Beháálotchá

Hogyan ösztönözzünk másokat, hogy jobb emberek legyenek?

David Brooks magyarul Út a jellemhez címen megjelent bestsellerében különbséget tesz azok között a tulajdonságok között, amelyeket ő „önéletrajz tulajdonságok”-nak nevez – azok a jó tulajdonságok, amelyek sikeressé tehetnek egy embert – és az úgy nevezett „nekrológ tulajdonságok” között, amelyekről temetéseken beszélnek. Ezek utóbbiak azok a tulajdonságok, amelyek azzá tesznek minket, akik akkor vagyunk, amikor nem játszunk épp valamilyen szerepet, és nem próbáljuk magunkat másmilyennek feltüntetni, mint amilyenek vagyunk.

Brooks ezt a különbségtételt ahhoz hasonlítja, amit Rabbi Joseph Soloveitchik tesz a The Lonely Man of Faith (A hit magányos embere) című híres esszéjében. Ebben az esszében két Ádámról beszél, Ádám I-ről, aki teremt, épít, és a természetet az akarata alá kényszeríti, és Ádám II-ről, akinek a személyisége lehetővé teszi a szövetséget, mert ő úgy él, hogy aláveti magát a transzcendentális igazságnak, a kötelességtudat és szolgálatkészség vezérli.

Ádám I. sikeres akar lenni, míg Ádám II. másokért akar tenni, szeretetre és megváltásra vágyik. Ádám I. a köz­gazdaságtan szabályainak megfelelően próbál élni, vagyis a saját érdekeit tartja szem előtt és a legnagyobb haszonra törekszik. Ádám II. ezzel szemben erkölcsösen próbál élni, és olyan szabályok alapján, amelyek szerint adni többet ér, mint kapni, és a vágyak feletti uralom többet ér, mint azok kielégítése. Ebben az erkölcsös univerzumban a siker, ha büszkeséghez vezet, bukássá válik. A bukás, ha alázatossághoz vezet, siker is lehet.

Abban az 1965-ben kiadott esszében Rabbi Soloveit­chik azon gondolkodott, van-e helye Ádám II-nek Ame­ri­kában, amely a gazdasági előrehaladást éljenzi. Ötven évvel később Brookst is ezek a kétségek gyötrik. Azt írja: „Mi egy olyan társadalomban élünk, amelyik arra buzdít, hogy azon gondolkodjunk, hogyan legyen sikeres karrierünk, de sokunkat közben képtelenné tesz arra, hogy a belső életünkkel foglalkozzunk.”

Belső élet

A Beháálotcha hetiszakasznak ez az egyik központi témája. Egészen idáig kívülről láttuk Mózest, mint aki csodákat tesz, aki Isten szócsöve, aki nem fél se a Fáraó ellen szegülni, se a népe ellen, aki összetöri az Isten által vésett kőtáblákat, és aki felelősségre vonja Őt, hogy miért nem bocsát meg a népének. Ez a „nyilvános” Mózes, egy hősiesen erős karakter. A soloveitchiki terminológiával élve, ő Mózes I.

A Beháálotcha hetiszakaszban Mózes II-t látjuk, a „hit magányos emberét”. Ez egy teljesen más képet ad. Az első jelenetben azt látjuk, ahogy összeroppan. A nép az élelemre panaszkodik, mert csak manna van, de nincs hús. Visszavágynak a kiszínezett múltba: „Emlékszünk a halra, amelyet Egyiptomban ettünk, ingyen! És az uborkára, a dinnyére, póréhagymára, hagymára és fokhagymára!” (4Mózes 11:5). Ez a hálátlanság már túl sok Mózesnek, aki így ad hangot mély elkeseredettségének: „Miért hoztad mindezt a bajt a szolgádra? Miért nem nyertem el a tet­szésedet, hogy az egész nép súlyának a terhét a vállamra teszed? Én voltam viselős ezzel a néppel, vagy én szültem, hogy azt mondod, cipeljem az ölemben, mint egy dada cipel egy csecsemőt? Nem tudom cipelni ezt az egész népet! Túl nehéz ez a súly nekem! Hogy ha így fogsz velem bánni, akkor ölj meg most, kérlek, ha elnyertem a tetszésedet, mert én nem bírom ezt a nyomorúságot nézni!” (4Mózes 11:11–15.)

