabad) előbb beszélni annál, akinek a tudása nagyobb.

Az a helyzet azonban kivételes volt, mivel a rabbi kérte meg a tanítványt, hogy beszéljen helyette. Álsich dvár tóráját olyan elismerés fogadta, hogy attól kezdve minden sábátkor ő mondta a tanításokat Káró helyett. Ezekből a tóramagyarázatokból épül fel Álsich legjelentősebb műve, a Torát Mose, amely Mózes öt könyvének magyarázatait tartalmazza.
Álsich rabbit „Álsich Háko­des”, a „Szent Álsich” jelzővel illették. Tudjuk jól, hogy a zsidó vallásban – olyan értelemben, mint más vallásokban – nincsenek szentek. A szentéletű, kiemelkedő tudással, spirituális képességekkel rendelkező rabbikat tisztelik meg azzal, hogy a „szentéletű” jelzővel illetik őket. A „kádos”, azaz „szent” szó ritka esetben kötődik emberekhez: sok rabbiról tanultunk már az Arcképcsarnokban, de Álsich a második, akit ezzel a jelzővel illettek.

Álsich életéről (ideértve a családját is) kevés adatot tudunk. Azzal kapcsolatban maradtak fenn források (de lehet, hogy csak legenda az egész), hogy a fiát kiskorában elrabolták, és áttérítették az iszlámra, és a Szent Ári, Ári Hákádos egy külön imát szerkesztett azért, hogy a gyermek visszatérjen. Főműve, a Torát Mose előszavában ad egy rövid leírást az életéről, amely adatok és száraz tények hiányában is beszédesebb, és minden lexikonnál többet árul el nekünk a szerzőről: „nem vágytam nagy dolgokra soha. Kora ifjúságomtól kezdve tanulmányoztam a Talmudot, ez volt a fő elfoglaltságom. Tántoríthatatlanul látogattam a jesivát, így megismerkedtem a Talmud bölcseinek, különösen Ábájénak és Rávának a vitáival és magyarázataival. Az éjszakát a kutatásnak és a tudás elmélyítésének szenteltem, a nappal azért volt, hogy tanuljam a háláchát. Reggel a Talmudot tanultam, délután pedig sort kerítettem a poszkim (rabbinikus jogi döntvények) tanulmányozására. Pénteken a Tórát és a Midrást tanultam, hogy felkészüljek az adott hetiszakasz kapcsán a tóramagyarázatokra, melyeket nagyszámú hallgatóság előtt adtam elő.”

Így élt a XVI. század egyik legjelentősebb rabbija, aki nem vágyott nagy dolgokra soha, az élete mégis úgy alakult, hogy a zsidó történelem egyik legjelentősebb korszakának volt a tanúja és a legnagyobb rabbik tanították. Nemcsak tanúja, de alakítója is volt a zsidóság egyik legizgalmasabb századának.

Mose Álsich sírja Cfáton

vissza