A hit racionalitása
Hamarosan beköszönt peszách, szabadságunk ünnepe, amely egyben az év egyik legfontosabb olyan időszaka is, amikor hitünkben megerősödhetünk. De mit is jelent egy zsidó számára az, hogy megerősödik a hitében? Héberül a hit emuná, jelentése erősen összekapcsolódik azzal, hogy valami stabil, megbízható (a Tórában a szó először Mózes kezével kapcsolatban szerepel, amely stabilan emelkedett a magasba, hogy a zsidó népet lelkesítse az ámálekiták ellen vívott háborúban, ld. 2Mózes 17:12). Mi az érdem abban, hogy hiszünk, és milyen előnyös következményei vannak a hitnek?
Az egyik lehetséges definíció a hitre az, hogy ha valaki már letett valamit az asztalra, akkor nem kétkedem benne. Ha van egy vállalkozásom, és egy megbízható ember dolgozik nekem, akkor nem vonom kétségbe a viselkedését. Az Isten-ember kapcsolatban, a peszáchi történetben ez úgy nyilvánul meg, hogy az Örökkévaló megnyilatkozott a zsidó nép számára a csodákon, a tíz csapáson keresztül, és bebizonyította számukra, hogy jót akar nekik, igazságot szolgáltat az elnyomott népnek, kisegíti őket a nehéz helyzetükből. Ha ezekután olyasmit üzen nekik, amit lehet pozitívan vagy negatívan egyaránt értelmezni, akkor a zsidó nép részéről az az érdem, ha nem kérdőjelezik meg a jóakaratát, mert már korábban bebizonyította a jóságát.
Például ha azt kéri tőlük, hogy vágjanak le egy bárányt az egyiptomiak szeme láttára, és ne féljenek, az egyiptomiak nem fogják megtámadni őket emiatt (hiszen nekik a bárány szent állatuk, ld. 2Mózes 8:26), akkor nem kezdenek el gyanakodni, bíznak Istenben, mindenhatóságában és jóakaratában. Hasonlóképp, ha azt mondja, hogy mindent magunk mögött kell hagyni, és el kell indulni a sivatagba, az ismeretlenbe, akkor is gondolkodás nélkül követik (vö. Jeremiás 2:2). Vagy ha azt mondja, hogy át kell vonulni a tengeren, akkor sem gyanakszunk, és tartunk attól, hogy esetleg a hullámok felettünk is összecsukódhatnak, ahogyan az egyiptomiak felett (vö. 2Mózes 14:31). Ha következetesen jónak tartom azt, aki jó volt eddig, és nem keresem benne az ellenséget, az dicséretes tulajdonság, és az ilyen kiélezett szituációkban akár nagy érdem is lehet.
Szélsőséges esetben az az ember, aki senkiben sem tud megbízni, lelki beteg. A paranoiás ember mindenkiben az ellenséget, az üldözőt látja. A depressziós ember szentül meg van győződve arról, hogy a világ rossz, az emberek rosszindulatúak, ha van felsőbb irányítás, az is folyton csak azt keresi, hogy hogyan teheti még nehezebbé az életét. Ezt a mai kor pszichológiai megfigyelései alapján már tudományos tényként kezelik, de a kora középkorban élt nagy rabbi, Rámbám már évszázadokkal korábban leírta az elvet, amelynek az egészséges emberek számára is nagy jelentősége van: „Akiknek a testük beteg, a keserűt édesnek és az édest keserűnek érzik. Vannak betegek, akik olyasmit kívánnak enni, ami alkalmatlan az evésre. […] Ugyanígy, azok az emberek, akiknek a lelke beteg, kívánják és szeretik a rossz tulajdonságokat, gyűlölik a jó utat, és lusták járni rajta. […] Mi a gyógymódja azoknak, akiknek a lelkük beteg? Menjenek a bölcsekhez, mert ők a lelkek gyógyítói, és meggyógyítják a betegségüket a tulajdonságok által, hogy megtanítják nekik.” (Hilchot Déot 2:1.)
Az már önmagában is meglepő, hogy Rámbám a rossz tulajdonságokkal rendelkező embereket nem csak egyszerűen hiányosnak, tökéletlennek, hanem egyenesen lelki betegnek tekinti. Ha ebbe belegondolunk, valamint abba, hogy gyakorlatilag minden embernek vannak jó és rossz tulajdonságai, ha csak már nem dolgozott korábban a rossz tulajdonságain, akkor ez a gondolat képes arra, hogy felismerjük, milyen helyzetben vagyunk, és elszánjuk magunkat a változtatásra.
A hit következményeivel kapcsolatban nézzünk meg valakit, akiből hiányzott a hit tulajdonsága. A Fáraó személye az egyik legkiválóbb példája a Tórában a hitetlen embernek: „Kicsoda az Örökkévaló, hogy hallgassak a szavára, hogy elküldjem Izraelt? Nem ismerem az Örökkévalót, és Izraelt sem küldöm el!” (2Mózes 5:2.) A történet érdekessége az, hogy a Fáraónak látszólag jó oka volt kételkedni Mózes szavában. Hiszen ő valami egészen forradalmi dolgot akart állítani: hogy az Egyiptomban régóta hibátlanul működő bálványimádás teljesen téves, és valójában egy Isten létezik, aki mindent irányít, és bármit el tud érni. Mégis miért kellene ezt elhinnie a Fáraónak? Hiszen ha igaz lenne, akkor ez a csodatevő Isten már réges-régen kivihette volna a népét egy szempillantás alatt! Nem is próbálkozna olyan bűvésztrükkökkel, amilyeneket a Fáraó udvari bölcsei is többé-kevésbé maradéktalanul le tudnak utánozni (2Mózes 7:11). És egy ilyen igazmondó, tökéletes Isten nem hitegetné a Fáraót azzal, hogy csak rövid időre kér kimenőt a zsidó népnek, egy ünnep miatt, és utána visszajönnek (2Mózes 5:1). A tízcsapásra lehetséges természetes magyarázatokat találni. Van ilyen, igaz, ritkán, és érdekes, hogy Mózes némelyiket megmondta előre. De ez még nem elég ok a Fáraó számára ahhoz, hogy higgyen.
A legérdekesebb megnyilvánulása a Fáraó hitetlenségének talán mégis a tenger kettéválásánál volt. Az olvasó számára meglepő lehet, hogy ugyan miért is nem gyanakodott, hogy esetleg a tenger csak a zsidók számára nyílt ki, míg az egyiptomiak számára veszélyt jelenthet. A helyzet azonban az, hogy nagyon hasonló gondolkodással találkozhatunk a mindennapi életünkben is, ha van ateista ismerősünk. Egy ilyen ember számára a megnyugvást az jelenti, ha egy látszólag furcsa jelenségre tud találni egy magyarázatot. Igaz, hogy a világ gyönyörű és sokszínű, látszólag gondos Teremtő keze nyomát és csodálatos teremtésének művét mutatja, de mindez akár véletlen folyamatok eredményeként is létrejöhet, amint azt az evolúció elmélete bebizonyítja. Igaz, hogy a velünk történő mindennapi események sorozata azt az érzetet kelti, mintha egy gondoskodó, felsőbb hatalom irányítaná a szálakat, de az is lehet, hogy mindez véletlen csupán, és a Gondviselés csak az agyunk képzeletének szüleménye. Mely szintén a túlélésben játszik fontos szerepet. A lényeg az, hogy mindig van kiút Isten gondolata elől, mindent rá lehet fogni a véletlenre. A Fáraó is ezt gondolta: szerencséjük volt a zsidóknak, egész éjszaka fújt a szél, így most azt hiszik, át tudnak menni, és meg tudnak menekülni előlünk. A Fáraó számára teljesen felesleges összefüggéseket teremteni a tenger kettéválása és a tízcsapás között, hiszen talán minden véletlen. De talán nem. Nem is jut az eszébe, hogy milyen veszéllyel jár az, ha mégis az utóbbi „talán” az érvényes.
Fontos észrevennünk, hogy a zsidóságban a hit jelentősége tökéletesen érthető, hiszen a fentiekből láthatjuk, hogy a hit nélkül létező ember milyen állapotban van. A zsidó hit az egyik fontos feltétel, amely a teljes értékű létezéshez szükséges. Ellentétben például a kereszténység hitfogalmával, ahol az az érdem, ha a hívő elhisz valamit a vallásuk tanítóinak. Számukra a vallásos jámborság egyik legfontosabb értékmérője az, ha hisznek abban, ami hihetetlennek tűnik. Ezzel szemben láthattuk, hogy a zsidóságban a hit nemcsak hogy racionális, hanem egyenesen azt mondhatjuk, hogy aki nem hisz, azt cserbenhagyta a józan ítélőképessége, hiszen abban az Istenben is kételkedik, aki már többszörösen bebizonyította, hogy jót akar neki.