Megjelent: Forrás – 2015. március

A zsidó évben van egy nap, amely jellegében nagyon különbözik az év többi napjától. Hirtelen mindenki nagyon máshogy viselkedik, mint szokott. Ha valaki csak hirtelen csöppenne bele, biztosan értetlenül nézné, hogy mi is történik körülötte. Ez a nap purim. Purim vidám és örömteli, mint a zsidó év sok másik napja, azonban elsősorban nem a tiszta, emelkedett öröm napja. Purim a majdhogynem durva, vaskos és alkoholszagú öröm napja. Vajon hogyan keveredhetett ilyesmi a zsidó naptárba?

Lesz még egy nap a jövőben, amely hasonló lesz. Azt mondja a zsoltár, hogy „akkor fog megtelni a szánk nevetéssel” (Zsoltárok 126,1) – amikor eljön a Messiás. Nem öröm lesz a szívünkben, hanem nevetni fogunk! Vajon mi lesz olyan nevetséges? És mi olyan nevetséges pu­rim­kor?

Rabbi Simson Raffael Hirsch, aki többek között a héber nyelv kiemelkedő ismerője volt, a következőképpen értelmezi a fenti zsoltárban szereplő szchok (nevetés), illetve c’chok szót: ez a szó nem örömet fejez ki, hanem inkább gyúnyos mosolygást, lekicsinylést vagy pedig valami játokból fakadó nevetést. Ironikus öröm, olyan mosoly, amely elítélő véleményt nyilvánít ki arról, ami kiváltja.

Tehát a fent említett zsoltár szerint a messiási idők eljövetelét az fogja jellemezni, hogy gúnyosan és lekicsinylően fogunk mosolyogni, sőt nevetni? Hát ez igazán bizarrul hangzik!

