Élet az egyik szent város mellett

Ciszjordániában, azaz a West Bankben akkor jártam, amikor még látszólag minden rendben volt, azaz a három fiatal elrablása előtt. Emlékszem a saját meglepetésemre, amikor is a Gush régió közepén felkaptam a fejem, hogy valóban itt, palesztin területen vagyok.

Azért lepődtem meg, mert az utak mellett az Izrael függetlenségét, a Jom haAcmautot hirdető fehér-kék zászlók voltak kifüggesztve, és valójában egyáltalán nem éreztem, hogy elhagytuk volna Izrael területét. Nem állítottak meg a bejáratnál az őrposztoknál sem. A Gush régió a dunántúlnyi Ciszjordánia ún. „C” szektorában kap helyet. Ide menetrend szerinti izraeli Eged buszokkal is el lehet jutni, valamint itt szép, nagyobb városok is vannak, mint például Beitar. Kb. ötszázezer zsidó él itt azon 121 településen, amelyeket Izrael hivatalosan elismer.

A West Bank „B-C” szektorában zsidók már nem igen fordulnak meg. Erre az utak mentén elhelyezett piros táblák is figyelmeztetnek (lásd kép), amelyek tudtunkra adják, hogy a belépés izraeliek számára veszélyes (B), és emellett az izraeli törvényekbe is ütközik (C szektor), azaz tilos. Újságírók a „C” szektor városaiba, tehát pl. a palesztin fővárosba, Ramallahba, speciális joglemondó nyilatkozattal mehetnek, ami azt jelenti, hogy ha baj éri őket, tudomásul veszik, hogy az izraeli haderők nem fognak beavatkozni – hiszen maguknak keresik a bajt.

A palesztin területekről Izraelbe szállító fuvarosok próbálnak a helyi játékszabályok szerint működni, azaz nem keresik a bajt: áruért pl. péntek helyett más napon mennek, hiszen akkor van a muszlimok imanapja, és sok férfi tart utcán a mecset felé, vagy onnan jövet. A szállítók egy része emellett szfáradi izraeli, akik közül a történelmi együtt élések miatt még mindig sokan beszélnek arabul, illetve ismerik a helyi szokásokat. A szállítmányoknak nagy jelentősége van a kereskedelem szempontjából, hiszen a palesztinok számára Izrael területére bonyolult adminisztrációs folyamat után lehet csak belépni.

Hogy mi van Palesztinában, a nem zsidó településeken? Szegénység.

A Trading Economics piackutató portál felmérése szerint tavaly az egy főre eső GDP 1653 dollár volt, ami a nemzetközi átlag 16%-a. Jelentős a munkanélküliség (20-25%), és akiknek sikerül munkát kapniuk, azok közül minden harmadik a minimálbérnél is kevesebbet keres. Mindebből azt láthatjuk, hogy a palesztin ré­gi­ók különösen szegénynek számítanak. Ennek sokrétű okai vannak: a Palesztin Központi Statisztikai Hivatal palesztin vállalkozók és menedzserek körében készített, áprilisban megjelent felméréséből kiderült, hogy szá­muk­ra a legnagyobb problémákat a szegénység miatti ala­csony belső kereslet, az erős konkurencia és a po­li­tikai instabilitás jelenti. A belső piacot felváltandó a kül­föl­di kivitel szintén problematikus, amit a válaszadók első­sorban az izraeli határlezárásokkal, a külföldi felek fi­zetési feltételeivel (a politikai instabilitás miatt ugyanis bizalmatlanok, és nem hajlandók előre fizetni), a pa­lesz­tin exportszabályozás és -engedélyeztetés nehézsége­i­vel, végül a külpiaci ismeretek hiányával indokoltak meg. Emi­att nem meglepő, hogy a palesztin területek erős kül­kereskedelmi mérlegegyensúlytól szenvednek, tehát sokkal többet hoznak be, mint amennyit kivisznek. A fő exportcikkek az építkezési és gyártási anyagok (kövek, fémek, cement), valamint élelmiszer, miközben jórészt olajat, szerszámgépeket, járműveket, és élelmiszereket hoznak be. Az export fő célországa Izrael, ideirányul az export 70%-a.

