Kultúra

Hogyan lett a borászból hitelező?

Hogyan alakítja a zsidók történetét a bor?.

Szerző: Haym Soloveitchik
Fordította: Erdős Ági
Megjelent: Forrás – 2013. november

Szerző: Haym Soloveitchiks
Fordította: Erdős Ági
Megjelent: Forrás – 2013. november

A nem zsidók által megérintett borra vonatkozó tilalom arra vezette a középkori zsidókat, hogy hatalmas összegeket fektessenek be Észak-Európában a szőlészetbe, ami később hozzájárult ahhoz, hogy jelentős szerepet játsszanak mint pénzhitelezők.

Gold, Goldberg, Goldstein, Silber, Silberman, Sil­berstein – gyakori zsidó nevek. Érthető is, hiszen a zsidók évszázadokon át pénzhitelezéssel foglalkoztak. De Wein, Weiner, Weinstein, Weinberg, Weinreich – mi közük volt a zsidóknak a borhoz? A korai középkorban a zsidók kereskedelemmel foglalkoztak, a késő középkorban pedig pénzhitelezéssel. Honnan lett a pénz, amiből másoknak adhattak kölcsön?

A késő XIV. században, majd a XV. század folyamán, egy olyan időszakban, amikor a zsidók démonizálása és üldözése addig nem látott méreteket öltött, azt találjuk, hogy aktívan kiveszik a részüket a szőlészet-borászat finanszírozásából. Ez azért különös, mert a borászat nagy presztízsű szakma volt: hogyhogy nem űzték ki a zsidókat a borászati hitelezés területéről ugyanúgy, ahogy kiűzték őket korábban minden egyéb hitelezési ágból, belekényszerítve őket annak legalantasabb formájába, a fogyasztói, más néven záloghitelbe? Lehetséges, hogy ez a kiterjedt jelenlét a borszakmában pusztán késő középkori fejlemény, vagy inkább arról van szó, hogy a késő középkorban dokumentáltak először egy amúgy régóta tartó jelenséget?

A középkor első nyíltan zsidóellenes írása az Agobard által 820-ban írt A zsidók szégyentelenségéről szóló traktátus. A szerző ebben arról panaszkodik, hogy a zsidók a keresztényeknek adnak el minden olyan bort, amelyik az ő szemükben „tisztátalannak” (immundus) számít, és amit ők maguk nem fogyasztanak el. Azt is megtudhatjuk tőle, hogy a zsidók magas poszton lévő udvari méltóságoknak szállítanak bort, és a hatalmasokhoz való közelségükkel büszkélkednek. Agobard utóda, Amulo azt írja, hogy a zsidók borát széles körben fogyasztják, sőt néhány pap a miséhez is ezt használja.

Az első hosszabb feljegyzés a zsidók földtulajdonlására vonatkozóan a kora X. századi Maçonból (Franciaország) származik, és az derül ki belőle, hogy a zsidók birtokában levő földek 65%-a szőlő, pedig a burgundiai szőlők aránya a megművelhető földterülethez képest mindössze 25% volt.

A zsidó vallási törvény értelmében tilos olyan bort fogyasztani, amelyhez nem zsidók hozzáértek. Következésképpen a zsidók kénytelenek voltak maguk készíteni a bort saját használatukra – s ez nem volt kis feladat, ha figyelembe vesszük, milyen óriási mennyiségben fogyasztotta a középkori ember a bort. Amikor a zsidók új helyen telepedtek le, gondoskodniuk kellett nemcsak a kóser húshoz, hanem a kóser borhoz való állandó hozzáférésről is. A mediterrán országokban ez mindössze munkaerő kérdése volt, mivel a szőlő szubtrópusi növény, és természetes közege a Földközi-tenger környéke. Észak-Európában azonban a szőlőtermesztés folyamatos küzdelmet jelent az elemekkel. Csak bizonyos területek alkalmasak a szőlő számára, és szakemberek folyamatos felügyeletére van szükség. A champagne-i táj természetes részének tekintjük ugyan a szőlőtőkéket, de valójában körülbelül annyira természetes életterük ez a vidék, mint a pálmafáknak.

A VIII–IX. században a zsidók vagy legalábbis azok a zsidók akikről tudomásunk van, kereskedők – gyakran luxuscikkekkel kereskednek. Hamar rájönnek azonban, hogy jó hasznát vehetik annak a szaktudásnak, amelyet szükségből halmoztak fel a szőlészet terén, valamint hosszú múltra visszatekintő borászati kapcsolataiknak. Mivel az uralkodók szívéhez az egyik ismert út a gyomrukon keresztül vezetett, a minőségi borok szállítása a hatalmasokhoz is közelebb juttathatta a zsidókat – s ez létfontosságú lehetett életben maradásuk szempontjából.

A középkor folyamán a bor Észak-Európa kereskedelmének egyik legmeghatározóbb terméke. Kevés hely volt erre alkalmasabb, és rendelkezett akkora borászati hagyománnyal, mint a Rajna-vidék, amely ráadásul első osztályú folyami szállítási lehetőségeket is nyújtott a borra szomjazó északi-tengeri országokhoz. Amikor a bor az egyik legfőbb, ha nem a legfőbb kereskedelmi cikké vált, a rajnai zsidó kereskedőket az a veszély fenyegette, hogy kiszorulnak a piacról, és ismét a házalók sorára jutnak. A zsidók ugyanis idáig kizárólag kóser borok előállításával és kereskedelmével foglalkoztak, és rövid idő alatt lehetetlenné vált ezt olyan mennyiségben szolgáltatni, amely a gyorsan növekvő általános piacot kielégítette volna. Ha tehát meg akarják tartani kereskedelmi pozíciójukat, kénytelen lesznek nem zsidó borral is kereskedni – de hogyan tehetnék ezt meg, ha a nem zsidó borral való kereskedésre vonatkozó rabbinikus tilalom fennmarad?

