A Tóra elrendeli, hogy az Izrael földjén termett terményekből adjuk a tizedet a lévitáknak, illetve a szegényeknek (a smitá-hetes ciklusoknak megfelelően). Pontosan le van írva az a szöveg, amelyet egy-egy ilyen ciklus végén mondani kell, miután meggyőződtünk arról, hogy semmit nem felejtettünk magunknál abból, amit oda kell adnunk: „Eltávolítottam a szentségeket a házamból, a lévitának, a jövevénynek, az árvának, és az özvegynek is adtam, minden micvád szerint, amit parancsoltál. Nem szegtem meg micváid közül [semmit], és nem felejtettem el […] mindent úgy tettem, ahogyan megparancsoltad. Tekints le szent hajlékodból, az égből, és áldd meg népedet, Izraelt […]” (5Mózes 26:13–15.).
Azt tanuljuk ebből a rövid szakaszból, hogy nem elég mindent jól csinálnunk, hanem ki is kell mondanunk. Még csak nem is mások számára, hanem azért, hogy saját magunkban tudatosítsuk. Fontos, hogy ezt nem tartjuk beképzeltségnek, önteltségnek: a Tóra kifejezetten parancsba adja, hogy mondjuk ki: „mindent úgy tettem, ahogyan megparancsoltad”. Helyes, ha az identitásunk részévé válik, hogy jól cselekszünk. Az önképünk ugyanis jelentős hatással van minden további cselekedetünkre.
Meglepő módon Bölcseink úgy nevezik ezt a szakaszt, hogy „viduj máászrot”, a tizedek bevallása, ugyanazt a „viduj” szót használva, amelyet néhány hét múlva, jom kipurkor fogunk mondani. Abban a szövegkörnyezetben ugyanez a szó azt jelenti: bűnvallomás. Ugyanúgy, ugyanazzal a tevékenységgel, ahogyan bevalljuk, hogy rosszat tettünk, azt is bevalljuk, hogy jót tettünk. A két tevékenység közös nevezője, hogy a cél mindig a helyes önkép beállítása.
Azt gondolom, hogy ez a koncepció, az önkép tudatosításának fontossága, rávilágít arra, hogy a Tóra mennyire másként szemléli a világot, mint ahogyan azt a mai világban megszokhattuk. Noha látszólag fontos a szerepe a pszichológiának, amelynek egyik célja az önismeret segítése, de ha körülnézünk, sajnos azt látjuk, hogy az emberek véleménye saját magukról sokszor igen lesújtó. És ennek nem az az egyetlen oka, hogy nem járnak pszichológushoz. Sőt, aki pszichológushoz megy, annak feltehetően már kialakult egy igen negatív önképe, hiszen ha nem lenne betegségtudata, nem menne pszichológushoz. Természetesen nem azt mondom, hogy ne menjünk pszichológushoz, ha szükségünk van rá. Hanem azt, hogy tudatosítsuk, hogy egy egészséges ember egészséges működéséhez hozzátartozik, hogy megszerezze a pontos önértékelést. Azt gondolom, hogy a tórai értékrend, környezet, rabbik, könyvek, tanulások lehetővé teszik, hogy ezt megtegyük anélkül hogy pszichológushoz kellene fordulnunk.
Sokszor látszólag felszínes dolgokban, külsőségekben nyilvánul meg az, hogy emberi lényként tiszteljük-e saját magunkat, vagy sem. Hajlamosak vagyunk ezeket mellékesnek tekinteni, holott talán észrevétlenül folyamatosan károsítjuk vele a saját magunkról kialakított, egészséges önképünket. Egy példa erre az, ahogyan beszélünk. Nem gondolom, hogy minden vallásos zsidótól elváratik, hogy olyan méltóságteljesen beszéljen, mint a legszentebb életű rabbi. Viszont az igenis elvárás, hogy ne használjon olyan kifejezéseket, még a hétköznapi beszélgetéseiben sem, mint ahogyan a leglecsúszottabb rétegekben beszélgetnek egymással. Ezzel kapcsolatban senki sem mondhatja, hogy a beszéd csupán külsőség, és valójában közben egyetemi diplomája és magas kultúrája van, csak éppen a hatás kedvéért így akarja éppen kifejezni magát. Ugyanis azzal, ahogyan beszél, pozicionálja magát mások előtt, de még súlyosabb, hogy saját maga előtt. Ennek hatására elkerülhetetlenül ki fog alakulni benne egy negatív kép saját magáról. (Mindezt személyes élményből tudom, mert néha elképedve emlékezem vissza arra, hogy hogyan gondolkodtam régen saját magamról.) És a hatás továbbgyűrűzik, hiszen tudjuk, hogy egy tisztességesen beszélő ember jellemzően nem szokott tisztességtelenül viselkedni. Ha viszont képtelen vagyok saját magamra úgy tekinteni, mint tiszteletteljes emberi lény, akkor abba az önképbe igenis beleférnek komolyabb kihágások is. Semmi furcsa érzésem nem lesz, miután helytelenül cselekedtem, hiszen láthatom saját magamról, a beszédemről is, hogy alacsony rendű, „egyszerű” ember vagyok.
