Interjú Maulis Ágnessel (Nava Rachellal)
Nava a Lativ tanulói közösségének egyik legújabb tagja. Vidám, energikus személyiségének és tudásvágyának köszönhetően hamar beilleszkedett a délutáni tanulócsoportokba. Aktív közösségi jelenléte nem új keletű: jelnyelvi tolmácsként hosszú ideig dolgozott különböző zsidó közösségekben. Szeptembertől egy jeruzsálemi vallásos lányiskolában mélyíti el ismereteit. Navát a felkészülés izgalmáról, a terveiről, valamint az eddig megtett útjáról kérdeztük.
Nava, beszélnél egy kicsit a családodról?
Szekuláris családba születtem, anyai ágon auschwitzi túlélőkkel. Ők úgy tértek vissza, hogy nem maradt más, csak némaság és fájdalom. A nagymamám, ha csak meghallotta azt a szót, hogy háború, felállt és kiment a szobából. Apai felmenőim a pogromok kezdetekor jöttek el Lengyelországból, és ők sem beszéltek soha arról, amit átéltek. Amit tudok a családomról, azok csak a hosszú évek alatt morzsákból összegyűjtött információk. Az összes nagyszülőm elfordult a zsidóságtól, de semmilyen más vallást nem vettek fel, tehát mi egy ünneptelen család voltunk. Gyermekként nagyon szokatlan volt számomra, hogy nálunk csak születésnap volt, semmi más. Egyfajta menekülés volt jellemző a családomra minden zsidósággal kapcsolatos dolog elől.
Mikor tudtad meg, hogy zsidó vagy?
Én mindig tudtam, hogy zsidó vagyok, de nem ismertem a szó tartalmát. Ennek a szónak nem volt számomra semmi jelentése. Amikor az általános iskola elején a hittant oktató pap rám ordított becsmérelve az apám származását, akkor, abban a pillanatban lettem tudatosan és felvállaltan is zsidó. Már kamasz voltam, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább ezt a fojtogató csendet a családomban, és robbantottam egy érzelmi bombát. Ez sok sebet feltépett, de utána lassan beindult a gyógyulási folyamat. Talán ennek is köszönhető, hogy édesanyám és én lassanként visszataláltunk a zsidóságba, és hogy most mindketten kiteljesedve tudunk és szeretünk benne élni. Ez egy nagyon sok éves és hosszú folyamat eredménye. Először csak a kulturális vonal volt jelen az életünkben, az irodalom, a zene, a művészet. Aztán elkezdtünk zsinagógába járni és lassan elmélyülni a vallás alapjaiban.
Mik voltak a legmeghatározóbb pontok a fejlődésedben?
A szakmámból kifolyólag mindig is érzékeny voltam az elnyomottak és a kiszolgáltatottak speciális helyzetére. Eredetileg kisgyermekgondozó és nevelőnő voltam bölcsődében, majd egy ismerősöm biztatására fordultam a jeltolmácsolás felé. Nagyon gyorsan elsajátítottam a jelnyelvet, és diplomamunkám témájának – a tanárom unszolására – a zsidó felekezeti tolmácsolást választottam. A kihívás, a tudásszomj és a kutatás szeretete miatt nagyon lelkes voltam. A feladat viszont nehéz volt, mivel ezt a témát nem kutatták még Magyarországon, nem volt forrásanyag. Nem volt információ arról, hogy milyen magyarul tolmácsolni magyar zsidó siketeknek, amikor három nyelv és három kultúra találkozik. A zsidó siketek egyesülete a Páva utca alá van bevonva, így oda kezdtem el zsinagógába járni, és egyre jobban belevonódtam a vallásba, főként a neológ környezetbe.
Hogy kerültél a Lativba?
Egy ismerősöm, Várnagy Bence hívott, hogy jöjjek le egy sábátonra. Tudtam, hogy erre a meghívásra nem lehet nemet mondani. Leutaztam, és nagyon jól éreztem magamat. Fantasztikus élmény volt, hogy négy napot tanulhatok zsidóságról egy minden luxussal felszerelt wellnesshotelben. Csodaként éltem meg, hogy ilyen sok információt kaphatok autentikus forrásból. A sábáton után elkezdtem lejárni a hétköznapi órákra, ahogy a munkám és az életem engedte. Egyre több Lativ-programon vettem részt, kábálát sábátokon, és a közösségi életben is egyre inkább aktívvá váltam.
