Kérdezd a rabbit!

A 18. századi zseniális, fiatalon elhunyt gondolkodó, Móse Cháim Luzzato szerint Isten azért teremtette a világot, hogy a lehető legtökéletesebb jóban részesítse az emberiséget. Mivel Isten alapvetőleg jó és jót akar tenni, ezért teremtett meg minket.
Mivel Isten tökéletes, ezért az emberiségnek is a lehető legtökéletesebb jót kívánta adni. A legtökéletesebb jó viszont nem más, mint maga Isten. Ezért Isten avval akarta megajándékozni az emberiséget, hogy közel engedje őket saját magához.
Mivel azonban az, amiért megdolgozik az ember, sokkal többet jelent neki, ezért Isten megadta az emberiségnek a lehetőséget, hogy saját maguk érjék el Isten közelségét.
Ez a világ, amiben most élünk, arra ad lehetőséget, hogy megdolgozzunk azért a jutalomért, amit Isten nekünk szánt. A túlvilág pedig arra szolgál, hogy élvezzük munkánk gyümölcsét, Isten közelségét.
Sok olyan részlet van, amiről megoszlanak a vélemények. Lesz-e testünk a túlvilágon, vagy csak lélekként létezünk-e majd? Mikor lesz a messiási kor és a feltámadás? Megváltozik-e a természet a messiási korban? Halálunk pillanatában ítélkezik felettünk az égi bíróság, vagy egy későbbi időpontban? A túlvilág egy párhuzamos lét, amely ma is létezik, vagy a világ létezésének egy későbbi fázisa?
Bár hitünk alappilére az, hogy lesz egy messiási kor, és hogy van egy túlvilág, ahol mindenki elnyeri a méltó jutalmát vagy büntetését, a részletek ismerete Maimonidesz szerint nem fontos (Királyok törvényei 12:5). A legfontosabb az, amit az Atyák tanításai közt is olvashatunk (4. fejezet, 21. misna): „Rabbi Jákov mondani: ez a világ olyan, mint egy előcsarnok. Készülj fel megfelelően az előcsarnokban, hogy bebocsátást nyerhess majd a palotába.”

Alapvetően két fajta zsidó irányzatot különbeztetünk meg: az egyik, amelyik a hagyományos forrásainkat (elsősorban a Tanach és a Talmud) autentikusnak ismerik el, és azt gondolják, hogy a zsidó élet és világlátás minden mozzanatának ezekre a forrásokra kell épülniük, a másik pedig, akik azt gondolják, hogy ezek a források felülírhatóak.
Az első kategóriába tartoznak a cháredi, vagy más néven ortodox csoportok (chászid, litvis, valamint az „eredeti” áskenáz és szefárd ortodoxok), illetve a modern ortodox irányzatok jelentős része. A másik kategóriába pedig a konzervatív és a reform irányzatok. A neológia egy hungarikum és nagyon nehezen definiálható. Valójában nem is beszélhetünk homogén közösségről, nézeteik korszaktól és vezetőiktől függően változnak. Valahol a határvonalon vannak, néha kicsit egyik irányba csúsznak, néha kicsit a másikba, de jelentősen soha nem távolodnak el a határvolnal egyik oldalára sem.
Az első kategóriába tartozó csoportok között ugyan első látásra jelentős különbségek fedezhetők fel, de valójában ezek a különbségek minimálisak és soha nem érintenek jelentős kérdéseket. Részt tudnak és részt is vesznek egymás vallási eseményein. A második kategóriába tartozó csoportok között ennél jóval jelentősebb eltérések lehetnek, akár gyakorlati, akár elvi szinten.
Az első kategóriába tartozók nem fognak részt venni a másodikba tartozó csoport vallási rendezvényein, mert az komolyan ütközhet vallási nézeteikkel. Mivel a kategóriák közötti eltérések elvi jellegűek, ezeket normális emberek nem hagyják személyes vitává fajulni.

(A téma ennél jóval részletesebb kifejtést ígényelne, mely sajnos nem fér ezen keretek közé.)

