A szukot hetedik napján ünnepelt hosáná rábá az egyik olyan ünnepünk, amelyről relatíve nagyon kevés szó esik. Ha valamikor télre vagy nyárra esne, amikor ritkábbak a jeles napok, talán többet hallanánk, olvasnánk róla. Előre felkészülnénk rá, már várnánk, utána pedig érdekes ünnepként maradna meg bennünk az emléke. Szukot hetedik napján viszont, amikor már hét napja a szukában eszünk, micvákat csinálunk az árbáá minimmel (4 növényből álló csokor), egy héttel ezelőtt jantev (ünnepnap) volt, kevesebb, mint két hete jom kipur, három hete pedig ros hásáná, az újév és az ítélet két napja. Már készülünk a másnapi jantevre, a smini áceret és a szimchát tóra együttes ünneplésére, amikor órák hosszat táncolunk a Tórával, a diaszpórában ráadásul még a rákövetkező napon is. Ennek az egész jantevözönnek a vége felé, de még annak nem a lezárásaként, a nagy, híres ünnepek közé beékelődve pedig itt van hosáná rábá, egy nem igazán jantev, de azért különleges nap.
Mégis mi a különlegessége és miért pont szukot hetedik napján tartjuk?
Szukot minden napján a reggeli ima részeként kiveszünk egy Tórát a tóraszekrényből, és amíg valaki a Tórával a kezében a bima (tóraolvasó emelvény) mellett áll, a többiek, kezükben azárbáá minimmel megkerülik a bimát, miközben „hosáná” imát mondanak. Szukot hetedik napján több tóratekercset is kivesznek, és a közösség hét kört tesz meg az árbáá minimmel, miközben egy hét szakaszból és egy hosszú, igen tartalmas befejezésből álló, kibővült hosáná imát mondanak. Innen az általunk használt név, hosáná rábá, melynek jelentése: „nagy hosáná”. Ez az elnevezés a középkorból ered. Korábban, a Misnában (Szukka 4:6) egy Rabbi Jochánán ben Beroká nevű tanaita ezt a napot „jom chibut cháriot”-nak, vagyis a pálmalevelek földhöz csapkodása napjának nevezi, mert úgy tartotta, hogy a Szentélyben ezen a napon a pálmaleveleket (luláv) kell jelképesen a földhöz csapkodni. A háláchá azonban nem szerinte lett megszabva, és inkább fűzfaágakat (árává) csapkodunk. Ezután a leveleket szokás feldobni a tóraszekrény tetejére, de van, aki szerint ezt nem tesszük, mert tiszteletlenség a tóraszekrénnyel.
A Zohár alapján ennek a napnak van egy „pótvizsgafunkciója” is. Ros hásáná napján lettünk beírva (remélhetőleg) az „élet könyvébe”, ez az ítélet napja. Jom kipurkor ez megpecsételődik, de a könyv még nyitva marad. A már lepecsételt ítéletet még egészen hosáná rábáig lehet (rosszról jóra) változtatni. Ezért a megfelelő köszöntés ekkor a „pitká tává”, amely kb. „jó bejegyzést” jelent arámiul, vagy annak a jiddis verziója: „a git kvitel”.
A Midrásnak van egy magyarázata arra, hogy miért kell a körmenetet az árbáá minimmel a kezükben megejteni: a csokorban a leghosszabb a luláv, amely egy kardra emlékeztet. Az előző időszak, a tesuvá, vagyis megtérés időszaka (elul hónap elejétől kezdve), amikor is a rossz ösztöneinkkel kell hadakoznunk. Amit az előző évben rosszul csináltunk, azt meg kell próbálnunk kijavítani, de legalábbis egyfajta tervet készíteni arra, hogy mit teszünk ez ügyben az új évben. Akinek ez sikerül, az a csata győztese, akinek nem, az pedig a vesztes. A csatából pedig ki jön ki karddal a kezében? Nyílván a győztes. Tehát a luláv a kezünkben azt jelképezi, hogy legyőztük önmagunkat, rossz ösztöneinket, kijavítottuk rossz szokásainkat, tulajdonságainkat. (A valóságban persze ez nem megy ilyen könnyen, de aki határozottan azon az úton jár, hogy kijavítsa önmagát, az már győztesnek számít, és ennek az egész időszaknak ez a lényege.)
A Misna szerint (Ros Hásáná 1:2) a világ évente négyszer ítéltetik meg különböző áldásokra, ebből a vízre szukotkor. Vagyis szukot végén, hosáná rábá napján dől el, hogy mennyi eső fog esni idén. Tehát a hosáná rábá mind személyes, mind társadalmi szinten a múlt év kijavításának egy további lehetőségét jelenti. Az Örökkévaló segítségével ez idén sikerüljön mindannyiunknak mind személyes szinten, mind pedig az egész zsidóságnak közösen, legyünk beírva és becsepételve az élet könyvébe, valamint a git kvitel!