Ekkor nagy változás következik. Isten azt mondja Mó­zes­nek, hogy válasszon 70 bölcset, aki vele együtt fogja a terhet cipelni. Isten a jelenlétét, amely Mózest kísé­ri, kiterjeszti a bölcsekre. Kettőre közülük, Eldádra és Me­dádra, minden törzsből hat-hat másikkal együtt, pro­fetikus képességeket ruház. Jehosua aggódni kezd, hogy ez majd Mózes vezető szerepére nézve veszélyt jelenthet, és kéri Mózest, hogy állítsa meg őket. Mózes erre lenyűgöző nagylelkűséggel válaszol: „A nevemben vagy irigy? Bárcsak Isten egész népe próféta lenne, és mindegyikőjükon nyugodna az Ő jelenléte” (4Mózes 11:29). A puszta tény, hogy már nincs egyedül, és hetven bölcs osztozik a feladatában, kigyógyítja Mózest az aggodalmából, és itt olyan nagylelkű magabiztosságról ad bizonyságot, amely megindító és váratlan is.

A harmadik felvonásban látjuk már, hogy hova vezetett mindez a dráma. Most Mózest saját testvérei, Áron és Miriam kezdik becsmérelni. A panaszuk oka (az „etióp nő”, akit feleségül vett) nem világos, és sok értelmezése is van. A lényeg azonban az, hogy ez a „Te is, fiam, Brutus?” pillanat, amikor Mózest elárulják, vagy legalábbis rágalmazzák azok, akik a legközelebb állnak hozzá. Mózesre azonban ez nincs hatással. Itt a Tóra egy nagyon komoly állítást tesz: „És Mózes nagyon szerény volt, szerényebb, mint bármilyen másik ember a földön” (4Mózes 12:3).

Ez a történelemben teljes újdonság. Az az elképzelés, hogy egy vezető legfontosabb tulajdonsága a szerénység, abszurdnak, és majdhogynem önellentmondásnak tűnhetett az ókori világban. Akkoriban a vezetők büszkék és hatalmasak voltak, a ruházatuk, külsejük, viselkedésük megkülönböztette őket mindenki mástól. A saját dicsőségükre templomokat emeltettek. Diadalmas feliratokat vésettek fel az utókornak. A feladatuk nem az volt, hogy szolgáljanak, hanem az, hogy őket szolgálják. Mindenki mástól azt várták, hogy alázatos legyen, de nekik nem kellett annak lenniük. Alázat és méltóság nem létezhetett együtt.

A zsidó vallásban ez a felállás teljesen más volt. A vezetőknek szolgálniuk kellett, és nem őket szolgálták. Mózes legnagyobb dicsérete az volt, hogy eved háSemnek hívták, Isten szolgájának. Rajta kívül csak Jehosua, Mózes utódja érdemli ki ezt a nevet a Bibliában. Az építészeti szimbóluma az ókor két nagy birodalmának, a mezopotámiai zikkurat és az egyiptomi piramis, külsejükben is hierarchikus társadalmakra utaltak: alul széles, és felül keskeny. Ezzel szemben a zsidóság szimbóluma a menóra, felül széles és alul keskeny, mintha azt akarná mondani, hogy a zsidó vallásban a vezető szolgálja a népet, és nem fordítva. Már Mózes első válasza Isten kérésére az égő csipkebokornál is szerény volt: „Ki vagyok én ahhoz, hogy vezető legyek? (2Mózes 3:11). Pontosan ez a szerénység volt az, ami miatt vezető válhatott belőle.

Az Örökkévaló karja

A Beháálotcha hetiszakaszban végigkövethetjük, ahogy Mózes még szerényebbé válik. Izrael népének állandó ellenszegülése miatt magába fordul. Figyeljünk csak arra még egyszer, amit mond: „Miért hoztad mindezt a bajt a szolgádra? Én voltam viselős ezzel a néppel, vagy én szültem…? Nem tudom cipelni ezt az egész népet! Túl nehéz ez a súly nekem!” A kulcsszavak itt az „én” és a „nekem”. Mózes itt első szám első személyben beszél, és a zsidó nép viselkedésére úgy tekint, mintha saját maga ellen szólna, és nem Isten ellen. Istennek emlékeztetnie kell rá: „Túl rövid talán az Örökkévaló karja?” Ez nem Mózesről szól, hanem arról, amit Mózes képvisel.

