Sávuot

Fő foglalkozásunk

A közelgő sávuot ünnepe, a tóraadás kapcsán azt próbáljuk mélyebben megérteni, mi is a zsidóságban a tóratanulás fontossága. Bölcseink különböző meglepő kijelentéseket tesznek, melyeknek közös témája az, hogy a tóratanulás kiemelkedik a többi micvá közül fontosságában. A Smá Jiszráélben így mondjuk: „beszélj azokról” (5Mózes, 6:7). Bölcseink ezt így magyarázzák: „azokról”, a Tóra szavairól beszélj, ne pedig más, felesleges dolgokról. Mi rossz lehet abban, ha az ember felesleges dolgokról beszél, társalog néha másokkal? R. Cháim Kanievszki szerint semmi, feltéve, hogy szüksége van erre a lelki kiegyensúlyozottságához. Ha csak úgy beszélget, a beszélgetés, szórakozás kedvéért, és anélkül is éppen elég kiegyensúlyozott lenne, az viszont már probléma. Nem mintha ez valami bűnös, könnyelmű, megvetendő cselekedetnek számítana, hanem egyszerűen azért, mert más dolga van, és nem azzal foglalkozik: mégpedig a tóratanulás. Az az alapfeltételezés, hogy ezért vagyunk itt, erre kaptuk az időnket.

A tóratanulás mindenekelőtt

Bölcseink így írják: „mindig tartsd szem előtt […] hogy ki előtt fogsz ítéletet és elszámolást adni” (Ávot 3:1). A Vilna Gáon kérdezi, hogy mi az ítélet, és mi az elszámolás? Az ítélet kategóriájába tartoznak azok a hibás cselekedetek, amelyeket elkövettünk. Az elszámolás viszont nem más, mint elszámolás azzal az idővel, amelyet tóratanulásra fordíthattunk volna. A Choféc Cháim, a múlt században élt egyik legnagyobb hatású rabbi egy külön könyvet szerkesztett erről a témáról: Torát Hábáit, azaz a „ház Tórája”, vagyis miben is áll pontosan, és hogyan is teljesíthető az a kötelezettségünk, hogy Tórát tanuljunk a szabadidőnkben otthonunkban.

A tóratanulás micvának számít, éppúgy mint például a tfilin (imaszíjak) felrakása, bizonyos szempontból azonban mégis különleges. Már az a puszta tény is, hogy míg a tfilinrakásnak megvan a maga ideje, addig a tóratanulás kötelezettsége minden időben érvényes, megváltoztatja az egyensúlyt, amely a micvák között van. A tóratanulás a fő foglalkozásunk, állandó, szemben az összes többi micvával, amelyek ideiglenesek. Salamon király tanította: „Fiam, őrizd mondásomat, és parancsomat rejtsd el magaddal.” (Példabeszédek 7:1.) „Mondásomat” – ez a tóratanulásra vonatkozik, „parancsomat” – ez a micvákra. Ebből a mondatból azt tanulhatjuk, hogy a tóratanulást kell „őrizni”, azaz állandóan azzal foglalkozni, az összes többi micvát pedig úgy, mintha valamit az ember a zsebébe tesz, és előveszi, amikor szükség van rá, alkalomszerűen – így magyarázza a Vilna Gáon ezt a mondatot. Máshol így találjuk: „Tedd tóratanulásodat állandóvá, megélhetésedet ideiglenessé” (Rámbám, Hilchot Talmud Torá 3:7), azaz másodlagossá, mellékessé. Eszerint azt kell éreznünk, hogy életünknek ez foglalja el a központi területét. A világi foglalkozással kapcsolatban ezt a felfogást még könnyen megérthetnénk. Itt azonban arról van szó, hogy az összes többi micvá kerül a második helyre!