Azt mondja a Talmud, hogy a Messiás eljövetelekor lesz egy jele­net, amikor mindenki sírni fog. Az Örökkévaló megfogja a jécer hárát, a rossz ösztönt és levágja. Sírni fognak a cádikok, az igaz emberek, és sír­ni fognak a gonoszok. A cádikok sírni fognak, mondván, hogyan tu­dtuk meghódítani ezt a nagy hegyet, és a gonoszok sírni fognak, mond­ván, hogy nem tudtuk meghódítani ezt a hajszálat (Talmud, Szuká 42á). A cádikok felidézik, hogy milyen nagy küzdelem árán győz­ték le a negatív késztetéseket, a gonoszok pedig sírnak és sajnálják, hogy ők miért nem győzték le. De vajon mi lehet az értelme annak, hogy ennyire szélsőségesen különbözőnek tűnik nekik a jécer hárá? Egy oldalról magas hegy, más oldalról hajszál? A válasz, hogy a jácer hárának valóban kétféle megjelenése van. Van egy valós, és van egy képzelt. A valós nem több, mint egy hajszál, és talán még az is túlzás. Azt mondjuk a nagyünnepi imában: kol horiso kulo keoson tichle, azaz az egész gonoszság mind, mint a füst fog megszűnni. Egyszerűen elpárolog, mintha soha nem is létezett volna. Valójában nem is igazán létezik. Csak úgy tűnik. És nemcsak hajszálnak tűnik, hanem egy egész magas hegynek, amelyet nagyjából lehetetlen megmászni. Figyeljünk csak meg valakit, akit éppen valami negatív motiváció hajt. Például mennyire nevetségesnek tűnik, amikor egy házaspár veszekszik valamin, amiről minden értelmes kívülálló azt gondolja, hogy nincs semmi jelentősége. Ők pedig úgy érzik, hogy ezen áll vagy bukik a házasságuk és az életük. A külső személyt nem éri negatív késztetés, nem involválódik. Az ő szemében az egész téma nem több egy hajszálnál, de a vitatkozó felek egy hatalmas hegyet érzékelnek. Vagy amikor egy anyuka szörnyen ideges a gyereke viselkedése miatt. Aki kívülről nézi, egyszerűen nem érti, hogy mi az a súlyos dolog, amit az a szegény gyerek elkövetett, az anyuka pedig úgy érzékeli, hogy ott helyben felrobban dühében, vagy elsüllyed szégyenében. És mint tudjuk, az még a jobbik eset, amikor van külső személy, hiszen az esetek nagy részében ő a jelenlétével segít abban, hogy valamennyire ésszerű keretek között maradjon a történet. Sajnos bőven elégszer szégyenülünk meg ésszerűtlen viselkedésünkkel mások jelenlétében. De azt gondolom, azt biztos senki sem szeretné, hogy élete minden pillanata külső személyek részvételével zajlódjon le. Vajon miért? Csak szemérmességből? Biztosan nem. Egy­szerűen magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy cse­lekedeteink, reakcióink jelentős része mennyire nem fe­lel meg az ésszerűség követelményeinek. De ha mindezzel tisztában vagyunk, akkor mi okozza, hogy az adott pillanatban mégsem úgy viselkedünk, hogy az legalábbis egy külső ember mércéjének is megfeleljen? A hegy! Az, hogy az a hajszál úgy néz ki nekünk, mint egy nagy hegy. A jécer hárá olyan célokat állít elénk, amelyekről elhiteti velünk, hogy nagyok és fontosak. És mi elhisszük neki. Bálványozzuk ezeket a célokat. Leborulunk előttük. Állj ki az igazságodért! És én mindent megteszek, hogy végül is nekem legyen igazam. A bálvány oltárán feláldozom a házasságomat, a gyerekeimet és természetesen önmagamat is. Valaki pénzt kér tőled? Ne adj neki, és igazold magad avval, hogy ő biztos szélhámos, csak elissza a pénzt. Élvezd az életet! Mennyi időt és energiát vagyunk képesek a fizikai élvezetek oltárára helyezni! Egy sima vacsora sokszor tényleg úgy néz ki, mint valami vallási szertartás. Ha tényleg finom lett, akkor csak az őszinték vallják be maguknak, hogy oké, valóban jó volt, de érdemes volt ennyit belefektetni abba, hogy 15 percen keresztül kellemes ízeket érezzek a számban? Ha nem, arról jobb nem is beszélni. Szépség. Irigység. Hatalom. Pénz. Gyűlölet. Még sorolhatnánk a bálványokat, amelyek előtt leborulunk, amelyeknek áldozatot mutatunk be nap mint nap. A jécer hárá képes mindegyiket felfújni és megmászhatatlan hegyként elénk állítani.

Olyanok vagyunk, mint bármelyik szerencsétlen és pri­mitív bálványimádó nép, mely áldozatokat mutat be min­dennek, amitől azt reméli, hogy kicsit is jobbra fordul az élete. Nevetségesnek tartjuk azokat, akik leborul­nak a nap előtt? Vagy azokat, akik a csillagok előtt? Miért? Mert már kiderült, hogy ezek csak égitestek, nem lehet őket befolyásolni semmivel. Mi sajnos ugyanilyen ostobán borulunk le a mi bálványaink előtt. És annak a szemében, aki kívülről néz minket, aki az adott helyzetben nem érzi a negatív késztetést, ugyanolyan nevetségesek vagyunk, mintha a napnak áldoznánk. Azt mondja a Talmud, hogy aki mérgében eltör egy edényt, az olyan, mintha bálványimádó lenne (Sábát 105b). Valami nem úgy történik, ahogy szeretné, megoldást keres. A megoldás nem lehet az, hogy tudomásul veszem, hogy a világ nem körülöttem forog, hiszen az szentségtörés lenne. Az egóm bálványának sérülne a tekintélye. Ezért inkább kiállok mellette, összetörök valamit. Evvel egyrészt kifejezem, hogy tiltakozom az ellen, hogy valami máshogy történjen, mint ahogy én szeretném, másrészt kifejezem a bálványom felsőbbrendűségét. Áldozatot mutatok be, ő fontosabb, mint holmi edény.

