Vájikrá

Az élet értelmének keresése

Milyen feladatot kell teljesítenünk az életünk során?

Az amerikai Függetlenségi nyilatkozat beszél az ember elidegeníthetetlen jogáról az élethez, a szabadsághoz és a boldogságkereséshez. Martin Seligman, a pozitív pszichológia megteremtője úttörő munkájának kiadását követően rengeteg könyv jelent meg a boldogságról. Van azonban egy alapvető dolog, amely hozzájárul a teljes élethez: az az érzés, hogy van valami célja. A kettő hasonló: nem nehéz elképzelni, hogy azok az emberek, akik valamilyen értelmet látnak az életben, boldogok, és azok boldogok, akik megtalálták az értelmét. Azonban a kettő nem ugyanaz, bár sok az átfedés.

A boldogság leginkább az igények és szükségletek kielégítéséről szól. Az élet értelme ezzel ellentétben az, hogy van valami célunk, különösen azzal, hogy mások életéhez valamilyen kedvező módón hozzájárulunk. A boldogság leginkább a jelenhez kapcsolódik, míg az élet értelme a múlt, jelen és a jövő együttes elbírálásáról szól.

A boldogság azzal hozható összefüggésbe, hogy az ember elvesz valamit, és nem azzal, hogy ad. Az olyan emberek, akik állandó nyomás alatt élnek, aggódnak vagy szoronganak, nem feltétlenül boldogok, de attól még lehet, hogy jelentőségteljes, gazdag életet élnek. A múltbeli szerencsétlenségek hatással vannak a jelenkori boldogságunkra, mégis ezeket a pillanatokat sokan úgy értékelik, hogy ekkor jöttek rá valami fontos dologra az életben. Nemcsak az emberek tudnak boldogok lenni, hanem az állatok is lehetnek elégedettek, ha a szükségleteik ki vannak elégítve. Az értelem keresése viszont csakis emberi dolog. Ennek az eredetét nem a természetben, hanem a kultúrában kell keresni. Ez nem arról szól, hogy mi történik velünk, hanem arról, hogy hogyan értelmezzük azt, ami velünk történik. Létezik boldogság mélyebb értelem nélkül, és létezhet mélyebb értelem boldogság nélkül, még a legsötétebb, legfájdalmasabb időszakokban is.1

Egy, a The Atlanticban megjelent, „There’s more to life than being happy” (Az élet nem csak a boldogságról szól)2 című nagyon izgalmas cikkben Emily Smith azt állította, hogy a boldogságkeresés felszínes, sőt önző élethez vezet. Az értelemkeresés annyiban más, hogy ez valami önmagunkon túlmutató dolgok kereséséről szól.

Viktor Frankl jelentős szerepet játszott abban, hogy az „értelem” kérdését beemelje a modern diskurzusba. Az alatt a három év alatt, amelyet Auschwitzban töltött, Frankl segített másoknak felfedezni, hogy lehet célja az életnek még a földi pokolban is. Itt fogalmazta meg az ötleteket, amelyek később egy újfajta pszichoterápia alapjait adták, amit „az ember értelemkeresésé”-nek nevezett el. Ebből a könyvből, amely ezzel a címmel, 1946-ban jelentetett meg, és összesen kilenc nap alatt írt, tízmillió példány kelt el, és a huszadik század egyik legnagyobb hatású könyvének tartják.3

Frankl tudta, hogy a koncentrációs táborokban azok, akik elveszítették az élniakarást, meghaltak. Leírja, hogy hogyan győzött meg két embert a táborban, hogy van miért élniük. Az egyiküknek, egy nőnek, volt egy gyereke egy másik országban, a másikuk pedig elkezdett egy útikönyvet, amit még nem fejezett be. Mindkettőjüknek tehát volt oka élni.

Frankl azt mondta, ahhoz, hogy megértsük, az élet milyen értelmet tartogat a számunkra, nem azt kell kérdezni, hogy mit akarunk az élettől, hanem azt, hogy az élet mit akarhat tőlünk. Mindannyian különlegesek vagyunk a képességeinkben, szakértelmünkben, tehetségünkben és az életkörülményeinkben. Mindenkinek van tehát egy feladata, amelyet csak ő tud végrehajtani. Ez nem azt jelenti, hogy jobbak vagyunk másoknál. De ha elhisszük, hogy valami oka van annak, hogy itt vagyunk, akkor lennie kell egy tikkunnak vagy valami hibának, amit csak mi javíthatunk ki, egy kedves, bátor, nagylelkű vagy vendégszerető gesztusnak, amelyet csak mi tehetünk meg, esetleg egy bíztató szónak, amelyet csak mi mondhatunk ki, mert mi vagyunk itt, ezen a helyen, ebben a pillanatban, szemben ezzel vagy azzal az emberrel, aki épp ezen a pontján van a saját életének.

