Tecáve

Esztétika a zsidó vallásban

Miért kell a puritán zsidók papjainak a méltóságteljes és szép külső?

Miért fektet a Tóra akkora hangsúlyt a Tecávé heti­sza­kaszban a ruhákra, amelyeket a kohénoknak és a kohén gádolnak (főpap) kell viselnie? „Ezek azok a ru­hák, amelyeket készítsenek: melldísz, éfod, köpeny, kötött köntös, süveg és öv. Készítsenek szent ruhá­kat Áronnak és fiainak, hogy a papjaimmá legyenek.” (2Mózes 28:4.)

A zsidó vallás általában szkeptikus a külső megjelenéssel kapcsolatban, például Saul, Izrael első királya, akinek senki még a válláig sem ért fel, erkölcsileg mégsem magaslott ki az emberek közül. A népet követte, ahelyett, hogy vezette volna. Amikor Isten megmondta Sámuelnek, hogy elutasította Sault, és Sámuelnek ezért Jisáj egyik fiát kell felkenni­e királynak, Sámuel elment Jisájhoz, és látta, hogy az egyik fiának, Eliávnak királyhoz méltó a megjelenése. Azt hitte, hogy ő az, akit Isten kiválasztott, hogy Izrael királya legyen, de tévedett.

„És szólt az Örökkévaló Sámuelhez: Ne tekints a külsejére és a magas termetére, mert megvetem őt, én nem úgy nézek, mint az ember, mert az ember a külsőt nézi, az Örökkévaló pedig a szívet.” (I. Sámuel 16:7.)

A látszat csal. A ruha héber megfelelője, a „beged” az „elárul” héber szóból ered, mint ahogy az „ásámnu, bágádnu” („Bűnösek vagyunk, elárultunk.”) vallomásban is látjuk. Jákob Ézsau ruháit használja, hogy megtévessze az apját, és József testvérei is így tesznek József vérfoltos kabátjával. A Tóra első könyvében találunk hat ehhez hasonló példát. Akkor mégis miért parancsolja Isten a kohénoknak, hogy hordjanak megkülönböztető ruhákat a szentélybeli szolgálat részeként?

A válasz abban a kétszavas kifejezésben van, amelyet a hetiszakasz kétszer is használ, hogy meghatározza, mit képvisel a papi öltözék: „lekávod uletiferet”, vagyis azt, hogy méltóságteljes és gyönyörködtető legyen. Ezek a szavak szokatlanok a Tórában emberekre vonatkoztatva. A tiferet, „szépség” szó csak háromszor fordul elő a Tórában, ebből kétszer ebben a hetiszakaszban, és egy kicsit más jelentésben Mózes ötödik könyvében.

A kávod, „tisztelet” vagy „méltóság” szó 16-szor jelenik meg, de ebből 14 alkalommal Isten dicsőségére utal. Ezzel a két alkalommal fordul elő ez a szó egyedül úgy, hogy emberre vonatkozik. Mi is történik itt tehát?

A válasz az, hogy ebben az esetben az esztétikai dimenziót képviselik, amely a zsidó vallásban sokszor háttérbe szorul. Erre legtöbbször más kultúrákkal összefüggésben gondolunk. A nagy birodalmak, Mezopotámia, Egyiptom, Asszíria, Babilon, Hellasz és Róma óriási palotákat és templomokat építettek, a királyi udvarokat lenyűgöző ruhák, koronák, ékszerek jellemezték, a különböző rangú embereknek különböző öltözékük és szépítőszereik voltak.

A zsidóság ezzel szemben majdhogynem puritánnak tűnik, ahogy ódzkodik a pompától és a fennhéjázástól. Mivel Istent is láthatatlannak tartjuk, a zsidó vallás a szóbelit és a hangzásbelit mindig többre értékelte a látványnál. A szentélybeli szolgálat azonban másmilyen, ott a „látványnak”, a méltóságteljességnek, és a szépségnek igenis volt szerepe. Miért? Maimonidész a következő választ adja:

A Szentély magasztos szerepe miatt azok, akik ott szolgáltak nagy tiszteletben álltak, és a papokat és a Levitákat meg kellett különböztetni másoktól. Az lett parancsolva, hogy a papok megfelelően legyenek öltözve, és a legszebb ruhákat hordják, „szent ruhákat, hogy méltóságteljesek és gyönyörködtetőek legyenek”… mert az emberek nem a valódi értéke alapján ítélnek meg valakit, hanem a ruhája szépsége alapján, és a Szentélynek nagy tiszteletben kellett állnia.” (Tévelygők útmutatója, III:45.)

