„…mindegyiket az ő a maga áldása szerint áldotta meg…” (1Mózes 49:28).
Bölcseink azt mondják, hogy Jákob el szerette volna árulni a kéjcet – a megváltás idejét – a fiainak, de az el volt rejtve előle. Ehelyett ezért megáldotta őket.
Ha Jákob a kécet akarta felfedni, akkor hogyan tudott rögtön mindenféle felkészülés nélkül belekezdeni a fiainak szánt áldásba? És tényleg megáldotta Jákob az összes gyermekét? A Tóra azt mondja, hogy mindegyik gyermeke egyéni áldást kapott. Mégis Reuven, Simon és Levi bírálatot kapott, a többiek közül pedig sokat Jákob csupán különböző állatokhoz hasonlított.
A Midrás szerint a chet és tet betűk nem szerepelnek a törzsek neveiben. Nincs chét, tehát bűn vagy hiányosság bennük. Ezért gondolt Jákob arra, hogy az idők végét eléjük tárja. Viszont azt is látta, hogy a kuf és cádik betűk, amelyek a kéc szót alkotják, szintén hiányoznak. Így megváltoztatta a véleményét.
Ez azt jelentené talán, hogy – Isten ments – a végső megváltás nem rejlik a zsidó népben?
Egy másik Midrás a következő analógiával áll elő. A király tanácsosa haldoklott. Az ágya mellé hívta gyermekeit, hogy államtitkokat áruljon el nekik, amelyeket a királytól hallott. Mielőtt belekezdett volna, látta, hogy a király szintén az ágyánál áll, ezért rögtön átváltott az eredeti mondanivalóról. Inkább arra buzdította a gyermekeit, hogy tiszteljék a királyt. Hasonlóképpen Jákob is látta a Sechinát (isteni jelenlét) az ágya mellett, amikor a Messiás titkait akarta elmondani, és zavarában áldásokra váltott.
A két Midrás látszólag arra céloz, hogy a Jákob nem felejtette el a kécet, csupán szégyenérzete miatt hallgatta el. A második Midrásban a „király bizalmasa” analógia szintén problematikus. Hogyan hasonlítható össze Jákob áldása a király tiszteletére és a neki járó engedelmességre való buzdítással?
A Midrás szerint „Izrael fiainak nevei” érdeme miatt létezik az ég és a föld. Mit tartalmazhat egy név? A szent könyvek szerint egy ember vagy tárgy neve kifejezi az esszenciáját. Így Ádám, amikor elnevezte az összes teremtett lényt, tulajdonképpen a saját zsenialitásáról tett tanúbizonyságot.
A Sátor felépítése előtt Isten azt mondta Mózesnek, hogy értesítse a zsidó népet: „Lásd, név szerint szólítottam Becalélt”. Isten hangsúlyozta, hogy Becalél elnevezésével csodás képességeket adott neki. Becaléltól tudjuk, hogy mindannyian kivétel nélkül különleges tehetségekkel és képességekkel vagyunk megáldva. Ezeket „Fentről” kapjuk, azzal a kifejezett szándékkal, hogy a Tóra és a zsidó nép érdekében tevékenykedjünk, pontosan úgy, ahogy Becalél azért kapta a képességeit, hogy a Sátort felépíthesse.
A Midrás szerint mindenkinek több neve van. Egyet Isten ad neki, egyet a szülei, egyet a barátai, és egyet saját magának szerez. Mindenkinek vannak tehetségei és képességei. Ezek közül vannak olyanok, amelyeket közvetlenül a Mennyekből kapunk. Van, amelyeket öröklünk, vagy a környezetünk alakítja ki őket bennünk. Ám a legfontosabbak azok, amelyek a lehetőségeink kiaknázásából és valóra váltásából alakulnak ki.
A Midrás szerint ezért szólt kétszer Ábrahámnak az angyal az ákédánál (Izsák megkötözése) – egyszer Ábrahámnak fent, egyszer Ábrahámnak lent. Abban a pillanatban Ábrahám égi neve, amely a benne rejlő lehetőséget tükrözte, beteljesedett, és egybefonódott a tényleges, földi valójával.
A Talmud szerint (Joma 20b) halál előtt a lélek akkorát sikolt, hogy azt a föld egyik végétől a másikig hallani lehet. A volozsini Chájim rabbi szerint mielőtt az ember meghal, Isten megmutatja neki, hogy mi lehetett volna belőle, ha kifejleszti, ami a lehetőségeiben benne volt, ahhoz képest, amit elért. Amikor a lélek látja a különbséget, akkor sikolt.
Miért úgy írja le ezt a Midrás, hogy a világ egyik végétől a másikig lehet hallani? Miért nem azt írja, hogy a világ elejétől a végéig? Talán a következő felvezetéssel meg lehet magyarázni. A Talmudban (Megila) van egy vita Rav és Smuel között arról, hogy vajon Hodu és Kus tartományai a világ különböző végeiben vannak-e, vagy egymás mellett. A Vilna Gaon azt mondja, hogy mindkét nézet igaz, hiszen minden egymás mellett lévő hely a világ másik végén van egymáshoz képest, ha az ellenkező irányba indulunk el. Tehát ha a világ bármely pontja csupán egy pont, akkor lényegtelen. Ha viszont a messzi vég kezdetének tűnik, akkor az egész világot felöleli.
A tehetségek és a képességek a lehetőségeink pontjai. Ha végcélokká válnak, akkor értelmüket vesztik. A lélek azért sír, hogy ezek a pontok fejlődjenek, és egész világokon haladjanak át.
A világ fejlődése és tökéletesedése minden zsidó személyes önmegvalósításán múlik. Ezért épült a világ a zsidó nép neveiért. A Midrás szerint a törzsek neveiben utalást találhatunk a megváltásra, hiszen a törzsekben benne rejlik a világ megváltásának lehetősége.
A Messiás két lehetséges időpontban érkezhet: a megszabott időre, vagy azelőtt, ha kiérdemeljük. Jákob látta a tökéletességet, amelyet gyermekei nevében megérzett. Nem volt chét, nem volt hiányosság a képességeik lehetőségeiben. Ezért nem volt szükség arra, hogy a Messiás az előre kijelölt határidőre jelenjen meg. Jákob látta, hogy ha dolgoznak saját magukon, akkor a Messiás a kéc előtt fog jönni. Ezért kufot és cádikot nem találunk neveikben.
Ennek fényében térjük vissza a király bizalmasáról szóló Midráshoz. A tanácsadó gondolkodása szerint a király titkainak elárulása csupán másodkézből kapott információ lett volna. Viszont ha megihleti őket, hogy tiszteljék a királyt, a gyermekek maguk is a király bizalmasaivá válhatnak majd.
Hasonlóképpen Jákob szerette volna feltárni gyermekei előtt a keicet. Amikor látta a bennük rejlő lehetőségeket, inkább olyan dolgot adott nekik, amelyek elősegítik a megváltást.
A legnagyobb áldás, amelyet valaki adhat, az a másik felvilágosítása és önmagának való bemutatása. A Misna szerint (Pirké Ávot 3:18) az ember becses, mivel Isten képmásában lett teremtve, mi több, úgy, hogy tudjon is arról: Isten képmásában teremtetett. Az ember előnyeinek és hiányosságainak ismerete a legnagyobb áldás. Ennek segítségével érheti el isteni feladatát ebben a világban.
Jákob felfogta, hogy a végső megváltás gyermekei fejlődésétől függ. A megváltás határidejének feltárása helyett önismerettel áldotta meg őket, amely hamarabb hozhatja el a megváltást. Ezért a saját képességeik ismerete maga volt az áldás.
Ahogyan befejezzük a Tórát, remélem képesek leszünk fejleszteni magunkat a nevünkben rejlő lehetőségek szerint, hogy ezzel is fejlődhessen a Tóra és a zsidó nép, és minél hamarabb elérkezzen a végső megváltás napjainkban.
Rabbi Zev Leff
fordítás • Horváth Arje
forrás • aish.com