Az állandóságot meg kell őrizni, anélkül hogy a tartalma megkopna.
Szerző: Rabbi Yissocher Frand
Forrás: Torah.org
Fordította: Lengyel Dávid
Megjelent: Forrás – 2012. július
Szerző: Rabbi Yissocher Frand
Forrás: Torah.org
Fordította: Lengyel Dávid
Megjelent: Forrás – 2012. július
Pinchász hetiszakasz tartalmaz egy listát azon áldozatok hosszú soráról, amiket különböző alkalmakkor hoztak. Az első felajánlás, amiről a Tóra beszél, a korbán támid – az állandó áldozat. Amikor a Bét Hámikdás (Szentély) áll, van egy bibliai parancsolat, hogy legyen támid áldozat hozva minden nap: „Az egyik bárányt reggel készítsd el, a másik bárányt pedig délután készítsd el”.(4Mózes 28:4.) Ezt az áldozatot felajánlották az év minden napján, még szombaton is, sőt még jom kipurkor (engesztelőnap) is.
Van valami szép az állandóságban. De az állandóságnak van egy nagy csapdája. Erre a csapdára utal egy oda nem illő mondat a napi áldozat fejezetének a közepén. Látható indok nélkül a Tóra beszúr egy mondatot a korbán támid leírásának közepébe: „Állandó égőáldozat, amely a Szináj-hegyen lett elkészítve, kellemes illatú tűzáldozatul az Örökkévalónak”. (4Mózes 28:6.) Mi köze van a Szinájon hozott égőáldozatnak ehhez, a napi áldozatról szóló részhez? Ami a Szináj hegyen történt az történelem! Miért van említve a korbán támid rész közepén?
A Szifrit és a Talmudot (Chagiga 6b), a tanaitákat mind-mind zavarja a kérdés, „mit tanít nekünk ez a pászuk (mondat)?”. Egy vélemény szerint az olá (égőáldozat) a Szináj hegyen tartalmazott kísérőnek borkiöntést is, mások szerint erre a borkiöntésre nem volt szükség, valaki szerint a napi felajánlást nem a Szináj hegynél tették, hanem csak később kezdték el. Mindegyikük tanácstalan ennek a mondatnak a jelenléte miatt.
Rav Joszef Szálánt azt mondja, hogy ugyan a Talmud rabbijai egy háláchikus kérdésen vitatkoznak, azonban van egy nagyon fontos háskáfá (filozófiai) kérdés is, amelyet ennek a pászuknak a jelenlétéből eredeztetünk. Ez a kérdés kapcsolódik az állandóság e csapdájához.
Amikor valamit megcsinálunk napról napra, bármilyen csodálatos legyen is, végül rutinszerűvé válik. Banálissá válik automatikussá, gondolkodás nélkülivé.
Egy átlagos napon talán elkésünk sáchritról (reggeli ima), és gyorsan feltesszük a tfilinünket jistábách és borchu (két szakasz a reggeli imából) között, és még így is jut időnk, hogy válaszoljunk a kádisra. Ennyi időbe telik feltennünk a tfilint!
„…ez a támid [állandóság] megkopottá válik, és néha hiányzik belőle a micvá igazi jelentése.”
Azonban egy személynek csak arra van szüksége, hogy átélje azt a náchászt (örömöt), amikor az ember látja a fiát először feltenni a tfilint, hogy eszébe jusson egy nagyon különböző eljárás. Nézzünk meg egy bár micvá fiút felrakni a tfilint, aki ellenőrzi, hogy a csíkok egyenesek, elég szorosak, és rendben vannak. Mi a különbség? A különbség az, hogy lehet, hogy negyven éve rakjuk már fel a tfilinünket. Egyrészről ez jó – ez támid (állandó). Visszanézhetünk, és elmondhatjuk, soha nem hagytunk ki egy napot sem! De ez a támid megkopottá válik, és néha hiányzik belőle a micvá igazi jelentése. Ez a csapdája az állandóságnak.
Ennek okán a Tóra beszúrja: állandó égőáldozat, amely a Szináj hegyen lett elkészítve kellemes illatú tűzáldozatul az Örökkévalónak” (4Mózes 28:6) a korbán támid, az állandó áldozatról szóló szakasz közepén. Ez minden generációra vonatkozik.
Emlékezzünk arra az első támidra! Emlékezzünk a támidra, amelyet a Szináj-hegyen hoztak hihetetlen lelkesedéssel, újdonsággal és izgalommal. Emlékezzünk erre! Mindig kell, hogy legyen egy kis része annak a támidnak abban a támidban, amit minden nap hozunk.
Ez a módja, ahogy kellene lennie a tfilinünkel és a kriát smával (smáolvasás) és az ámidával (főima). Nem veszíthetjük el az állandóság összes előnyét azzal, hogy hagyjuk, hogy ugyanez az előny csapdává váljon.
Dávid hámelech (Dávid király) mondja a zsoltárokban, „Egy dolgot kértem Istentől, ez a kérésem; hogy tartózkodhassak Isten házában életem minden napján, és hogy meglátogathassam az Ő palotáját”. (Zsoltárok 27:4.) A kommentárok mind azt kérdezik, hogy hogyan is értelmezzük Dávid király kérését. Először azt kéri, tartózkodhasson Isten házában egész életében, majd azt kéri, hogy látogató lehessen? Miről van itt szó – lakos, vagy látogató?
Dávid kérése az, hogy mindkettő legyen egyszerre. Olyan akar lenni, aki minden nap Isten házában tartózkodik, de úgy akarja érezni, hogy ő csak egy látogató. Mindig újnak és különlegesnek akarja érezni.
Ez nehéz kérés, mert ez a két tulajdonság kölcsönösen kizárólagos. De ez a cél és ez a tanítása a korbán támidnak, az állandó áldozatnak. Kell, hogy legyen „egy minden reggel és egy minden este” de olyannak is kell lennie „mint az elsőnek, amit valaha felajánlottak a Szináj-hegyen”.