A Tóra egyik törvénye arra kötelez minden zsidót, hogy házának ajtajára mezüzét (mezuzát) erősítsen. A mezüze egy kis pergamenlap, amire egy hivatásos írnok, un. szófer a Halljad Izrael kezdetű tórai szöveg két fejezetét írja. Ezt a pergament felcsavarva általában egy díszített tokba helyezve a ház összes ajtajára felszögezzük.
Mivel a mezüzében a Tóra egy részlete szerepel, azzal ugyanolyan tisztelettel kell bánni, mint a Tóratekerccsel. Ezért olyan szobákba nem helyezünk mezüzét, ahol a mezüze tiszteletével ütköző tevékenységet szoktunk folytatni. Ezért sem a WC ajtóra, sem a fürdőszoba ajtajára nem kerül mezüze.
Az erkélyajtóra kell mezüze, de az erkély méretétől függ, hogy a mezüze felerősítésekor mondunk-e áldást.

A bocsánatkérés célja mindig, hogy helyreállítsa a két fél között az eredeti békés állapotot. Ezért az, hogy milyen jellegű bocsánatkérés szükséges, függ attól, hogy milyen mély kettőjük között a szakadék.

Ha valaki Jom kipur előtt kiírja a facebook-ra, hogy „mindenkitől elnézést kérek, akit megbántottam”, az valószínüleg valós problémákat nem orvosol. A sértett fél valós megbánást szeretne tapasztalni, szeretné, ha a sértő fél valóban kifejezné, hogy bánja, amit elkövetett. Evvel a kiírással csak annyit ér el a kiíró, hogy talán kicsit megnyugtatja a lelkiismeretét, úgy érzi, hogy a hagyományoknak megfelelőel viselkedik. Ami pozitív hatása lehet egy ilyen kiírásnak, hogy másoknak, akik olvassák ezt,  eszébe juthat, hogy itt az idő bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántottak. Szóval röviden: formailag helyes és akár hasznos is lehet, azonban tartalmilag, a célját az esetek legnagyobb százalékában nem éri el.

Azonban, ha valaki azt írja ki például, hogy „XY! Szeretnék ezúton bocsánatot kérni tőled, máskor igyekszem jobban odafigyelni”, ennek már több esélye van, hogy célt ér. De ez már függ a konkrét esettől, illetve a sértett fél személyiségétől.

Általános szabály, hogy minden feldolgozott élelmiszerre szükséges hechser (az adott élelmiszer kóserságát igazoló pecsét). A szójagranulátum erősen feldolgozott, szárított tofuból (ami már eleve feldolgozott szójabab) készült. Érdemes megnézni a kóserlistákat, hátha rajta van.

Ahogy Rabbi Akiva Tatz magyarázza, az Örökkévaló egy prizmán keresztül világítja be a világot a fényével. Vagyis az első forrás (maga az Örökkévaló) először 12 részre oszlik, amik aztán még tovább, és legvégül megérkezik hozzánk. Az első 12 pedig a csillagjegyeken keresztül világít. Ezt ismerték fel azok az ókori kultúrák, amik a csillagjegyeket és a mindegyikre jellemző erőt istenként tisztelték. Ebből alakult ki az asztrológia. Vagyis minden csillagjegynek valóban megvan a speciális ereje, de nagyon fontos tudnunk, hogy ezek az erők a felettük álló egyetlen forrásból, vagyis az Örökkévalótól erednek, és nem önálló források!
Erről bővebben itt: http://www.simpletoremember.com/…/idolatry-and-astrology/
Érdemes amúgy megjegyezni, hogy a tudás, amivel ezeket az erőket a csillagképekből ki lehet olvasni nagyrészt már elveszett, tehát a mai asztrológusok egyáltalán nem biztos, hogy megbízható források.
Továbbá: Amikor az Örökkévaló megáldja Ábrahámot, így áll a Tórában: „És kihozta őt és mondta neki: nézz le az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket, és mondta neki: így lesznek az utódaid.“ (Berésisz 15:5). Rási több magyarázatot ad arra, hogy miért szerepel itt a nézz le (hábét) kifejezés. Hogyan kell értelmezni azt, hogy Ábrahám az ég fölé került. Az egyik magyarázat alapján az Örökkévaló felemelte őt a csillagokból kiolvasható sorsa fölé. Vagyis innentől meg tudja változtatni a saját sorsát. Tehát, ha az ember nem csak fizikailag létezik, hanem a saját szabad akaratát használva magasabb szintre kerül, akkor képes az egyébként neki elrendelt sorsát megváltoztatni.

Először is helyes tisztázni, hogy a háláchá szerint szigorú megítélés alá esik a feleslegesen mondott áldás. Ezen első látásra meg szoktunk lepődni, hiszen nem tűník olyan különös bűnnek, ha valaki elmond egy áldást, még ha az adott esetben nem a jó áldást mondta, vagy nem jókor stb. Ennek az oka, hogy amellett, hogy természesen pozitív dolog áldást mondani, az áldásban említjük az Ö-való nevét is, amivel kapcsolatban azt találjuk a tíz parancsolatban, hogy: „Ne említsd az Ö-való, a te I-tened nevét hiába” (2Mózes 20,7) Miért nem szabad feleslegesen említeni az Ö-való nevét? Mert ennek egy „eseménynek” kell (kellene) lennie, amikor az Ö-való nevét említjük. Különös szentsége van az Ö-való nevének, ezért az említése is különleges szentséget és I-tenfélelmet ígényel.
Emiatt, ha olyan helyzetben vagyunk, amikor nem biztos, hogy kell áldást mondanunk, akkor nem mondjuk azt az eredeti formájában (kivétel a bencsolás – kenyérevés utáni áldás – mert annak kötelessége tórai), hanem ehelyett az ember köszönetet mond, az Ö-való nevének említése nélkül.
Ha tévedett és felesleges áldást mondot, akkor mondja azt hogy: „Báruch sém kevod málchuto leolám váed” (Áldott tisztelt királyságának neve mindörökké)
Ha még nem mondta ki a felesleges áldást, csak elkezdte és ott tart, hogy: „Báruch átá Hásem”, akkor fejezze úgy be, hogy „lámdéni chukechá” – mert így nem mondott felesleges áldást, hanem a zsoltárok könyvéből említett egy mondatot. (Zsoltárok 119, 12)
Ha egy picit már tovább tart ennél, amikor rájön, hogy ha végig mondja, felesleges lesz az áldás: Báruch átá Hásem Eloké… – akkor egy másik idézettel tudja befejezni: „Jiszráél ávinu méolám veád olám”. (1Krónikák 29,10)
Viszont semmi probléma nincs abban, ha fel akar venni áldást hanghordozóra akár oktatás, akár más célból, majd ezt lejátszani, hiszen nem az a probléma, ha elhangzik fölöslegesen az áldás, hanem az, ha az ember mondja ki fölöslegesen.

Az Atyák bölcs mondásai (Pirké Ávot) 6. fejezetének első mondatai között találjuk Rabbi Meir gondolatát: amikor valaki a Tórát önmagáért a tanulásért tanulja, a világ teremtése már ezért megérte. A Tóra önmagáért való tanulmányozása sok bölcs szerint a világ létezésének célja, a Babilóniai Talmud (Sábbát traktátus, 127a) szerint jóval nagyobb fajsúlyú, mint több fontos, alapvető parancsolat együttvéve. Az önmagáért való tanulás egyik legjobb kifejezőeszköze, ha az ember olyan témát tanul, ami esetleg abban az adott pillanatban nem aktuális vagy praktikus számára.

Vajon mi célja lehet annak, hogy olyan törvényket tanuljunk, ami nem aktuális, vagy nem releváns? Például, hogy  nem csak a törvényeket ismerjük meg, hanem a könyv olvasásán keresztül eljuthatunk a könyv szerzőjének megismeréséhez is. A Tóra bármely részében való elmélyülés által ismerhetjük meg és kerülhetünk közel a Teremtőhöz.

Azt fontos megjegyezni, hogy konkrétan a Szentélyhez kapcsolódó törvények tanulmányozása a zsidó nép jeruzsálemi Szentély és messiási idők utáni vágyakozásának kifejezőeszköze.
Azt is fontos megjegyezni, hogy sok későbbi autoritás (pl. Rabbi Avraham Danziger, a Chájjé Ádám című háláchikus mű szerzője) azon az állásponton van, hogy a tanulás témaválasztásában a gyakorlatiasságnak is szerepe van, és egy zsidó embernek nem szabad arról sem megfeledkeznie, hogy a rá vonatkozó törvényeket és szabályokat megismerje és tanulmányozza, minél mélyebben megértse és elsajátítsa azt.