A jövőben ezek a bálványok meg fognak szűnni. Min­den rosszaság, mint a füst el fog illanni. Kiderül, hogy az egóm mégsem a világ közepe, nagyon kicsi kis pont va­gyok az egész képben, nem is beszélve arról, hogy a Te­rem­tő teljességéhez képest mi vagyok. Egyrészt lesz min sír­ni és szégyenkezni. Másrészt röhejes lesz. Amikor egy hangyának kiderül, hogy ő csak egy hangya, holott eddig azt hitte, hogy ő a világ közepe. És a kis hangya meg is próbált kiállni a saját igazáért, hogy márpedig ő a világ közepe. Amikor megmutatják neki, hogy ő valójában egy kis hangya, nevetségessé válik minden korábbi fáradozása.

„Akkor fog megtelni a szánk nevetéssel.” Nem örömteli nevetéssel! Gúnyos röhögéssel, ahogy azokon szoktunk nevetni, akik nagyon furcsán és szánalmasan viselkednek. A félbolondokon. Egy teljesen torz világot képzeltünk magunk köré. Abban éltünk, annak céljaira és értékeire áldoztuk az életünket. És hirtelen világos lesz. Meg­látjuk az eddigi világunk torzságát.

Azt mondjuk a reggeli imában: „jajcér ajr uvajré chaj­sech”, alkotja a fényt, és teremti a sötétséget. Látszólag for­dított a sorrend. Hiszen a teremtésnél is azt találjuk, hogy először sötét volt, és utána teremtette meg az Örök­ké­való a fényt. A teremtésnél nincs is említve a sötétség meg­teremtése. Hiszen a sötétség nem más, mint a fény hi­ánya. Kezdetben sötét volt, mert még nem volt fény. Talán a probléma feloldása lehet, hogy ugyan a fizikai világban fény nélkül sötét van, az alapállapot a sötétség, de a szellemiben, a fizikai megteremtése előtt az alapállapot a világosság. Az isteni világosságot eltakarja a fizikai sötétség. Távolítsd el a sötétséget, és automatikusan meglátod mögötte a világosságot. A jövőben elég lesz levágni a jécer hárát, elég lesz rávilágítani, hogy az nem egy nagy hegy, az csak egy hajszál. Elég lesz kinevetni a torz illúziókat. Már látni is fogjuk a fényt teljes valóságában.

A purimi történetben, a zsidó nép többi megváltásá­val szemben nem történik semmi „pozitív”. A zsidók ott maradnak Perzsiában. Nem történnek csodák. Az Örökkévaló neve nem szerepel Eszter könyvében. Sem­mi más nem történik, csak a gonoszság leomlik egy pilla­nat alatt. Hogyan? Úgy, hogy Mordecháj nem borul le Há­mán előtt. Miért nem borult le?! Ha mindenki más leborult, ő miért nem tette meg? Ha leborult volna, Hámán nem lett volna mérges és nem hozott volna ilyen rossz végzést a zsidókra. Az egyetlen probléma az lett volna, hogy ha ő is leborul, akkor a gonoszságot, egocentrikus hatalomvágyat, gyűlöletet képviselő Hámán uralmon marad. Ha nem hajlok meg a bálványok előtt, akkor remélhetem, hogy egy szép napon mások is felismerik, hogy ez csak egy üres, értéktelen bálvány.

Megilát Eszter egyszerű jelentése Eszter tekercse. Vi­szont a megilá szó kicsit máshogy pontozva – megále – azt jelenti, hogy felfed, kitakar. Az Eszter név betűi mögött pedig a heszter szó rejlik, ami eltakarást jelent. Így Eszter köny­vének címét érthetjük úgy is, hogy az eltakarás ki­taka­rása, azaz a történetben a fényt eltakaró gonoszság leple lehullik, leomlik a sötétség. Nem a fény oszlatja el a sötétséget, mint a peszáchkor vagy chanukakor. Csak a sötétséget távolítjuk el, és automatikusan világos lesz – „lájehudim hojszo ajro …”, a zsidóknak lett fényesség (Eszter könyve 8,15).