Héberül az útszéli beszéd neve „nivul pe”. A „pe” szó jelentése száj, a „nivul” szónak azonban nincsen pontos magyar megfelelője. A szemléltetéshez elég, hogy a „nevélá” olyan állat, amely elhullott, és ezért nem kóser, nem szabad megenni (döghús). A Tóra fogalmai szerint ez az, amit a saját szánkkal csinálunk, amikor nem válogatjuk meg a szavainkat. Lealacsonyítjuk azt a testrészünket, amelyet eredetileg arra kaptunk, hogy megkülönböztessen minket az állatoktól. Azért van szájunk, mert a beszéd által fel tudunk emelkedni, építő dolgokat mondani, kapcsolódni a szentséghez, azaz imát mondani és Tórát tanulni. Ez a lehetőség benne van az emberben, aki Isten képmására lett teremtve. Mindebből kiderül, hogy mit is teszünk, amikor ezt a képmást lekicsinyeljük, és azt gondoljuk, hogy nem olyan fontos, hogy mennyire elegánsan fogalmazunk, úgysem vagyunk különlegesen jelentős vagy értékes egyéniségek.
Egy másik hasonló terület, amely az önképre erős hatással van, az öltözködés. Ez szintén látszólag külsőség, mégis érvényes rá a fent leírt hatásmechanizmus. Ha öltönyben járok, más embernek érzem magam. Itt is igaz, hogy a zsidó vallás, a háláchá nem írja elő, hogy minden zsidó férfinak kötelessége mindennap öltönyt, zakót, kalapot viselnie (noha vannak olyan közösségek, ahol ez az elterjedt szokás). Ahogyan a beszédben, úgy az öltözködésben is fokozatok vannak. A legutóbbi időben egészen megdöbbentő irányba halad a nyugati öltözködési kultúra. A prostituáltak beszámoltak róla, hogy ez számukra is komoly problémát okoz, mert nagyon nehéz olyan ruhát találniuk, amellyel kifejezhetik foglalkozásukat, amellyel jól láthatóan elkülönülhetnének azoktól, akik egyszerű, hétköznapi viseletben vannak (legalábbis viselőik így tekintenek saját ruháikra). Azt gondolom, ez igen figyelemreméltó és elgondolkodtató jelzés, amelyből kiderül, hogy nemcsak a szélsőséges vallásosok akarják saját nézeteiket a többségi társadalomra kényszeríteni.
Mindannyian láttunk már az utcán magyar népviseletet hordó idősebb nénit, bácsit. Ők annyira fedett módon öltözködnek most is, ahogyan néhány évtizeddel ezelőtt bármelyik átlagember. Ettől kezdve nem érvényes az az érvelés, hogy a cniut, a szemérmes öltözködés szabálya csak a legújabb kori zsidóság szélsőségesen szigorító találmánya. Éppen fordítva: a hagyományos oldal csak annyit mond, hogy most is öltözködjünk ugyanolyan normálisan, mint régen bárki, és ne hagyjuk magunkat elsodorni a kor őrületével. Nemcsak a megfelelő férfi-női interakció szabályozása miatt van ennek jelentősége. Az, hogy nem a ruha teszi az embert, részben igaz, mert a megfelelő öltözködést természetesen tartalommal kell megtöltenünk, azzal, hogy valóban tiszteletre méltó emberként is viselkedjünk és létezzünk. Viszont a ruha, a beszéd is fontos része ennek a folyamatnak, melynek végeredményeként azzá válhatunk, aminek Isten hitünk szerint az embert teremtette: isteni képmássá.
Szántó Várnagy Binjomin