„Az élet egy feladat” szokta mondani, hozzátéve, hogy „a vallásos ember csak annyiban különbözik a vallástalantól, hogy a létezését nem csupán egy feladatnak éli meg, hanem egy küldetésnek.” Az embert egy Forrás hívja magához, és ezt a Forrást évezredek óta Istennek nevezik.4

Ez a jelentősége annak a szónak, amely a hetiszakasz, és a Tóra harmadik könyvének a címe: Vájikrá, vagyis „És szólította”. A pontos értelmét ennek a nyitósornak nehéz megérteni. Szó szerinti fordításban ez áll: És szólította Mózest, és szólt hozzá az Örökkévaló a gyülekezés sátorából, mondván…” Az első része a mondatnak feleslegesnek hangzik. Ha tudjuk, hogy az Örökkévaló Mózeshez beszélt, akkor miért mondjuk, hogy „és szólította”? Rási ezt így magyarázza:

És szólította Mózest: mindig [minden alkalommal, amikor Isten Mózeshez beszél, és függetlenül attól, hogy azt mondja-e, hogy] „és beszélt”, vagy „és mondta” vagy „és parancsolta”, a kifejezést megelőzi az, hogy [Isten a nevén] szólítja [Mózest]. A „megszólítás” egyfajta kedveskedés, például ezt a kifejezést használják az angyalok, ahogy írva van: „És szólította az egyik a másikat…” (Észaiás 6:3).

Rási azt mondja, hogy a Vájikrá azt jelenti, hogy az embert szeretetteljesen szólítják fel egy feladatra. Ez a forrása a nyugati gondolkodás egyik fontos elképzelésének, hogy ne az alapján válasszunk hivatást vagy egy életformát, mert azt szeretnénk, vagy mert ilyen vagy olyan előnnyel jár, hanem mert úgy érezzük, erre lettünk hivatva. Úgy érezzük, ez az értelme az életünknek, és azért vagyunk a földön, hogy ezt csináljuk. Több ilyen „hívattatás” is van a Bibliában, például amikor Ábrahámnak el kellett hagynia a családját, vagy amikor Mózes előtt megjelent az égő bokor (Smot 3:4).

Az egyik legmeghatóbb ilyen történet az a fiatal Sámuel története, akit az édesanyja, Hanna arra szánt, hogy Siló szentélyében szolgáljon, ahol a pap, Eli segítője volt. Egy éjszaka egy hangot hallott, amely a nevén szólította. Először azt hitte, hogy Eli az. Odaszaladt hozzá, de Eli mondta neki, hogy nem hívta. Ez megtörtént még kétszer, mire Eli rájött, hogy a gyereket Isten szólítja. Megmondta Sámulnek, hogy legközelebb, amikor a hangot hallja, válaszolja azt, „beszélj, Örökkévaló, mert a szolgád figyel”. Így lett a fiúból próféta, aki felkente Izrael első két királyát, Sault és Dávidot (1Sámuel 3).

Amikor valami rosszat látunk, amit ki kell javítanunk, egy betegséget, amelyet meg kell gyógyítanunk, valamilyen szükséget, amelyen segíteni tudunk, és úgy érezzük, hogy ez „beszél hozzánk”, a posztprófétai korban ez a legközelebbi megfelelője a „Vájikrának”, az isteni küldetésnek. És miért jelenik ez meg itt, a Tóra harmadik, vagyis a középső könyvében? Azért, mert ez a könyv az áldozatokról szól, és egy hivatás áldozatokat követel. Hajlandók vagyunk viszont áldozatokat hozni, ha úgy érezzük, hogy azok részei a feladatnak, amelyre szólítva lettünk.

Az örökkévalósághoz képest a saját jelentéktelenségünk érzete néha elbátortalaníthat minket. Nem vagyunk többek egy cseppnél a tengerben, egy homokszemnél a parton, azonban mégis itt vagyunk, mert Isten úgy akarta, hogy itt legyünk, mert volt egy feladata számunkra. Az élet értelmének a keresése ennek a feladatnak a felfedezése.

Mindannyian különlegesek vagyunk, még az egypetéjű ikrek is különbözők. Vannak dolgok, amiket egyedül mi tudunk megcsinálni, ebben az időben és ezek között a körülmények között. Istennek mindannyiunk számára van egy feladata: valamilyen munka, amelyet el kell végeznie, egy kis kedvesség, amelyet ki kell mutatnia, egy ajándék, amelyet oda kell adnia, szeretet, amelyet meg kell osztania, fájdalom, amelyet enyhíteni tud. Ennek a feladatnak a felismerése, a Vájikrá meghallása az egyik legnagyobb spirituális kihívás mindannyiunk számára.

Honnan tudjuk, hogy mi a feladatunk? Egy pár éve egy előadáson ezt az útmutatót adtam, és még mindig igaznak látom: amikor az, amit csinálni akarunk, egybeesik azzal, amit meg kell csinálni, az az, amit Isten úgy akart, hogy meg is csináljuk.

fordítás • Bálint Lea

1. Lásd Roy F. Baumeister, Kathleen D. Vohs, Jennifer Aaker, and Emily N.Garbinsky: „Some Key Differences between a Happy Life and a Meaningful Life”, Journal of Positive Psychology 2013, Vol. 8, Issue 6, 505–516. o.

2. Emily Smith: „There’s more to life than being happy”, The Atlantic, 9 Jan. 2013.

3. Viktor E. Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben, ford. Molnár Mária, Schaffhauser Ferenc, Jel Kiadó 2005.

4. Viktor E. Frankl: Orvosi lelkigondozás. A logoterápia és egzisztenciaanalízis alapjai, ford. Jakabffy Imre és Jakabffy Éva, Jel Kiadó, 2015.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás