Smini

Az isteni szolgálat: törvény és önkívület

Miért kellett Nádávnak és Ávihunak bűnhődnie?

Szerző: Rabbi Zev Leff
Forrás: Aish.com
Fordította: D. Ch.
Megjelent: Forrás – 2012. április

Szerző: Rabbi Zev Leff
Forrás: Aish.com
Fordította: D. Ch.
Megjelent: Forrás – 2012. április

„Áron fiai, Nádáv és Ávihu, mindketten fogták a serpenyőjüket. Tüzet tettek bele, és füstölőt helyeztek rá, és idegen tüzet hoztak az Isten elé, amit nem parancsolt meg nekik. Egy tűz jött ki az Istentől és felemésztette őket, és meghaltak Isten előtt” (3Mózes 10:1–2).

Bölcseink különböző magyarázatokat ad­nak arra, hogy milyen bűnt követett el Ná­dáv és Ávihu, ami miatt az égi tűz felemésztette őket. Ezek pedig a következők:

1. Részegen mentek be a pusztai Szent­élybe, vagy a hajuk nem volt rendesen levágva, vagy nem volt rajtuk a megfelelő papi öltözék.
2. Nem tisztelték meg az apjukat a tűz hozásával.
3. Nem tanácskoztak Mózessel, vagy valaki mással, mielőtt hozták a tüzet. 
4. Nem házasodtak meg.
5. Azt mondták: mikor fog ez a két öregember (Mózes és Áron) meghalni, hogy mi vezethessük a nemzedéket?

A Tóra egyértelműen kimondja, hogy mi volt a bűnük – az, hogy idegen tüzet hoztak –, miért találták hát a Bölcsek szükségesnek, hogy hozzátegyék a saját magyarázatukat? Továbbá, Bölcseink elmondják, hogy Nádáv és Ávihu már a Szináj-hegynél kiérdemelték a halálbüntetést, mert flegmán fogadták a Schina prófétai látomását. Egyedül az mentette meg őket az azonnali haláltól, hogy az Isten nem akarta megzavarni a tóraadás örö­mét.

Ez a magyarázat azonban újabb nehézségeket vet fel. A pusztai szentély felállítása, hasonlóan a tóraadáshoz, példa nélküli örömnap volt, ahogy a Midrás is leírja. Az öröm megzavarása mégsem tartotta vissza a Teremtőt attól, hogy megölje Nádávot és Ávihut.

Mózes így szólt a zsidó néphez: „Távolít­sátok el a jécer hárát (rossz ösztönt) a szívetekből, hogy közös istenfélelem és istenszolgálat töltsön el titeket. Ahogy Ő Egy, úgy a ti szolgálatotok is egy kell, hogy legyen.” (Midrás – Jálkut, Smini 521.)

Azt mondja a Neciv, hogy már Mózes idejében voltak olyanok, akik a Tóra által kijelölttől eltérő módon akarták a vallásos önkívületet megtapasztalni és közel kerülni az istenihez. Erre figyelmeztette Mózes a népet, hogy ettől a fajta jécer hárától tartsák magukat távol, mert az a vágy, hogy a nem előírt módon kerüljünk közelebb Istenhez nem a szentségben gyökerezik, hanem a jé­cer hárá műve.

Bölcseink így magyarázzák ezt a verset: „Ezt parancsolta meg neked az Isten, hogy megtedd, és az Isten dicsősége meg fog jelenni neked.” (3Mózes 9:6.)

Amikor valaki kizárólag az érzelmei­re hallgatva határozza meg az útját a Terem­tő­höz, akkor mindenki a saját külön útját hozza létre, és az Isten szolgálata több különböző formára esik szét, ami ellentmond az Ő Egységének. Ezért kell, hogy a Tóra irányítsa és meghatározza az utakat, hogy a végeredmény egy olyan kifejezésbeli egység legyen, amely tükrözi az Isten egységét.

„a tórai kereteket kell a saját egyedi érzéseinkkel és érzékeny- ségünkkel megtöltenünk”

Az istenszolgálatnak egyfajta elegynek kell lennie: érzések és az aprólékos gondosság, amellyel ezek az érzések a Teremtő által előírt formában kifejezésre jutnak. Más szóval: a tórai kereteket kell a saját egyedi érzéseinkkel és érzékenységünkkel megtöl­tenünk. Ha ezeket a kereteket ignoráljuk, és szubjektív érzésekre és megérzésekre ala­pozott ösvényeket kívánunk létrehozni a Teremtőhöz, akkor az aranyborjú bűnét vis­szhangozzuk. Az sem volt más ugyanis, mint kísérlet arra, hogy az előírttól elté­rő közvetítő által kapcsolódjanak az Örök­ké­valóhoz.

Minden olyan próbálkozás, amely arra irányul, hogy a Tóra vagy rabbinikus döntések által tiltott ceremóniákon illetve rituálékon keresztül jusson valaki vallási élményhez (a zsidóság normáktól eltérő formája), valamint a Tórától idegen kultúrák viselkedéseire utaló rituálék kiagyalása (pl. a nyolcnapos kislányok rituális megmerítése) a jécer hárá kifejeződése, és el kellett tüntetni, azelőtt, hogy az Isten jelenléte beköltözhetett volna a pusztai szentélybe. Annak a szükséges feltétele, hogy a szentély Isten tartózkodási helye legyen, az volt, hogy pontosan úgy épüljön meg, „ahogy a Teremtő Mózesnek megparancsolta”.

KÖZELEDÉS

Noha Nádáv és Ávihu nagy emberek voltak, meg kellett küzdeniük azzal a jécer hárával, hogy nem a Teremtő, hanem a saját maguk módján akarták kifejezni magukat. Ezt a gyengeségüket először a Szinájnál láthattuk, amikor az isteni jelenlét miatti extázisuk nem maradt a tisztelet és komolyság által behatárolt területen. Isten azt „remélte”, hogy a tóraadás által kijavítják ezt a hajlamukat, mert a Tóra célja, hogy vezesse a legbelső spirituális küzdelmeinket és érzéseinket. Ezért kímélte meg Nádávot és Ávihut a Szinájnál.

Azon a napon, amikor a pusztai szentélyt felavatták, és valamennyi jövőbeli templomi szolgálat alapját lefektették, Nádáv és Ávihu megmutatta, hogy ez a javulás nem következett be. Ember által gyújtott tüzet kívántak hozni az oltárra, amely ott majd összekeveredne az égből alászálló isteni tűzzel. Először egyszerűen „tűzként” említi ezt a Tóra, csak később vált idegen, vagy „nem kí­vánatos tűzzé”. Az a vágyuk, hogy közeledjenek a Teremtőhöz önmagában nem volt rossz, csak a módszerük.

Nádáv és Ávihu valamennyi hibája ebbe a jécer hárá típusba illik. A Teremtőhöz való közeledésük során nem vették figyelembe a Tóra által diktált formát. Nem kértek tanácsot, nem adták meg a tiszteletet az idősebbeknek, a tanáruk, Mózes jelenlétében döntöttek halachikus kérdésekről. Szó szerint az érzésektől megrészegülve mentek be a szent­élybe, anélkül hogy számba vették volna, hogy a ruhájuk és a kinézetük megfelel-e a Tórának.

A pusztai szentély felszentelésének napja minden további szolgálat alapját lefektette. Ezért hangsúlyozta az Isten már a kezdetektől a kizárólag érzelmekre alapozott szol­gálat veszélyét. Nádáv és Ávihu halálán keresztül jött az erőteljes üzenet minden jövő­beli generáció számára: az isteni szolgálatot nem szabad kizárólag az érzésekre alapozni, hanem elsősorban a háláchának megfelelően kell végezni.



vissza