Az otthon a pihenésé, a játéké és a családé.
Peszách széderestéje – ma divatos szóval élve – az élményalapú oktatás évezredes példája. Persze csak ha van idő megfelelően felkészülni rá, a gyermek tudja mi történik széderestén, nekik megfelelően vannak prezentálva az események.
Sajnos Budapesten már többször hallottam szülőktől, hogy nem mennek el a közösségi széderestére, mert a gyerek másnap iskolába megy, és még leckét is kell írnia. Valóban a házi feladat milyen sok bosszúságot okoz a kisiskolás gyermekek szüleinek. Néha olyan nehezek és hosszúak, hogy a szülő úgy érzi, tulajdonképpen neki adták fel a feladatot, és kénytelen-kelletlen éjszakába nyúlóan nyaggatja gyermekét a mű elkészítésével.
Régóta éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a híres-hírhedt intézménnyel, persze zsidó szempontból. Éreztem, de nem tudtam. Nemrég azonban kezembe került Rabbi Mattisyahu Salomon nevelés témakörében tartott beszédeit tartalmazó könyve, amelyben egy teljes fejezet szól a problémáról. (Köszönet a könyvért Gary és Nikki Shernek Sydney-ből.)
Minden olyan feladat, amely a szülő segítségét feltételezi, kontraproduktív lehet nevelési szempontból. Azon túl, hogy sok időt vesz el a gyermek remélhetőleg biztonságot és békés pihenést nyújtó családi idejéből, a szülőt kizökkenti természetes szerepéből, és segédtanárrá változtatja. Nem minden szülő képes segíteni a gyermeknek a tanulásban, képességek vagy idő híján. A házi feladatok szerepe – ha egyáltalán indokolható – maximum az iskolában tanultak átismétlésére szolgálhatna. A valóságban azonban az iskolák túl ambiciózus elvárásokat táplálnak a gyermekek által elsajátítandó tananyagokat illetően, és a szülővel szeretnék bepótoltatni azt, amire nem jutott elég idő vagy figyelem az iskolában. Talán érdemesebb lenne kicsit kevesebbet elvárni és a gyermeknek megengedni, hogy élvezze az otthon szeretetét esténként. A tradicionális zsidó nevelésben az iskola volt a tanulás helyszíne, az otthon pedig más jellegű tevékenységeké: a pihenésé, az étkezésé, a szülőknek és a család egyéb tagjainak való segítés színtere. És ha a gyermek extra tanulásra vágyott, elment az imaházba, amely általában tanulóházként is funkcionált (bét midrás). Az otthon minden gyermek békés szigete kellene, hogy legyen, ahol szeretettel, megértéssel és kegyelemmel viszonyulnak hozzá (ráchmánut). Az otthon szolgál az iskolai stressz levezetésére. De ha az iskolai teljesítménykényszer és stressz folytatódik odahaza is, ahol folytatnia kell a tanulást, ahelyett hogy játszana, akkor ez könnyen vezet a tanulás iránti lelkesedés elvesztéséhez. Ha a szülő nem tudja a közös tanulást élvezetessé tenni, a házi feladat elkészül ugyan, de sérül a szülő-gyermek kapcsolat és a tanulás élménye is sötét színezetet kap. A gyermekkel való közös tanulás könnyen válhat érzelmileg túlfűtötté, ezért nem ritka, hogy a házi feladat közös elkészítésének a vége veszekedés, sírás, frusztráció. Egy édesapa egyszer kérdést intézett Rav Jákov Kamenetskyhez. Az apa sokat dolgozott, és csak heti egy estéje volt arra, hogy tanulótársával közösen Tórát tanuljon olyan magas szinten, mint amihez hozzá volt szokva. De volt egy fia is, akinek segítségre volt szüksége a tóratanulásban. Ha a fiának segít, neki nem marad ideje tanulni. A rabbi válaszában kifejtette, hogy inkább fogadjon tanárt a fia mellé, és ő maga tanuljon a chevrutájával (tanulótárs), mint hogy a fiát maga tanítsa, és így ne jusson ideje magának tanulni. A válaszhoz egy világos megjegyzést fűzött: ha tanul a fiával, talán megtanít neki egy részt a Talmudból, de nem tanítja meg a fiát arra, hogy minden zsidónak – bármennyire elfoglalt is – időt kell szakítania a tóratanulásra. Ezzel szemben ha a fia azt látja, hogy az apja egy hosszú és fárasztó munkanap után hazaérve alig várja a chevrutáját, és Tórát tanul vele minden héten, ez a lecke nevelési szempontból többet ér minden közösen megírt házi feladatnál.
Trendeli Alapítvány, www.trendeli.hu
Felhasznált forrás:
With hearts full of love, Artscroll, 2010