A száraz tényeket jómagam is megerősítem, hiszen a B szektros Bet Fagarban tett kirándulásom során földutakat, félkész házakat, szegényes ruházatú embereket láttam, holott ez a város a kőkitermelése miatt még valamivel talán jobb helyzetben is volt, mint a többi. Ha valakinek a B szektorba támad kedve menni, vagy ott akad dolga – akkor ajánlom, hogy útközben üljön át a sárga izraeli rendszámú autóból egy helyi ezüst rendszámúba, hiszen az kevésbé szúr szemet. Mindazonáltal a mostani politikai helyzet miatt egyáltalán nem ajánlom, hogy valaki idetévedjen.

A „C” szektoros „zsidó” Gush régió más történet. Az olyan, mint Izrael.

Egy olyan családnál töltöttem el ott, az Elazar mosav­ban egy szombatot, ahol a nagypapa magyar volt. A csak ivritül beszélő lánya szerette volna, hogyha beszélgetek vele, ezért hívtak meg. Maga a mosav gyönyörű virágos terekkel és szép, új kertes házakkal volt tele. Ilyen pompás településen még nem is jártam Izraelben, holott elég sok helyen megfordultam. A vendéglátóim elvittek a mosav egy olyan részére, ahol az utcákat az izraeli hatóságok által a béke érdekében elpusztított telepek szerint nevezték el. Ők, mármint a vendéglátó család dati-leumi irányultságú, cionista család volt, akik szent feladatnak érezték a magukénak tartott Izrael további bővítését. Persze az illegális telepeket ők maguk is bajosnak tartották a béke miatt – ellenben, ahogy Jákob, a családapa mondta, „mi mást is tehetnénk? Nincs más út. A zsidóknak vissza kell térniük az Ígéret földjére.” A kérdés az, hogy hogyan.

Érdekesség, hogy közhiedelemmel szemben az illegális telepek nemcsak gomba módra szaporodnak a palesztin területeken, hanem sok esetben más mosavokhoz tapadnak hozzá. A család elvitt az Elazar kibuc szélére, és megmutatták azokat a házakat, amelyeket úgy építettek oda, hogy a tulajdonosok nem fizettek semmit senkinek a földért. A mosav nem akarta, hogy a zsidó testvérek víz és áram nélkül tengődjenek, ezért természetesen engedélyezte, hogy csatlakozzanak a hálózathoz. Aztán valahogy adnak később számot a házaknak is, beviszik a rendszerbe őket, és az egész ügy csendben elrendeződik.

És mégis miért jönnek ide lakni az emberek, ahol veszélyben is lehetnek? Azért mert szép a táj, jó a levegő – de az őszinte válasz az, hogy mert olcsó. A Gush régió viszonylag közel, autóval kb. fél órára van Jeruzsálemtől és az ingatlanárak igen alacsonyak. Az itt lakókban pedig már kifejlődött egyfajta vallásos beállítottság, amelynek jegyében teljesen a Jó Teremtőre bízzák az életüket, így már szinte alig félnek. Azt viszont nem tudom, hogy a fiatalok mernek-e továbbra is stoppolni. Talán nem, inkább mi se tegyük.

Hogy miért érdemes idejönni, ha nincsenek itt ismerőseink, és nincs üzleti ügyünk sem? Azért, mert itt, a ciszjordániai Hebronban a Machpéla barlang, ahol az ősapáink, Ábrahám, Izsák és Jákób (valamint Ézsau feje) és az ősanyáink, Sára, Rebeka és Lea vannak eltemetve. Hebront tartják emellett Izrael négy szent városa közül az egyiknek Jeruzsálem, Cfát és Tibériás mellett. Még én sem jártam ott, de ha a biztonsági helyzet engedi, biztosan felkeresem, és a www.izraelben.com– on pedig ígérem, mesélek róla. Tartsanak velem!

Sarah Steiner