Lativ Kolel

Köszöntő – Forrás VI. évfolyam 4. szám

Peszách a szólásszabadság ünnepe. Hogy miért? A kabbalisták tanítása szerint peszáchkor azt ünnepeljük, hogy az addig gálutban (száműzetésben) lévő „beszéd” kiszabadult. Hogy ők pontosan mit értettek ezen, azt nem tudom, de lehet erről akár egy egyszerű elképzelésünk is. Peszách egyrészt a szabadság ünnepe – hisz ez az ünnep elnevezése is: zemán chéruténu (szabadságunk ideje), másrészt erős kapcsolat van közte és a beszéd között. Az ünnep neve is utal erre, hiszen a peh szách szavak jelentése nem más, mint hogy a száj beszél. Ezen a napon a száj elkezd beszélni, ezért amikor beköszönt az ünnep, az első micvá mesélni – elmesélni az egyiptomi kivonulást. Ráadásul helyes minél többet beszélni, ahogy ezt említjük is a hágádában: kol hámárbe leszápér biciász Microjim, háré ze mesuboch, azaz minél többet mesél valaki az egyiptomi kivonulásról, annál dicséretesebb. Egész évben ez az egyetlen nap, amikor micvá sokat beszélni. Miért beszélünk most hirtelen sokat? Mert ez most egy másfajta beszéd. Eddig gálutban volt a beszéd. Most már szabad.

Hogy miben különbözik a mi „szólásszabadságunk” a nyugati világ ál­­tal szintén oly értékesnek tartott szólásszabadságtól? Ugyan a szólás­sza­badság minden kétséget kizáróan erősen pozitív hatást gyakorolt és gyakorol a társadalomra, de ez a nagyszerű eszköz megfelelően intel­li­gens felügyelet nélkül csúnya fegyverré alakulhat. A zsidó értékek szem­szögéből nézve a nyugati szólásszabadság veszélye a nem megfe­le­lően gyakorolt kritikában rejlik. Két probléma lehet vele: az egyik ma­ga az attitűd, a másik a forma. Az attitűd – mert a kritikát gyakorló, a bíráló sokszor magasabb rendűnek érzi magát, mint az elbírált, ezért van joga bírálni. Joga van ítéletet hozni, és joga van megpróbálni a közvéleményt a saját véleménye szerint formálni. Vannak esetek, amikor ez szükségszerű, például szakértői véleményt megfogalmazni egy adott témában, és vannak esetek, amikor ez nem több, mint önteltségből és a másik lenézéséből fakadó véleménynyilvánítás. Van, aki egyszerűen csak azért kritizál, mert szereti magát az attitűdöt. A kritika zsidó attitűdje a kérdésfeltevés. Egyáltalán nem szükséges hallgatnom, ha valami nem tetszik, de abból kiindulni, hogy biztosan nekem van igazam, a zsidó értékek szerint abszolút helytelen. A kérdésben is megfogalmazódik kritika, viszont azt is kifejezzük általa, hogy feltételezzük, lehetséges, hogy van válasz a kérdésünkre. Kifejezem annak a lehetőségét, hogy én tévedek, és a másiknak van igaza. Szédereste kérdezni tanulunk. Az egyiptomi kivonulást kérdés-felelet formában kell elmesélni. Ha valaki egyedül tölti a széderestét, akkor is kérdez – saját magát. A Hágádában említett négy fiúból annak a fiúnak, aki nem tud kérdezni, nagyjából ugyanazt a választ adjuk, mint a gonosz fiúnak. Ha nem kérdez, akkor vagy az érdeklődés, vagy a szerénység hiányzik belőle.

A másik probléma a forma. A szólásszabadság nemcsak azt teszi le­hetővé számunkra, hogy szabadon véleményt formáljunk bármiről, ha­nem azt is, hogy a véleményünket nyilvánossá tegyük. A Tóra szerint, ha azt látom, hogy valaki helytelenül viselkedik, köteles vagyok őt meginteni. Viszont ennek komoly feltételei vannak. Az egyik, hogy ezt négyszemközt tegyem. Nagyon ritkák azok az esetek, amikor megen­ge­dett nyilvánossá tenni negatív információt bárkiről is. Még akkor sem szabad, ha az egész biztosan igaz. Ezt nevezzük láson hárának, és ez egyike a legszigorúbb bűnöknek. Miért? Mert ezzel sebet ejtek a má­sik tiszteletén. A tiszteletünkre nagyon érzékenyek vagyunk, talán még érzékenyebbek, mint a testi sértésekre. Talán inkább azonosítjuk magunkat az énképünkkel, mint a testünkkel. A testünkön ejtett sérülések begyógyulnak, míg ha valaki a nevünkön ejt csorbát, az nem gyógyul be egykönnyen. Legyen a barátod tisztelete olyan kedves a számodra, mint a saját tiszteleted – mondják Bölcseink. Az egyiptomi rabszolgaság egyik nagy tanulsága, hogy képessé kell válnunk megfelelőképpen viszonyulni azokhoz is, akik a társadalmi ranglétra legalján vannak, a rabszolgákhoz és az idegenekhez, ahogy ez a Tórában többször is említve van.

A korlátlan szólásszabadság lehetőséget biztosít arra, hogy egyéneket, csoportokat, ideákat, értékeket lehessen gyalázni. Ezt nem csak szabad. Ez érték, hiszen ha tilos lenne, az azt jelentené, hogy korlátoztuk a szólásszabadságot. Emellett milliók ki is állnak, és iszonyatos pénzeket áldoznak rá. És explicite ki is mondták: „a szólás szabadsága nemcsak azokra az »információkra« és »eszmékre« vonatkozik, amelyeket az emberek jó néven vesznek […], hanem azokra is, amelyek bántják, felháborítják vagy zavarják […] a lakosság bármely részét” (Európai Emberi Jogi Bíróság határozata – 1976).

Milyen szabadság az, ha közben valakik jogot nyernek arra, hogy másokat bántsanak? A zsidóság azt tartja, hogy aki nyilvánosan megszégyenít valakit, az olyan, mintha megölné, és az elkövetőnek nincs része a következő világból. Bizonyos szempontból súlyosabb a megítélése, mintha megölte volna. Azok, akik mások értékeit gúnyolják minden valós javító szándék nélkül, és mindent megtesznek azért, hogy ehhez mindenkinek joga legyen, egy eszközből bálványt faragnak, olyan bálványt, amely teret biztosít számukra, hogy testet ölthessenek a negatív motivációik.

Peszách a zsidó szólásszabadság ünnepe. A beszéd kivonul a felelőtlenség és érzéketlenség száműzetéséből a szerénység és mások tiszteletét figyelembe vevő beszéd szabadságába. Miért inkább „szabadság” a korlátozott beszéd, mint a korlátokat nem ismerő? Mert a korlátokat nem ismerő beszédet nem az értelem szüli, hanem a negatív motivációk rabja. A negatív motivációktól való megszabadulás a szabadság.

Peszáchkor elkezdhetünk végre szabadon beszélni! Kó­ser Peszáchot!

Je suis Juif.

Lativ staff