Egyéb

Az ember – beszélő szellem

Az ember a két világ határán él, a két ellentétet egyesíti magában…

Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2014. február

Szerző: Domán-Sije
Megjelent: Forrás – 2014. február

A zsidó irodalom hagyományosan négy kategóriába osztja a teremtményeket. A legalacsonyabb szint a domém, az élettelen. A második szint a coméách, a növő, amelynél a növekedés az észlelhető élettevékenység, ezek a növények. A harmadik a chájá, az élők, az állatok, melyeknek minden pillanatban észlelhetjük az élettevékenységeiket. A negyedik a medábér, a beszélő – az ember.

Ez a meghatározás két okból is furcsának tűnik. Az egyik, hogy vajon miért pont a beszéd az a tevékenység, amely a leginkább megkülönbözteti az embert minden mástól. Miért jellemzi inkább, mint bármelyik másik állandó tevékenysége? A másik, hogy miért lenne pont az ember sajátja a beszéd? Hiszen teljesen egyértelmű, hogy az állatok is kommunikálnak egymással! Valóban, az emberi kommunikáció sokkal kifinomultabb, mint az állati, de ettől még nem gondolnánk, hogy pont ebben emelkedik az állatvilág fölé! Először is nézzük, mi lehet ennek az elsőre furcsának tűnő meghatározásnak a tórai forrása. Az ember teremtésénél a Tóra a következőképpen fogalmaz: „És alkotta az Örökkévaló Isten embert a föld porából, belelehelte az orrába az Élet lelkét és lett az ember élő lélek.” (1Mózes 2,7.) Amellett hogy érezzük, mennyire megfoghatatlan számunkra ez a mondat, az világosnak tűnik, hogy az első tagmondat az ember testének, a második pedig a lelkének megteremtéséről szól. De vajon mi a harmadik? Ha már belelehelte az Élet lelkét, akkor mi szükség van a harmadikra?

Onkelosz, aki a Tórát arámira fordította, és ezáltal értelmezte is, az „élő lélek” kifejezést úgy fordítja, hogy ruách memálelá, azaz beszélő szellem. Tehát az ember maga, miután megvan a teste, és megvan a lelke, a benne levő két ellentétes rész „egybeforr”, akkor a végeredményt hívja a Tóra (Onkelosz alapján) beszélő szellemnek. Ezzel eljutottunk annak a definíciónak a forrásához, mely szerint az ember a beszélő, de ez még nem válaszolta meg kérdéseinket. A misnában találunk egy ezzel nagyjából párhuzamos forrást. A bává káma traktátus első misnájában a négy fő károkozó egyike a máve. A gemárá felteszi a kérdést, hogy mi az a máve, amire az egyik válasz, hogy ez a kifejezés az embert jelöli, hiszen a máve szó imádkozót jelent. Tehát a misna úgy definiálja az embert, mint imádkozó (külön érdekesség, hogy pont abban a misnában jelenik meg ez a definíció, amelyik az embert az egyik fő károkozóként jelöli meg). Azt gondolom, hogy nem szükséges ellentmondást látnunk a Tóra és a misna definíciója között, talán a „beszélő” az általánosabb meghatározás, a beszéd alfaja pedig az imádkozás, amely a kommunikáció egyik formája.

Ha megpróbálunk arra válaszolni, hogy vajon miben különbözik az emberi kommunikáció az állatitól, akkor talán az a legkézenfekvőbb válasz, hogy az emberi kommunikáció képes tudatos is lenni, míg az állatit minden esetben az ösztönök vezérlik.

Próbáljuk meg ugyanezt egy kicsit mélyebben és pontosabban megközelíteni. Az ember előtt két út van. Az egyik a szellemi világ, a másik a fizikai. A szellemi a világosság, hiszen az Örökkévaló létezése, nagysága stb. érzékelhető, tapintható. Annak ellenére, hogy a szellemi világokban különböző szintek vannak, nincs olyan alacsony szint, ahová ne jutna el az Örökkévaló fényessége, ahol a létezésének az érzékelhetősége megszűnne. Ezzel szemben az anyagi világ önmagában sötét. Nincs meg benne a képesség és a lehetőség arra, hogy metafizikai valóságot érzékeljen. Ráadásul nemcsak, hogy passzív, és képtelen „sütkérezni” az Örökkévaló fényességében, de erőteljes mágneses mezőt képezve megpróbálja az embert magát is behúzni a sötét világba, ahol az maga is hasonlóvá válik, és beleolvad a fizikai világba, elveszítve minden lehetőségét, hogy felismerje Teremtőjének létezését. Miáltal képes a fizikai világ magához vonzani az embert? Az ember az élvezetei után mozdul. Amerre kellemes neki, arra megy.