Célunk: a tulajdonságaink kijavítása

Azt, hogy miért foglal el a Tóratanulás, ami csak egy a 613 micvá közül, ilyen különleges helyet a többi között, akkor érthetjük meg, ha átgondoljuk, hogy mi is a micvák szerepe és háttere. Az Örökkévaló akarata az, hogy az általa kijelölt micvák segítségével felemelkedhessünk, jobb emberekké lehessünk, ezáltal hozzá hasonlóvá válhassunk. Ezért adta a micvákat, mintegy ajándékként: ha ezeket megtesszük, felemelkedhetünk.

„Ragaszkodj a feddéshez (muszár), ne engedd el, őrizd, mert az az életed!” (Példabeszédek 4:13.) A Vilna Gáon kérdezi, hogy vajon nem túlzás-e úgy fogalmazni, hogy a muszár (etika, személyiségfejlesztés) az ember élete. Hiszen annyi szép és érdekes dolog van még a világban. Mindebben a muszár szerepe látszólag csak annyi, hogy ne legyünk rossz emberek. Viselkedjünk finoman, kedvesen, udvariasan, igyekezzünk nem ártani egymásnak. Ehhez képest újdonságot fogalmaz meg Salamon király fenti mondása: ha kap az ember még egy napot, hogy éljen, azt pontosan azért kapja, hogy még valamit javítson a tulajdonságain. Ha semmit nem tett ez ügyben, akkor azt a napot teljesen feleslegesen élte le. Hiszen csak ez az, amit magunkkal viszünk az eljövendő világba: az, hogy kivé lettünk, milyen emberré formáltuk saját magunkat.

Miért éppen a tóratanulás?

Ha valóban ez az életünk célja, akkor hogyan kerül a képbe a Tóratanulás? Miért nem csak a viselkedésünkön, tulajdonságainkon dolgozunk egész nap? Bölcseink azt mondják, a rossz ösztön elleni gyógyír a tóratanulás. A Meszilát Jesárim hozzáteszi, hogy ez az egyedüli orvosság az ember „betegségére”, hibáira. Mintha az orvos pont ezt írta volna fel az ő számára. Ha ő az orvos utasításait figyelmen kívül hagyva valami teljesen más gyógyszert venne be, biztosan meghalna. Hogyan „gyógyítja” meg a Tóra személyiségünk problémáit?

Három szinten adható válasz erre a kérdésre. Leg­egy­sze­­rűbb szinten azt mondhatjuk, hogy a Tóra az, ami a szükséges háttértudást, bölcsességet biztosítja az embernek. „Nem a tanulatlan ember a jámbor” (Ávot 2:6). A tóratanulás adja meg azt a világlátást, értelmet, intellektust, amelyre szükség van ahhoz, hogy saját magunkat jobb emberré tehessük. A Tóra isteni bölcsesség, melynek fényénél világosabbá válik számunkra szerepünk a világban, saját feladataink, teendőink. Láthatóvá válik a pontos terv, amely szerint haladnunk kell.

Isteni Jelenlét – a 4 ámá háláchá

Mélyebb szinten azt mondhatjuk, hogy a tóratanulás során nem pusztán „információkat” kapunk a Teremtőtől, hanem ennél sokkal több történik: ténylegesen találkozunk is vele. Bölcseink azt mondják: „mióta a Szentély lerombolódott, nincsen [kedves hely] az Örökkévalónak a világában, csak 4 ámá háláchá” (Bráchot 8a). Ennek megértése némi magyarázatot igényel. Az ámá egy talmudi hosszmértéket jelent, kb. fél méter. A 4 ámá tulajdonképpen az ember „aurája”, környezete, amit még a zsidó vallásjog, a háláchá az ember tartózkodási helyének számít. Például ha szombaton ennél rövidebb távon visz egy tárgyat közterületen, az a Tóra szerint még nem számít vivésnek, mivel az olyan, mintha még mindig ugyanazon a helyen lenne (viszont rabbinikus tilalom erre is érvényes).

Az, hogy az Örökkévaló ott van, ahol a 4 ámá háláchá, az azt jelenti, hogy ahol csak tanulunk, Ő velünk van – éppúgy, mint annak idején a Szentélyben. A Vilna Gáon fő tanítványa, a Nefes HáCháim kérdezi: vajon ez azt jelentené, hogy mióta lerombolódott a Szentély, az Örökkévaló magára hagyta volna a világot, hadd menjen a maga útján, isteni vezetés, felügyelet nélkül? Chász vesálom – Isten óvjon, hogy ilyesmi történjen.

Amíg a Szentély állt, az volt az a hely, ahol az egyszeri emberek találkozhattak az Örökkévaló megnyilvánulásával. Aki odament, megérezhette, szinte kitapinthatta a Sechinát, az Isteni Jelenlétet. Szukkot ünnepén, amikor az egész zsidó nép felment Jeruzsálembe, a létező legörömtelibb esemény volt a vízmerítés ünnepe, a Szimhát Bét HáSoévá (melyhez hasonlót manapság is szoktunk tartani – aki jár a Lativba, annak ez ismerős lehet). Bölcseink elbeszéléséből megtudjuk, hogy az örömöt nemcsak a vízmerítési szertartás jelentette: onnan merített minden ember „ruách hákodes”-t, vagyis isteni inspirációt (Jerusálmi, Szuká 5:1). Ez volt a Szentély, az a különleges hely, ahol Istennel személyesen találkozni lehetett, nemcsak elméletben, és nemcsak a legmagasabb szinten lévő emberek számára, hanem ténylegesen!

A Nefes HáCháim így magyarázza: amióta lerombolódott a Szentély, ez a különleges lehetőség megszűnt – és most ugyanerre már csak a „4 ámá háláchán” belül van lehetőség. Azaz mindenki, aki Tórát tanul, megtapasztalhatja, hogy a Teremtő Jelenlétét fogadja. (Ez mutatja azt, hogy mennyire fontos minden egyes zsidó ember, nemcsak a különlegesen nagy jámborok [cádikok] vagy rabbik!) Tehát a tóratanulás fontossága nemcsak abban áll, hogy az ember értelmét élesebbé teszi, hanem olyan helyzetbe juttatja őt, ahol a Teremtővel együtt lehet. Ez a helyzet önmagában is megvilágosító erővel bír, ami segíti az embert abban, hogy életének feladatát beteljesíthesse.

Az értelem fontossága

Első látásra talán nem könnyű megérteni, miért csak ott van az Isteni Jelenlét, ahol a Tórát tanulják. Erre a kérdésre is választ ad a harmadik lehetséges megközelítés, melyet minimális kabbalisztikus ismereteket segítségül hívva érthetünk meg.

Minden micvának megvan a „célpontja”, az a testrész, amelyet az a micvá céloz, megjavít. A tóratanulás célpontja pedig a fej, az intellektus. Ezzel egy időben az emberi lélek is különböző részekből áll, ugyanúgy, ahogy a test, sőt, ezek a részek megfeleltethetők egymásnak. A fejnek megfelelő lélekrész pedig a legmagasabb, a nesámá, ami egy kis rész, egyenesen Istentől: „chelek elohá mimáál”, egy rész fentről, Istentől, így hívja Jób könyve (31:2). Tehát a tóratanulás foglalkozik a legfontosabb lélekrész kijavításával. Mivel ez a rész áll a legközelebb a Teremtőhöz, ezért ez a rész az, ami a Sechiná, az Isteni Jelenlét fogadására a leginkább alkalmas.

Meglepő lehet, hogy ebben a rendszerben minden testrész közül a legmagasabb rendűnek az értelmet számítjuk, holott az előbb még a tulajdonságok fontosságáról szóltunk, amit inkább kötnénk a szívhez, az érzelmekhez. Mégis a tulajdonságainkat kijavítani csak a fejen, az intellektuson keresztül vagyunk képesek. Ezek a tulajdonságok valóban gyakran a szíven keresztül nyilvánulnak meg, például egy megragadó vallásos élményen keresztül, de máskor ugyanezek az érzelmek könnyen megcsalhatják az embert. Ezért maradandó változás csak az értelmen keresztül szerezhető.

szerkesztette • Binjomin Zeév