Az Ári hákádosnak van egy közismert, felettébb furcsa mondása. Jom kipurim – jom kepurim, azaz jom kipur olyan nap, amely hasonlít purimhoz. Két igen meglepő információt tartalmaz ez a kijelentés. Az egyik, hogy mi köze lehet egyáltalán purimnak jom kipurhoz! A másik, hogy ha jom kipur hasonlít, az azt jelenti, hogy a purim nagy nap, a jom kipur ugyan nem éri el, de azért hasonlít hozzá. Ez már egyenesen felháborítónak tűnik! Számunkra jom kipur az év legszentebb napja, purim pedig valami gyerekes farsang. Hogy lehetne a kettőt egy napon említeni! Arról nem is beszélve, hogy purim nagyobb volna, mint jom kipur!? A fentiek alapján Ári hákádos kijelentésének a következő értelmezést lehet adni: purim lényege, hogy megszűnik a rosszaság, eltűnik a sötétség. Jom kipur az engesztelés napja. Az Örökkévaló eltörli a bűneinket. Tisztákká válunk. Mindkét nap a sötétség eltávolítása által tündöklik fel a fény, a tisztaság. Miért nagyobb purim? Mert jom kipurkor az Örökkévaló elengedi a bűneinket, purimkor pedig leomlik a rossz. Kinevetjük. Leomlanak a bálványaink. Nem csak a bűnöket, a következményeket, hanem a gyökerüket, az okozót, a jécer hárát magát szüntetjük meg.

Ezen a napon nevetünk. Nem úgy, mint máskor. Ezen a napon a nevetésnek különös felhangja van. Ez a nevetés gúnyos és lekicsinylő. A rosszaságot nevetjük ki. A hajszálat, ami megpróbálja hegyként eladni magát. Ezen a napon nem vesszük be, nem ijedünk meg tőle. Nem viszonyulunk hozzá áhítattal, nem mutatunk be neki áldozatokat. Hiszen annyira nevetséges, és annyira szánalmas. Belekóstolunk abba, hogy milyen lesz a (reméljük mihamarabbi) jövőben, mikor szemtől szembe fogjuk látni, hogyan zsugorodik össze az a nagy hegy, és nem marad belőle, csak egy picike hajszál, a nagy köd szétoszlik és marad a tiszta, osztatlan egybefüggő világosság.

Egyvalami fontos. Mi nap mint nap nagyon könnyen nevetünk mások ostobaságán, amint leborulnak a bálványaik előtt. Ahogy törtetnek a társadalmi ranglétrán, ahogy nevetségesen és szánalmasan próbálják magukra felhívni a figyelmet egy ellenkező nemű szemében, vagy ahogy igyekeznek megszerezni egy szelet rántott húst. De ez nem azért van, mert olyan nagy emberek vagyunk, hogy minket a rossz már nem is kápráztat el. Mások kinevetése nem nagy kunszt, és nem segít semmit a sötétség eloszlatásában. Sőt! Azért tudunk másokon nevetni, mert minket nem akar rávenni a jécer hárá éppen arra a szelet rántott húsra, mert már jól laktunk. Vagy pont arra akar rávenni minket, hogy nézzük le és nevessük ki a másikat. Amivel el tudjuk oszlatni a sötétséget, az csak és kizárólag az, ha a saját bálványainkat nevetjük ki, vagy legalábbis saját magunkat, amint éppen leborulunk előttük. Nem könnyű felismerni ezeket a bálványokat, és még kevésbé könnyű szépen lassan lefaragni abból a nagy tiszteletből, ahogy viszonyulunk hozzájuk. Purimkor sikerülhet megkóstolni, hogy milyen is lenne a világosban, a bálványaink nélkül. Merítsünk belőle jó adaggal ezen a napon, hátha kitart egész évre. Nevessünk egy nagyot…

Purim száméách!

Domán sije