A fizikai élvezetek által képes az anyagi világ az embert is bevonni a maga sötétségébe, anélkül hogy az ember ebből bármit is érzékelne. És a pitiáner fizikai élvezetek miatt azt fogja érezni, mintha a legmagasabb szintű teljességét érte volna el. Ha ez így van, akkor világos, hogy az ember feladata menekülni a fizikai világ vonzásköréből és megpróbálni, amennyire csak lehet, a szellemi világhoz kapcsolódni, és amennyire csak képes, a fizikai élvezetek helyett, az Örökkévaló fényével „jóllakni”. Azonban a zsidóság nem elégszik meg annyival, hogy elvárja az embertől, hogy felülemelkedjen és kikerüljön a fizikai világ vonzásköréből. Az embernek még egy feladata van. Az ember az egyetlen teremtmény, amely ugyan fizikai létező fizikai érzékeléssel, azonban isteni lélek van benne, ami által képes behúzódni a szellemi világba is.

Az ember a két világ határán él, a két ellentétet egyesíti magában, és ezáltal különleges szerepet kap. Az ember az, akinek az a feladata, hogy a sötét fizikai világot felemelje, és így a fizikai világban is meg tudjon nyilvánulni az isteni fény. A fizikai világ valós teljessége: „toir erec michvojdecho”, világítson a föld a tiszteletedtől. Az embernek sem az a maximuma, amikor halála után a lélek sütkérezik az isteni fényben. Luzzato rabbi azt írja, hogy az ember akkor éri el valódi teljességét, amikor eljön a halottak feltámadása, a lélek visszatér a testbe. A világ valódi teljessége, amikor a fizikai „edény” képes tartalmazni a szellemi fényt. A szentélynek magának is az az egyik különlegessége, hogy a pusztán fizikai építmény fizikai eszközökkel képes arra, hogy az isteni jelenlét nyugodjon rajta. A szentélyben bemutatott korbán (áldozat) szó közelítést jelent.

A szentélyben bemutatott áldozatok (állat, növény, élettelen) célja a fizikai világ felemelése és közelítése a szellemihez. Az ember feladata a két világ összekapcsolása. Minden szellemi dolgot meg kell nyilvánítania a fizikai világban is, meg kell találnia azt a formát, ahogyan ott a szellemi meg tud nyilvánulni. Semmit nem hagyhat csak szellemi, csak spirituális valóságában. Illetve minden fizikaiban meg kell találnia annak a szellemi gyökerét, a belső tartalmát. A zsidóság szerint tilos bármiféle elválasztás a két világ között. Például: ha az ember evett kenyeret (is), tórai micva, hogy bencsoljon. Evidens, hogy azért kell bencsolni, mert ebben az ember kifejezi a háláját, amiért az Isten gondoskodott róla, és volt mit ennie. Aki csak a szöveget mondja el a belső hálaérzet nélkül, az a fizikai cselekvést elvégezte a szellemi tartalom nélkül. Aki csak hálás volt, és ezt nem fejezte ki szavakkal is, annál megvolt a szellemi tartalom a fizikai forma nélkül. Valójában össze kell kapcsolni a két világot, a szellemi tartalom meg kell hogy nyilvánuljon fizikai formában is.

Az emberben az a pont, amelyben talán legáltalánosabban és leginkább meg tud nyilvánulni ez a feladat, az a beszéd. Az ember képes tudatos beszédre. Amikor egy mélyebb szellemi tartalom megnyilvánulása a beszéd, amely fizikai, érzékszerveink által fölfogható hanghallatás, akkor ebben a tevékenységében az ember összekapcsolta a két világot. A szellemi valóság képessé vált fizikai formát ölteni.

Ezáltal egyrészt érthetővé válik a fent említett tórai forrásunk, hiszen a test és lélek megteremtése után válik az ember „beszélő szellemé”, hiszen a beszédében lesz képes egyesülni a benne levő két, látszólagosan egymásnak ellentmondó világ. Ez a fajta tudatos beszéd természetesen lényegében különbözik az állati kommunikációtól. És ez az a tevékenység, amely leginkább jellemzi az embert, az egyetlen olyan létezőt, akinek feladata a két világ összekapcsolása. Ezért van, hogy a héberben a dolog (dávár) és a beszéd (dibur) szavak megegyeznek. Hiszen ahogy a beszédünkben meg kell valósítanunk ezt a különleges feladatot, ugyanígy valójában minden dologban meg kell találnunk, hogy hogyan kapcsoljuk össze a két világot.