Ugyanekkortájt, a tizedik század közepén, azt látjuk, hogy a lotaringiai rabbik nagy ímmel-ámmal elfogadnak egy kompromisszumos megoldást: megtűrték, ha egy zsidót egy ügyfél nem kóser borral fizetett ki, de üzletet kezdeményezni (azaz nem kóser bort felvásárolni) továbbra is tilos volt. Ennek a tilalomnak a fényében a zsidók csakis úgy tarthatták meg pozíciójukat a Rajna legjövedelmezőbb árucikkének kereskedelmében, ha hitelt kínáltak a nem zsidó szőlőtulajdonosoknak szőlőik bővítésére, és kikötötték, hogy a fizetséget borban kérik. Csak így gondoskodhattak a folyamatos borellátásról, amely nélkülözhetetlen feltétele volt a kereskedelemnek.

Mire 1000-et írtunk, a zsidók már fontos szerepet játszanak a szőlészeti befektetés terén – kevés ennél kockázatosabb vagy hosszabb távra szóló befektetési forma volt a középkori Európában. Emellett igencsak munka- és tőkeigényes vállalkozás is. A mérsékelt égövben a szőlőt egész évben gondosan és nagy szakértelemmel kell ápolni, hiszen számára idegen környezetben próbáljuk felnevelni. Legkevesebb három-hét évre van szükség ahhoz, hogy egy újonnan ültetett szőlő beérjen, és három évbe telik, ha egy már létező szőlőt rétegzéssel kiterjesztünk (marcottage). A legoptimistább termelő sem remélhet többet, mint nagyjából háromévente egy jó termést. Tehát három-öt, de inkább öt-hét költségekkel terhelt éven át csak vár a vállalkozó, hogy megtérüljön a befektetetése. Ez alatt a hosszú idő alatt számos krízishelyzet állhat elő, és folyamatos felügyeletre van szükség. A kutatások azt mutatják, hogy a X. századi Burgundiában minden szőlőterület 15 km-es távolságon belül helyezkedett el a zsidó településekhez képest, és ugyanez állt a XV. századi Vesoulra is.

A befektető újra és újra azzal a kérdéssel szembesült, hogy érdemes-e újabb összegeket ölni az azévi termés megmentésébe vagy feljavításába, vagy inkább minimalizálja a veszteségeket. Annak megítéléséhez is szakértelem kellett, hogy mekkora lesz egy adott év termésének értéke – amennyiben sikerül jó termést produkálni. Ehhez viszont információs hálózatra volt szükség, hogy tudni lehessen, milyenek a körülmények a környező területeken, mivel ez határozta meg az ellátás bőségét a piacra bocsátás pillanatában. Mindezek mellett volt még egy tényező: a pénzszakember véleménye, hogy a további kiadások a tőke optimális felhasználási módját jelentik-e majd egy adott pillanatban (még abban az esetben is, ha a vállalkozás sikerrel jár).

A szőlészeti szakember, kereskedő és pénzszakember ezen kombinációja, valamint a vallás többi tagja által biztosított információs kapcsolati rendszer – mindezek együttese véleményem szerint gyakrabban volt fellelhető a zsidók, mint a keresztények között. A zsidók tehát hitelt biztosítottak a nem zsidók számára, akik a zsidók pénzére és szakértelmére támaszkodtak a borkészítésben, és a kapott hitelt borban fizették vissza, amelyet aztán a zsidó befektető eladott.

„A pénzkölcsönzés, […]a zsidó vállalkozások középpontjába került.

Ha mindez így történt, megérthetjük, miért játszanak a zsidók a késő középkorban is jelentős szerepet a szőlészeti hitel terén, jóval azután hogy a társadalomból és a tiszteletre méltó szakmákból száműzték őket. A kockán forgó összegek oly nagyok voltak, a potenciális haszon oly jelentős, és a zsidók szakértelme olyan kiterjedt, hogy üldözőik nem hagyhatták ki őket mindebből.

Ha mindez így történt, egy eddig figyelmen kívül hagyott zsidó szakmáról lebbentettük fel a fátylat: ez nem volt más, mint a szőlészeti szakértő és befektető, amely közel fél évezreden át létezett. Emellett ismét szemtanúi lehetünk a történelem egyetlen megdönthetetlen törvényének: „a betervezetlen következmények törvénye” ez. Ugyanis mind az ősi szakma, mind a lehetséges mezőgazdasági hozzájárulás egy évezredekkel korábban a pogány földközi-tengeri világban elrendelt vallási tilalomban gyökerezett, amely előre nem látott hatást váltott ki a középkori Közép-Európában. És a történet itt még nem ért véget: amikor a zsidókat kitaszították a kereskedelemből, természetes volt, hogy annak ellenpárjával, a hitelezéssel kezdjenek foglalkozni. A pénzkölcsönzés, ami egykor a tevékenységük pusztán mellékes oldalága volt, most a zsidó vállalkozások középpontjába került. Így valószínűsíthető, hogy a korábban a szőlészetben nyújtott hitel vezetett oda, hogy egyre több németországi zsidó fogott pénzhitelezésbe, s ez az elkövetkező évszázadokban nem kis mértékben határozta meg a zsidók sorsát és a róluk alkotott képet. A nem zsidó bor talmudi tilalma és az ezt körülvevő tabu tehát ezen a teljesen nem várt módon szólt bele a zsidók európai történetébe.

A cikk teljes változata a szerző Collected Essays című esszégyűjteményének első kötetében (Oxford: Littman Library, 2013), majd rövidített változatban a Jewish Renaissance című angol kulturális magazinban jelent meg.

vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás