Nicávim

Az eredendő bűntudat

„Hét év végeztével, a smitá [hetedik] év idejében, Szukkot ünnepnapján […] gyűjtsd össze a népet, a férfiakat, az asszonyokat és a kisgyermekeket, és a jövevényedet, aki a kapudban van, hogy hallják és hogy megtanulják, és féljék Örökkévaló Isteneteket […]” (5Mózes 31:12.)

Ez a hákhél parancsolata: a zsidó nép királya minden smitá (hetedik) év végén, szukkot első napján nyilvánosan felolvas a Tórából az egész nép hallatára. A Kli Jákár (Shlomo Ephraim Luntschitz, 1550–1619) megmagyarázza, hogy miért éppen szukkot ünnepnapján. A midrás szerint ez a nap az első a bűnök számlája szempontjából (Vájikrá Rábá 30:7). A nagyünnepeket megelőző elul hónapja ugyanis a tesuvá (megtérés) időszaka, melyet ros hásáná, majd jom kipur, az engesztelés napja követ. Ezután alig néhány napunk van felkészülni szukkotra, a sátoros ünnepre, amely rengeteg elfoglaltsággal jár: fel kell állítanunk a sátrat, feldíszítenünk, beszerezni a lulávot (ünnepi csokor), előkészíteni a lakomákat. Az első nyugodt pillanat, amikor egyáltalán lehetséges vétkeznünk, szukkot első napja.

A Kli Jákár magyarázata szerint a hákhél nem más, mint felkészülés a megtérésre. Szukkot első napján kezdődik az újévi bűnök nyilvántartása, és mi máris arra készülünk, hogy azokból megtérjünk. Ez a gondolat elképesztő. Egy több mint egy hónapos megtérési-megtisztulási időszak után új emberként, tisztán érkezünk az ünnepbe, ugyanakkor úgy gondolunk saját magunkra, mint aki bűnözni fog az első adandó alkalommal? Rámbám (Hilchot Tesuvá 2:3) azt mondja, hogy a megtérés elfogadásának egyik feltétele, hogy az ember komolyan gondolja, hogy nem követi el többet azt a bűnt. Ha jom kipurkor valóban, őszintén megtértünk a bűneinkből, hogyan számíthatunk arra, hogy szukkotkor újra elkövetjük őket? És miért reméljük azt, hogy az a megtérés, amelyre a hákhél során készülünk fel, majd sikeresebb lesz?

Ha […] őszintén megtértünk a bűneinkből, hogyan számíthatunk arra, hogy […] újra elkövetjük őket?

Ennek a gondolatnak talán az egyik legfőbb nehézsége, hogy eredendően bűnösnek állítja be az embert. Egyik bűnből a másikba esünk, miközben elkeseredetten próbálunk kilábalni belőlük. Hiába csinálunk tökéletes megtérést, utána vár minket az újabb bűn, és az újabb megtérés. A vallásos élet egyik nagy kihívása az, hogy tisztázzuk magunkban ezt az ügyet, és képesek legyünk felfogni, mit jelent az, hogy „én bűnös vagyok”. Egy lehetséges megközelítés, ha kikerüljük a kérdést, és nem fogadjuk el magunkat bűnösnek. Ez az önigazolás útja, akadályozza a megtérést. A második lehetőség az, ha ugyan elismerjük a bűnösségünket, de nem tudjuk igazán jól megfogni, hogy az miben is áll. Minden rossz mozdulatunkban, gondolatunkban bűnt látunk, és a lelkiismeretünk furdal mindenért. Ezzel a tudattal nem lehet nyugodtan együtt élni. Ugyanakkor ezzel kimondatlanul is I-tent vádoljuk, hogy miért adott ilyen megoldhatatlan feladatot. Pedig a Tóra elvárásai teljesíthetők – „nem az égben van” (5Mózes 30:12). A harmadik tévút az, amikor egyetlen bűnnel marcangoljuk saját magunkat állandóan. A szokás hatalma uralkodik rajtunk, és úgy érezzük, képtelenek vagyunk ezen a területen legyőzni rossz ösztönünket (jécer hárá), és ez elkeseredettséget vált ki belőlünk.

Rámchál (Rabbi Mose Cháim Luzzato, 1707–1746) a Meszilát Jesárim című művének bevezetőjében megfogalmaz egy receptet, amely képes mindhárom problémát orvosolni: a kis dolgokba kell sok energiát fektetni. Azokba, amelyekről mindenki tudja az igazságot, a trivialitásokba. A megtérés ezt jelenti: találni egy kis, egyszerű, kézzelfogható pontot, amelyről tudom, hogy helyes, könnyen elérhetem, és javulni tudok benne. Mindenkinek van ilyen pontja, és ha gyakorlatot szerzett az ember ebben az eljárásban, akkor újabb és újabb pontokat találhat. Így teljesítheti azt a célt, amelyről Rámbán (Rabbi Mose ben Náchmán, 1194–1270) híres levelében (Igeret HáRámbán) így ír: „mindennap megtérésben lenni”. Ez válasz azoknak, akik a „bőség zavarával” küzdenek, és emiatt élnek állandó bűntudatban, és azoknak is, akik úgy érzik, hogy a „szokás hatalma” uralkodik rajtuk – csak egyetlen könnyű, jól megfogható pontot kell választaniuk. Ez a pozitív megtéréskép az ellenpontja a negatív, lehúzó bűntudatnak. Erre gondolni felemelő érzés, mert az jut róla eszünkbe, milyen nagyszerű emberek is lehetnénk, nem pedig az, hogy milyen gyengék vagyunk most.

Binjomin Zeév