Mózes túl sokáig volt egyedül. Nem az volt a baj, hogy szüksége volt mások segítségére abban, hogy a népnek enni tudjon adni, hiszen ezt Isten meg tudta volna csinálni emberi beavatkozás nélkül is. Mózesnek szüksége volt azonban mások társaságára, hogy véget érjen a csaknem kibírhatatlan elszigeteltsége. A Tóra kétszer használja azt a kifejezést, hogy lo tov, vagyis „nem jó”, egyszer az emberi történelem kezdetekor amikor Isten azt mondja, hogy „Nem jó, hogy az ember egyedül van” (1Mózes 2:18) és másodszorra akkor, amikor Jitró látja, hogy Mózes egyedül bíráskodik, és mondja, hogy „Nem jó az, amit csinálsz” (2Mózes 18:17). Nem tudunk egyedül élni és nem tudunk vezetők lenni egyedül.

Amint Mózes látta, hogy nem kell tovább egyedüli vezetőnek lennie, elmúlt az elkeseredettsége, és mondhatta Jehosuának, hogy „Irigy vagy a nevemben?”, nem zavarja a saját testvéreinek a panasza sem, és imádkozik Miriam nevében, amikor az leprás lesz. Mózes visszanyerte az alázatosságát.

Most már értjük, hogy mi az a szerénység. Nem önma­gunk megalázása. C. S. Lewis magyarázza el a legjobban: a szerénység, írja, nem az, hogy magunkat kevesebb­nek gondoljuk, hanem hogy kevesebbet gondolunk magunkra. Az igazi szerénység az „én” elcsendesítése. Az igazán sze­rény emberek számára Isten és mások azok, akik fontosak, nem pedig saját maguk. Azt mondták egyszer egy nagy vallási vezetőről: „Olyan ember volt, aki Istent annyira komolyan vette, hogy magát egyáltalán nem is kellett komolyan vennie.” A szerénység nagy erőt is ad, mivel ha nem az „én”-re gondolunk, nem tudnak minket mások megsérteni sem azzal, hogy kritizálnak vagy lekicsinyelnek minket, hiszen egy olyan céltáblára próbálnak célozni, amely nem is létezik.

Amit a Beháálotchá hetiszakasz tanít nekünk ezzel a három jelenettel Mózes életéből, az az, hogy néha egy nagy lelki krízis miatt válhatunk csak szerényebbé. Csak azután, hogy Mózes összeomlik és imádkozik, hogy meghalhasson, olvashatjuk a szavakat: „Mózes nagyon szerény volt, szerényebb, mint bárki más a földön.” Tétessék különbség, Brooks azt írja Abraham Lincolnról, aki depressziós volt, hogy a polgárháború krízise után úgy érezte, hogy ő csak egy kis eleme egy nagy transzcendentális feladatnak.

A megfelelő válasz a létezés fájdalmára, mondja Brooks, nem az örömök, hanem a szentség érzése, ami alatt azt érti, hogy az ember a szenvedést egy nagyobb narratíva részeként látja, és megpróbál valami rosszat feloldani azzal, hogy valami szentet lát benne, amely az embert összeköti az emberiséggel és az örök erkölcsi követelésekkel. Ezt a gondolatot számomra a tavaly meggyilkolt három izraeli tinédzser szülei testesítették meg, akik különféle díjakat alapítottak azok számára, akik a legtöbbet teszik a zsidó nép egyesítéséért. Így fordították a saját fájdalmukat a közös jó irányába és használták arra, hogy a zsidó nép más sebeit próbálják begyógyítani.

Krízis, bukás, veszteség és fájdalom eljuttathat minket Ádám I-től Ádám II-ig, hogy önmagunk helyett másokkal foglalkozzunk, és az „én” sebezhetőségétől addig a szerénységig, amelyik emlékeztet, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, hanem mi mind egy nagyobb rend részei vagyunk.

Akik szerények, azok nyitottak olyasmikre, amik náluk hatalmasabbak, míg azok, akik nem azok, azok nem. Ezért van az, hogy azok, akikben nincs meg ez a tulajdonság, azt éreztetik velünk, hogy mi kicsik vagyunk, míg azok, akikben megvan, azok azt, hogy fontosak vagyunk. Az ő szerénységük inspirál másokat, hogy jobb emberek legyenek.

fordítás · Bálint Lea

Forrás · aish.com