Egyik legszebb ünnepünk történelmi háttere.
Szerző: Lengyel Dávid
Megjelent: Forrás – 2012. november-december
Szerző: Lengyel Dávid
Megjelent: Forrás – 2012. november-december
I. e. 332. sorsfordító év volt Perzsia, a Közel-Kelet és az egész ismert világ számára. Ebben az évben támadta ugyanis meg Nagy Sándor a Perzsa Birodalmat, amelyet – méretéhez képest meglepően gyorsan – néhány év alatt térdre kényszerített. Ezzel a történelmi fordulattal megindult a hellenizmus terjedése, amely a görög kultúrát és a már kiforrott görög filozófiát tartalmazta. A görög vallás alapvetően többistenhiten alapszik, és a görög filozófia is néhány helyen másképp tekint a világra, mint a zsidó vallás. Nagy Sándor hódítása azonban nem sok változást hozott a zsidó nép számára, ugyanis Sándor a perzsákhoz hasonlóan biztosította a zsidóság számára a vallási és belpolitikai önállóságot. Sőt még ezenfelül egyéb kiváltságokat és kedvezményeket is biztosított nekik, miután a zsidóság régi politikai ellenfelei, a szamaritánusok sikertelenül fellázadtak Sándor uralma ellen. Ez a kedvező időszak azonban nem tartott túl sokáig, mivel Nagy Sándor halálával a Hellásztól Indiáig terjedő birodalom darabjaira hullott, és Sándor egymással vetélkedő tábornokainak kezébe került.
„A Szentélyből eltüntették a pogány kultikus tárgyakat, és kiszlév hónap 25-én nyolcnapos ünnep keretében azt újra felavatták.”
Júdea először az egyiptomi székhellyel bíró Ptolemaioszok kezére került (i. e. 311.), azonban a szomszédos Szeleukida Birodalom, amely Mezopotámiát, Szíriát és Kis-Ázsiát foglalta magába, szintén igényt tartott a területre. A Ptolemaioszok alatt jelent meg a hellenizmus azonban ekkor még csak egy igen kicsiny, de gazdag kereskedőréteget érintett, akik rendszeresen érintkeztek a görögökkel. Elkezdtek – elsősorban a külsőségekben – hasonulni a görög kultúrához (öltözködés, nagyvárosi életmód, lazább erkölcsök, görög nevek stb.). Főleg a szíriai nagyvárosokban teret hódító hellenizmus erős ellenérzést váltott ki a zsidó vezetőkből, ugyanis abban a zsidó vallás és erkölcs pusztulását látták. A Ptolemaioszok azonban nem törekedtek a birodalmuk alá tartozó nem hellenizált népek „elgörögösítésére”, alattuk a hellenizmus a már fent említett kis réteg magánügye maradt. A változást a Szeleukida Birodalom felemelkedése és a zsidó területek i. e. 199-es meghódítása hozta. III. Antiokhosz egészen i. e. 190-ig nem változtatott a zsidó területeken megszokott hatalomgyakorláson, azonban ekkor csatát vesztett a rómaiak ellen, akik komoly hadisarc megfizetésére kötelezték, ezt pedig a Szentély kincseiből akarta megfizetni, így erővel kirabolták a Szentélyt. I. e. 176-ban IV. Antiokhosz „Epiphanész” (földreszállt isten) lépett trónra. Antiokhosz Epiphanész két sikertelen egyiptomi hadjárata után felkelés tört ki ellene Jeruzsálemben, részben a Szentély korábbi kirablása miatt. Az uralkodó megtorlásul megszállta a fellegvárat, ismét kifosztotta a templomot, leváltotta a főpapot, és egy erősen hellenista főpapot ültetett a helyébe. Végül i. e. 167-ben az ellenállás teljes letörésének céljából betiltotta a mózesi törvények gyakorlását, többek között a szombat megtartását és a brit milát. Ezenfelül kötelezővé tette a görög istenek tiszteletét és áldozat bemutatását számukra. A görög isteneknek a legkedveltebb áldozata a zsidóság számára tiltott és tisztátalan disznó volt, ezért a király katonái erőszakkal kötelezték a zsidókat, hogy fogyasszanak az ilyen áldozatok húsából.
I. e. 166-ig a nép kényszerűen tűrte az elnyomást, amikor is egy Modiin nevű városkában a helyi rabbi, Matiszjáhu és néhány híve rátámadt a katonákra, és a fellelkesült tömeg elűzte a király katonáit a városból. Ezután megkezdődött az önkéntesekből álló partizánháború a szeleukida katonaság ellen, amit a kormányzat eleinte nem vett komoly fenyegetésnek. Azonban az ellenállás eme példája nagy tömegekben vonzotta az önkénteseket, így hamar tekintélyesre duzzadt a felkelő sereg. Matiszjáhu halála után a felkelés vezetését egyik fia, Júda vette át, akit sokan Makkabinak azaz „Pörölynek” hívtak. Makkabi vezetése alatt a felkelők katonai sikert sikerre halmoztak. Végül i. e. 164 decemberében Júda Makkabi rajtaütésszerűen bevette Jeruzsálemet. A Szentélyből eltüntették a pogány kultikus tárgyakat, és kiszlév hónap 25-én nyolcnapos ünnep keretében azt újra felavatták. Innen ered a chanuka név, amely felavatást jelent. A rabbinikus hagyomány leírja, hogy a görögök kiűzésekor mindössze, egy napra elegendő szent olaj maradt a Szentélyben, ami azonban csodás módon kitartott a nyolcnapos felavatás során. I. e. 164-re a birodalmi sereg sorozatos balsikerei után Antiokhosz Epiphanész végül kénytelen volt visszavonni a zsidóság és a zsidó vallás elleni rendeleteit, és általános amnesztiát hirdetett a felkelésben résztvevőknek. Júda Makkabinak azonban ekkor ez már nem volt elegendő, és a teljes függetlenség érdekében tovább folytatta a harcot. A politikai függetlenségért vívott küzdelem azonban már nem egyesítette úgy a zsidóságot, mint a vallási elnyomás elleni harc. A szeleukida seregnek végül i. e. 160-ban sikerült meglepnie, és Júda Makkabi nyolcszázad magával a hősi halált választotta a szír-görög sereggel szemben. Testvérei azonban továbbvitték a harc családi örökségét, ami végül az i. e. 140-es évekre a teljes önállósághoz és függetlenséghez vezetett a zsidó állam számára.
Források:
– Hahn István: A zsidó nép története
– Jospehus Flavius: A zsidók története
– Kertész István: Hellénisztikus történelem