A mély múlt és a pörgős jelen egy helyen.

„Báruch Hábá!” – köszöntik néha az üzletükbe betérőt az izraeli kereskedők, miután megtudták, honnan érkezik a kíváncsi érdeklődő. „Áldott az érkező!” – halljuk, és bár a köszöntés talán könnyebben változtatja tényleges vásárlássá a tapogatózó szándékot, az eladó törekvése mégsem puszta számítás: a vendéglátás hagyományos formulája azt az őszinte örömöt fejezi ki, amellyel az ott élők fordulnak mindazok felé, akik érdeklődnek a kis közel-keleti ország sokszínű kultúrája iránt.

Márpedig a kíváncsiság nehezen csillapodik Izraelben. Egy futó, alig néhány nap történéseit lehetővé tevő látogatás legfeljebb arra alkalmas, hogy belássuk, ebből bizony ennyi nem lehet elég! Ugyanis egyáltalán nem  nehéz otthonosan érezni magunkat Izraelben, még ha az új és ideiglenes otthonunk leginkább egy régimódi családi fészekre emlékeztet is. Nyüzsgő, néha kicsit zsúfolt, a lakótársak gyakran tolakodók, nem ritkák a veszekedések sem, mégis itt azok és azokkal lehetünk, akik és akikkel a legjobban szeretnénk. Persze ez a család meglehetősen kiterjedt, és a rokonokat gyakran mintha egyedül a közös származás tudata tartaná össze. Érkezésemkor egy Tel-Aviv kevéssé vonzó, és a segítségemre siető két rendőrtiszt szerint nem teljesen veszélytelen negyedeit is érintő hosszas bolyongást, és alig valamivel az Olíviával való felszabadító találkozásomat követően máris szembesülhettem az identitáskonstrukciók posztmodern zűrzavarával. Megismerkedtem alkalmi vendéglátónkkal. Roi, aki mintha egy személyben tükrözte volna vissza a számos etnikai, kulturális és világnézeti törésvonal által szabdalt ország megannyi belső ellentmondását, láthatóan komoly szellemi munkát fektetett alternatív életmódja, illetve saját, hagyományokban gyökerező zsidóságának összeegyeztetésébe. Házigazdaként mindenesetre egészen könnyű győzelmeket aratott, így egy rövid, de pihentető alvás után friss erővel vághattunk neki Jaffa, majd még ugyanaznap délután Jeruzsálem felfedezésének.

Jeruzsálem. Nehéz újat mondani erről a sokszor és sokféleképp megénekelt ősi városról, több világvallás találkozási pontjáról. Az itt töltött idő – hasonlóan a korábbihoz – mindenesetre örökre beleégett elmém legmélyebb, mégis könnyen hozzáférhető rétegeibe. Egyfajta szent idő talán, még a legprofánabb pillanataival együtt is. A piac, ahol a hozzánk hasonló európai széplelkeknek eleinte nem sok babér terem a tumultusban, a remek konyha, amely a találomra kiválasztott helyeket egyaránt jellemzi, a varázslatos ligetek, parkok és a rengeteg különböző ember – köztük a szent helyek iránt különösen vonzódó, innen-onnan itt ragadt csendes vagy kevésbé csendes őrültekkel – mind itt maradtak velünk. Apropó szent helyek. Az óváros tele van velük, ezt a három nagy vallás negyedétől körülölelve napokon keresztül tapasztalhattuk. Kényelmes, olcsó, és több száz év emlékeit magán viselő hostelünk, mint kiderült, keresztény tulajdonban van. Ebből következően a világ minden részéről idesereglett zarándokok között néhány egészen különös figurával is összefutottunk itt. Egy amerikai bácsival például többször is, aki alig néhány másodperc alatt, minden helyzetben és a szövegkörnyezettől teljesen függetlenül képes volt népszerű világvallása nem kevésbé közismert alapítójának – állítása szerint – irántunk megnyilvánuló múlhatatlan szeretetére terelni a szót. Mindenesetre különös hálát érzek a furcsa hangulatú lakóhelyünk iránt, hiszen ebben a környezetben tényleg az összes találékonyságra szükségünk volt, hogy ne szegjük meg a szombati tilalmakat!

A sábát. Eddigi életem legmeghatározóbb szombati élménye a mostani úton, Jeruzsálemben ért, Rav Keleti és kedves családja jóvoltából! Rav Keleti Sije közbenjárására már számított az érkezésünkre, amikor néhány nappal sábesz előtt felhívtam az óvárosból. Barátságosan invitált bennünket, hogy töltsük nála az ünnepet, és mi a megbeszélt időpontban meg is jelentünk Jeruzsálem szigorúan vallásos negyedében lévő lakása előtt. Gyorsan elmentünk egy minchá imára, majd onnan egyenesen egykori tanulmányai színterére, a világ talán legnagyobb presztízsű jesívájába, a Mirbe igyekeztünk, ahol a jelenlegi jesivabócherek társaságában fogadtuk a szombatot! Felejthetetlen élmény volt, sosem gondoltam, hogy valaha eljutok ide! A vacsorát Rav Keleti és a családja társaságában költhettük el, ahogyan a másnapi ebédet is. Nem lehet eleget hangsúlyozni, milyen felemelő élmény jelentett vendégként érkezni a sábesz köszöntésére, majd szinte családtagként távozni a szombat déli lakoma után! Érezni azt a megkülönböztetett figyelmet és szeretetet, amellyel Rav Keleti családja az újonnan és messziről érkezők felé fordult, és közös igyekezettel úrrá lenni a nyelvi nehézségeken, hogy minél jobban megismerhessük egymást, és közösen részesülhessünk a szombat különleges hangulatából. Még mindig visszacseng a fülemben a rebecen kedves búcsúja: „Yofi, yofi. It was very good… Together!”

Jeruzsálemből Cfátra mentünk, ahol a középkori városmag és számtalan judaikabolt várt bennünket. Cfát nem egyszerűen megérinti az embert, de hosszú időre otthagyja a kis tanházak mélyén misztikus tanulmányokkal eltöltött sok száz év lenyomatát az emberben. Amint alig néhány nappal a hazaérkezésem után egy erősen baloldali barátom megjegyezte: „Tudod, én finoman fogalmazva sem vagyok hívő ember, de Cfát azért…”

A cfáti zsinagógákból Haifa felé, Olívia egykori iskolatársa otthonába vezetett az utunk. Haifa igazi olvasztótégelye a különböző hátterű bevándorlóknak és a helyieknek, a város meredek utcáit járva naphosszat lehet ta­nulmányozni a zsidókat, arabokat, afrikaiakat és ázsiaiakat, keményvonalas szocialistákat és vallásos cionistákat, beatnikeket, hipsztereket és utcaművészeket, bahái önkénteseket és persze az orosz közösség tagjait, akik kis Odesszákat hoznak létre Izraelen és a saját lelkükön belül, ahova a külvilág az eltérő szokásaival csak nagyon nehezen furakodhat be.

Visszafelé ismét útba ejtettük Tel-Avivot, ahonnan né­hány újabb aprósággal gazdagabban térhettünk haza. Meg a Szentföld élményével, amelyet a lelkünkbe zárva hoz­­tunk magunkkal.