Három példa bizonyítja, hogy milyen központi szerepet kap a beszéd a tórai életben. Az első példa az ima. Annak ellenére, hogy Bölcseink a tórai forrás alapján úgy nevezik az imát, hogy ávodá sebálév, azaz a szívben levő (végzendő) szolgálat, tehát az imádkozás lényegi részének a szívben kell történnie, a háláchá szerint aki nem mondja ki a szavakat, az úgy számít, mintha nem imádkozott volna egyáltalán. A második példa a tanulás. Világos, hogy a tanulás, a megértés folyamata tisztán értelmi tevékenység, ennek ellenére azt tanítják Bölcseink, hogy chájim hém lemojciéhem bepe – élet azoknak, akik kimondják. A tanulásnál is különös jelentősége van a tanult téma kimondásának. A harmadik a megtérés. Ugyan a megtérésnek több összetevője van, Rambam szerint ezek közül a tórai micva a viduj, a bűnvallomás. Az összes többi részlet, a megbánás, a bűn elhagyása stb. is fontos, de maga a megtérés akkor valósul meg, amikor a szellemi tartalom (megbánás stb.) a vallomás által, beszéd által fizikai formát ölt. Mindezek alapján, az embert akkor lehet beszélőnek titulálni, ha a beszéde egy mélyebb szellemi tartalom fizikai megnyilvánulása, ha csak úgy beszél, vagy ösztönszerűen beszél, azt nem hívjuk beszédnek.

Mecorá

A Tórában, a tázriá hetiszakaszban egy érdekes bőrbetegség különböző fajtái vannak leírva. Bölcseink feltárják nekünk, hogy ez a bőrbetegség akkor jelentkezett, amikor valaki a láson hárá (negatív beszéd) bűnébe esett. Miután ez nem „sima” bőrbetegség, külön rituális törvények vonatkoztak rá a betegség tartama alatt, illetve volt egy külön szertartás, amely a betegség megszűntekor, a rituális megtisztuláshoz volt szükséges. Ehhez a szertartáshoz a volt betegnek többek között két élő, tiszta madarat kellett hoznia. (3Mózes 14,4.) Miért pont madárra volt szükség? Rási a következőképpen magyarázza ezt: „mivel a negáim (ez a speciális bőrbetegség) a láson hárá bűnének a következménye, ami nem más, mint fecsegés, ezért voltak szükségesek a megtisztuláshoz a madarak, amelyek állandóan fecsegnek csiripelő hangjukon”. Szóval a megtisztulónak ahhoz, hogy ténylegesen megtisztuljon, szükséges elgondolkodnia, vajon mi okozta, hogy a láson hárá bűnébe esett. A Tóra segít neki ebben. Két madarat kell hoznia, hogy ráébressze, bűnét az okozta, hogy beszéde nem érte el az emberi beszéd színvonalát. Az ő beszéde a madárcsipogás szintjére süllyedt. Meggondolás és mérlegelés nélkül beszél. Szavainak nincsen tartalma, nincsen súlya.

A Rambam a Pirké Ávothoz (Atyák tanításai) írt magyarázataiban (1,17) 5 kategóriába osztja a beszédet: „[…] a harmadik: az undorító beszéd, amiből az embernek semmi haszna sincs, nem követ el vele sem bűnt, sem lázadást. Olyasmik, amikről általában szoktak az emberek beszélni: mi hogyan történt, mik a szokásai xy királynak, hogyan halt meg xy, hogyan gazdagodott meg xy. Ezt hívják Bölcseink szichá betélának, semmis beszédnek. […]” Megdöbbentő! A Rambam szerint minden beszéd, amiből senkinek semmi haszna nem származik, aminek nincsen célja, az már semmis és undorító! Az ember, ahogy ezt a cikk elején említettük, attól ember, hogy medábér, beszélő. Ő más, mint a világ összes többi teremtménye. Abban más, hogy képes beszélni, képes a fizikai beszédébe mély szellemi tartalmat önteni és ezáltal összekötni a szellemi és fizikai világot, a szellemi fény képes bevilágítani a fizikai sötétséget. Ha a beszéde nem éri el ezt a szintet, akkor ezáltal elveszti emberi nagyságát, és már nem különbözik a többi teremténytől, nem áll felettük!

Talán nagyon távolinak érezzük magunktól ezt a szintet, de ha már látjuk a célt, és nem veszítjük szem elől, jó reménységünk van, hogy folyamatosan közeledni fogunk felé.

vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás