Híreink

Hallgatni arany – és fejleszti az emunát

A zsidó ünnepek nem egyszerűen megemlékezések egy adott történelmi eseményre, hanem mindegyiknek megvan a maga célja, a maga inyenje (lényege). Ez az inyen pedig nemcsak valami érdekesség, valami filozófiai gondolat, hanem általa egy adott midát (tulajdonságot) tudunk fejleszteni, azért, hogy így közelebb kerüljünk az Örökkévalóhoz. Ehhez kapcsolódnak az adott ünnepen a Tánáchból felolvasott szakaszok, illetve az ünnep sajátos micvái (parancsolatai). A peszách az ünnepeink közül a legmicvagazdagabb. Rengeteg parancsolat vonatkozik arra, hogy mit szabad, és mit nem szabad enni ezen az ünnepen, hogy hogyan kell a takarítással felkészülni, vagy hogy miként kell a széderestét (az ünnep első, illetve diaszpórában az első két estéjét) levezetni. Ennek az estének az egyik legfontosabb tevőleges micvája a Hágádá elmesélése/meghallgatása. Ennek pedig az elsőleges célja az emuná (körülbelüli fordításban: hit) fejlesztése. Annak a tudatnak a megerősítése, hogy az Örökkévaló, a világ teremtője szabadított ki minket az egyiptomi fogságból, mi pedig ezért hálával tartozunk neki. Érdekes, hogy ezt a micvát beszéddel, illetve aktív hallgatás által tudjuk teljesíteni. Kell, hogy legyen tehát valami kapcsolat az aktív hallgatás és az emuná között.

A Smá Jiszórélben, vagyis a naponta háromszor (reggel, este, illetve lefekvés előtt) elmondott Tóra-részletekben már eleve az első sorban benne van az aktív hallgatással teljesített micvá, ami az emunát fejleszti: „Halljad Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen”.

A látás pedig inkább a tiltó parancsolatok világában jelenik meg: „Ne menjetek … a szemetek után, amik rossz útra vezetnek titeket”. Az is benne van ugyan, hogy látni kell a ciceszeket (szemlélőrojtokat), de pont azért, hogy az ember ne menjen a szeme után más irányba.

Láthatjuk, még abban a történetben is, amikor Mózes (nem kifejezetten az Örökkévaló parancsára, de utólagos jóváhagyásával) kémeket küld Kánaán országába, mielőtt bemennének azt elfoglalni. Amikor a kémek visszatérnek a táborba, azt mondják „és az óriás gyerekeit is láttuk ott” (4Mózes 13:28), majd pedig: „És ott láttuk … az óriás fiait…, a szemeinkben olyanok voltunk, mint a hangyák, és olyanok voltunk az ő szemeikben is” (uo. 13:33). Először látták magukat hangyáknak, majd utána gondolták, hogy az óriások fiai is ugyanígy látják őket. A kishitűség abból ered, hogy kicsinek látjuk magunkat, majd azt képzeljük, hogy mások is annak látnak minket függetlenül attól, hogy valóban kicsik vagyunk-e. Ketten közülük (Kálév ben Jefune és Hoséá/Jehosuá ben Nun) ezzel szemben hallgattak az Örökkévalóra, és nem látták magukat kicsinek.

A hallgatással erősítették meg a magukba és az Örökkévalóba vetett hitüket, amelyet a többiek a látás rossz alkalmazásával romboltak le.

Még egy példa a Chumásból (Mózes 5 könyvéből) a hallás és a látás közötti különbség hangsúlyozására: miután Jákob megszerzi apja (Izsák) áldását, anyja, Rebekka rábeszéli Izsákot, hogy küldjék el fiukat Pádán Árámba (Rebekka szülőhelyére), hogy ott szerezzen magának feleséget Lábán (Rebekka fivére) házából. Jákob teljesíti is szülei parancsát, elutazik Pádán Árámba. Ekkor Ézsau (Jákob testvére) hasonlóan tesz: ő is elutazik a nagybácsijához feleséget szerezni, csakhogy ő a másik nagybácsihoz megy, Jismáelhez. Ezt senki nem mondta neki. A Tóra pedig egyértelműen összehasonlítja a két fiú cselekedetét: „És látta Ézsau, hogy Izsák megáldotta Jákobot, és elküldte őt Pádán Árámba, hogy onnan vegyen magának feleséget amikor megáldotta, és megparancsolta neki mondván: ne vegyél feleséget Kánaán lányai közül. És hallgatott Jákob az apjára és az anyjára, és elment Pádán Árámba” (1Mózes 18:6–7). Jákob hallgatott a szüleire, ennek következtében később feleségül veszi Ráchelt és Leát. Szemben Ézsauval (akinek ekkor már volt két kánaáni felesége), aki nem hallgatott senkire, csak látta, hogy az apja szemében Kánaán lányai nem megfelelőek, látta, hogy elküldik Jákobot a nagybácsihoz házasodni, így hát ő is így tett. Ebből azonban semmi jó nem jött ki, mert nem neki lett mondva. Tehát mindig a nekünk szóló személyes tanácsra kell hallgatni, nem elég látni, hogy mások hogyan cselekednek, nem elég utánozni őket.

Ezekből a példákból megérthetjük, hogy a hallgatás aktívan alkalmas eszköz az emuná fejlesztésére, megerősítésére, míg a látás inkább a tiltó oldalon jelenik meg: bizonyos dolgokat nem szabad nézni, mert nemkívánatos cselekedetekhez vezethetnek, illetve nem szabad pusztán a passzív látásra hagyatkozni, és arra alapozni a viselkedésünket.

Ezért illik a széderestéhez a Hágádá elmesélése/meghallgatása. Az estének, amelynek a legfontosabb célja az emuná megerősítése, a legfontosabb micváját aktív hallgatással (ebbe beleértendő a jó kérdések feltevése) lehet teljesíteni.