Az fogott meg, hogy úgy éreztem, itt minden kérdésemre kaptam választ. Tehát a bennem lévő tudásszomj itt érték volt. Az egész közösség nagyon támogató, és az a cél, hogy mindenki fejlődjön, nemesedjen, tanuljon és érjen. Hosszú bolyongás után én itt találtam meg az „otthon”-érzést. A fiatal csapat fantasztikus, csupa helyes emberből áll. Nagyon színes a tanári felhozatal, Rav Keleti pedig egy hihetetlenül jó szándékú, tiszta ember. Az fogott meg, hogy Lativ magáért a tanulás öröméért létezik, minden elvárás nélkül. Akit érdekelnek a zsidó gyökerei, lejöhet, és bátran kérdezhet.
A másik nagy fordulópont a prágai utazás volt, ahol egy kóser szállodában voltunk. Prága gyönyörű városa, a zsidó tematikájú városnézés, a fiatal csapat és a meghívott előadók lenyűgöztek. A szálloda különösen nagy hatással volt rám, mintha egy külön kis univerzum lett volna. Figyeltem a vallásos szállóvendégeket, harmonikus ortodox házaspárokat és jókedvű családokat. Majd elgondolkodtam, hogy ki az, aki ne így akarna élni? A zsidó vallásos lét magas színvonalú életet jelent, és ez megjelenik annak minden aspektusában és percében. Attól kezdve, hogy hogyan ülünk le reggelizni, és este hogyan köszönünk el egymástól – és ez nem az anyagi aspektust jelenti, hanem spirituális, intellektuális és érzelmi minőséget. Az utazás során éreztem először, hogy ez számomra is elérhető.
A prágai út nem is volt olyan régen. Hogy jutottál el oda ez alatt a pár hónap alatt, hogy meghozd azt a nem kis bátorságot igénylő döntést, hogy egy jeruzsálemi midrásában (vallásos lányiskolában) erősödj a következő tanévtől?
Többször is beszélgettem azokkal, akik hosszabb-rövidebb ideig kint tanultak. Elmesélték az ő útjukat és inspiráló élményeiket. Akkor még csak körüllebegett engem ez a lehetőség – inkább csak mint távlati terv. Majd a következő sábátonon találkoztam a világhírű Yirmiyahu Ullman rabbival, és lehetőségem nyílt személyesen is elbeszélgetni vele. Ő megerősítette a bennem lévő érzést, amely azt sugallta, hogy „neked most kell menni”. Ami ennyire erős és ennyire egyértelmű, az alól nem lehet kibújni. Elkezdtem mindent előkészíteni, hogy Izraelbe kikerülhessek. A Lativ-közösség tagjai sok támogatást nyújtottak, hogy felkészüljek minden lehetséges módon az életem egy új fejezetére. Segítségükkel felvettem a kapcsolatot több lányiskolával, és próbáltam a számomra legmegfelelőbbet kiválasztani. Végül egy olyan midrásá mellett döntöttem, ahol a komoly tanulás mellett a gyakorlatban is segítenek megtalálni azt az irányzatot, amely az ortodox kereteken belül a személyiségemhez a legjobban illik.
Nemsokára elutazol, a nagyünnepeket már kint töltöd. Mi az, amit vársz Jeruzsálemtől? Mit szeretnél elérni a midrásában?
Amit várok, annak egy részét megkaptam az itteni felkészülés során. Mégpedig azt a bizonyosságot, hogy jó felé megyek, és folyamatosan fejlődök. Érzem, hogy az út, amelyen megyek, az nem nehezen járható, ahol indákon kell átvágni magam, hogy előre jussak, hanem egy tágas és tiszta út, amelyen lehet futni. Nincsenek akadályok. Kint egy rendszerezett tudásbázisra szeretnék szert tenni, amelyben megtalálom saját magamat. Nagyon várom, hogy az ünnepeket autentikus környezetben élhessem meg. Biztos vagyok benne, hogy a nagyünnepi időszakban tapasztalható élmények kint még intenzívebbek lesznek. Azt mondják, a Tórának hetven arca van, én a saját Tórámat szeretném megtalálni Izraelben. Zsidók között szeretnék zsidó lenni, aki ugyanolyan, és mégis különleges.
az interjút készítette • Liorah Goldman