Ez világos magyarázat, de van benne némi lekicsinylés is. Maimonidész, úgy tűnik, azt mondja, hogy azok, akik igazából értik a vallásos élet lényegét, nem törődnek egyáltalán a külsőségekkel, de az emberek nagy része, a tömeg nem ilyen. Lenyűgözi őket a látvány, a nagyszabású, az arany csillogása, az ékkövek a melldíszen, a bíbor és a lila gazdag pompája és a fehér lenköntös romlatlan tisztasága.

holmanMichael Wyschogrod The Body of Faith (1983) című könyvében, ennél jóval nagyobb hangsúlyt fektet a zsidó vallás esztétikai dimenziójára. Érvelése szerint a történelem során a művészet és a vallás szoros kapcsolatban álltak, és ez alól a zsidó vallás sem kivétel. „A Szentély felépítéséhez és belső kialakításához olyan térbeli gondolkodásra volt szükség, amelynek ösztönöznie kellett a vizuális művészeteket. Nem szabad elfelejtenünk, hogy azok közül a műtárgyak közül, amelyeket az előző korok hagytak ránk, szertartásos használatra készültek azok, amelyek majdnem mindig a legkifinomultabbak, és esztétikailag a legjelentősebbek”.

Wyschogrod szerint a Biblia utáni zsidóság nem járult hozzá jelentősen a zenéhez és a művészetekhez. A vallásos zsidó világ ma is távol tartja magát a nagy írók, festők, költők és drámaírók világától. Természetesen a vallásos zsidó zene nagyon gazdag, de általánosságban véve a „művészeink legtöbbször elhagyják a zsidó közösséget”. Szerinte ez egy szellemi válságnak a jele. „A költő képzelete a szellemi életének a tükröződése. A mítosz és a metafora ugyanúgy az eszköze a vallásnak és a költészetnek is, és ez igaz a zenére, a drámára, a festészetre és a táncra is.”.

Rabbi Abraham Kook azt remélte, hogy az Izraelbe való visszatérés fogja elindítani a zsidó művészetek reneszánszát, és hogy a szépség jelentős szerephez jut a vallási életben, különösen az ávodában, ami régen áldozatot jelentett, ma pedig imát.

Rengeteg idegtudományi és fejlődéslélektani kutatás minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy az emberek nem csupán racionális állatok. Ez nem azt jelenti, hogy képtelenek vagyunk racionálisan gondolkodni, hanem hogy az ésszerűség önmagában nem késztet minket cselekvésre, mert ahhoz érzelmekre is szükség van. Az érzelmek pedig az agy elülső kérgénél (amely a tudatos gondolkodás agyi központja) is mélyebbről jönnek. A művészet az érzelmekhez beszél, és mélyebben érint meg minket, mint a szavak.

A komoly művészetekben van egyfajta spiritualitás, amelyet nem lehet máshogy kifejezni, csak művészet által, és ez vonatkozik a szentélybeli szolgálat szépségére és pompájára, amelyhez hozzátartozik a papok köpenye és öve is. Van egy vers jom kippuri muszáf ima ismétlésében, amely ezt fejezi ki tökéletesen. Azt írja le, ahogy a főpap megjelenik az istentisztelet után a Szentek Szentjéből kijövet.

Most már világosabb lehet a zsidó vallásban az esztétika szerepe. Olyan művészet, amely Isten nagyságát és dicsőségét hirdeti. Ez a jelentősége annak, hogy a kávod, „méltóság” szót csak Istennel kapcsolatban és az Ő házában szolgáló kohénokkal kapcsolatban említi a Tóra.

A zsidó vallás nem hisz a l’art pour l’art fogalmában, csak az Isten szolgálatában álló művészetben, amely vissza próbál adni Istennek egy kicsit mindabból a szépségből, amelyet Ő teremtett ebben a világban. Megkockáztatva a túlzott leegyszerűsítést a különbséget az ókori zsidó és az ókori görög művészet között megfogalmazhatjuk úgy, hogy amíg a görögök a szépség szentségében hittek, addig a zsidók a szentség szépségében. Az esztétikának van szerepe az ávodában (az Isten szolgálatában). Mózes sás-tengeri dalának szavával: ze kéli veánvéhu, vagyis „ez az én Istenem, és gyönyörűvé teszem”. A szépség szeretetre ébreszt minket, és a szívből jövő istenszolgálat szeretetből táplálkozik.

fordítás · Bálint Lea