Lativ Kolel

Köszöntő – Forrás VII. évfolyam 1. szám

Kedves Olvasó!

Alig pár héttel a tél véget érte után ugyan akár néhány napra is elnyúló pillanatokra úgy tűnhet, mintha elkezdődött volna a nyár, a korán jött kánikula ugyanilyen kiszámíthatatlanul máris átadja magát az elmúlásnak, a hátunk közepére kívánt hűvös, borongós ősznek. Pedig ha valamiért a tapasztalatainkról megfeledkezve váratlanul felötlik bennünk az aktuális (zsidó vagy nemzetközi) hónap neve, nem halogathatjuk tovább a szembesülést azzal a zavaró, ám legkevesebb egy évszaknyi ideje vágyott ténnyel, hogy bár a szó szoros értelmében észrevétlenül, de mégiscsak ránk köszöntött a tavasz.

Márpedig a tavasz a megújulás, az újjáéledés időszaka. Ilyenkor valami új kezdődik, amit gyermekkorunkban a családi nagytakarítások, később pedig jobb esetben a testi megtisztulás érdekében tett tétova lépések tettek kézzelfoghatóvá. Csakhogy amióta a zsidósággal is többet foglakozunk, tudatosulhatott bennünk, hogy a tavasszal megváltozó étkezési szokásoknak, de még a nagymamánk, édesanyánk által akkurátusan végzett télbúcsúztató takarításnak is lehet valami kapcsolata peszách ünnepéhez és a chámechez. De vajon mi ez a chámec, és legfőképp: miért kell ennyire óvakodnunk tőle?

Chámecnek (kovászosnak) azokat a dolgokat (nem csupán élelmiszereket) nevezzük, amelyek az öt fő gabonafajtából (búza, árpa, rozs, zab és tönköly) készültek, és folyamatosan legalább tizennyolc percen keresztül voltak vízzel érintkezésben, azaz megindulhatott bennük a kovászosodási, erjedési folyamat. Ám ezzel még nem jutottunk közelebb annak a megfejtéséhez, hogy miként juthatott a chámec ilyen kitűntetett szerephez az egyiptomi kivonulás újraélése kapcsán? Miként lehetséges az, hogy már az ünnep hagyományos, a Tórában is szereplő neve (chág hámácot) is a kovásztalan kenyeret állítja a szent időszak középpontjába? Miért nem szabad egy töredéknyit sem birtokolnunk chámecből, holott ugyanez a tiltás más nem kóser élelmiszerek tulajdonlására egyáltalán nem vonatkozik? Ha pedig nem birtokolhatjuk peszách idején, akkor miért válik engedélyezetté rögtön az ünnep elmúltával? Akkor most rossz a chámec, amitől éppen ezért következetesen távol kell tartsuk magunkat, vagy nem?

A kérdésekre számos, egymást kiegészítő válasz lehetséges. Mi most csak egyet érintenénk ezek közül. A peszách a szabadulás ünnepe. A szabadság azonban – legalábbis az egyik filozófiai megközelítése szerint – negatív előjelű fogalom, azaz nem jelent többet, mint mentességet valamilyen kényszertől. Peszách esetében a rabszolgaságtól, a megalázott helyzettől, a saját magunk iránti felelősségtől való kényszerű megfosztottságtól. A szabadság frissen kivívott állapota azonban – ahogy erre a történelem megannyi vészterhes korszaka, tragédiája emlékeztet bennünket – nem jelent garanciát a morálisan megalapozott, nemes és építő folyamatok megerősödésére. Ehelyett sokszor azt látjuk, hogy a hirtelen jött szabadság következtében felszabaduló, elemi és kontrollálatlan erők pusztulást eredményeznek – a legtöbbször minden szándéktól függetlenül.

Az Örökkévaló elé csak a legtisztább valónkban állhatunk oda. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy a jeruzsálemi Szentélyben nem pusztán peszách idején, de általában sem lehetett kovászos ételt helyezni az oltárra. Mert ez azon túl, hogy amint Rámbám erre a Tévelygők útmutatója című művében rávilágít, túlságosan hasonlítana a pogány, bálványimádó népek áldozataira, a kívánt emberi tisztaságot sem volna képes a maga teljességében kifejezni. Az élesztő ugyanis az emberi lelemény, rafinéria terméke. Csakhogy amikor a Teremtő felé fordulunk, tudatosítanunk kell, hogy nem ez az a tulajdonságunk, amelyre a kapcsolatunkat alapozhatjuk Vele. Voltaképpen az Egyiptomból való kivonulás is az Örökkévaló nagyságát hangsúlyozza. A történetet figyelmesen követve világossá válik, hogy valamennyi esemény a Teremtő akaratán múlik, az Ő terveinek gyümölcsét hordozza.

Ugyanakkor tanultuk, hogy jó tulajdonságaink kiérlelésével, szellemi potenciálunk aktiválásával képességeink mozgósításával némileg magunk is hasonlatossá válhatunk Hozzá. Valóban, a Tóra azt hangsúlyozza, hogy felelősségünk van a világ felett, amelyet körültekintően és kreatívan alakítanunk, igazságosabbá, egyúttal praktikusabbá tennünk a leginkább elvárt feladataink közé tartozik. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az élesztő, amit a liszthez és a vízhez adunk, és aminek a működése könnyedebb és ízletesebb kenyeret eredményez, jól jelképezi ezt az emberi leleményességet.

Ám ahogy a magára hagyott élesztő is erőteljes változásokat eredményez az alapanyagokban, úgy a szabadság következményeként megerősödő és felszínre törő, korábban elfojtott késztetések is képesek így vagy úgy megváltoztatni mindent, ennek megfelelően világos célra és keretekre van szükségük. Ezért közvetlenül a szabadság elnyerését követően, peszách idején kordában kell tartani alkotó energiáinkat, hogy valóban a helyes irányok, az örök értékek megvalósítása felé törekedve nyilvánulhassanak meg. A peszách nem egy mindentől független időszak, hanem egy folyamat kezdete. Peszách második napján kezdődik meg az omerszámlálás, amelynek a végén, hétszer hét nap elmúltával beköszönt a tóraadás ünnepe, a sávuot. Ez jelképezi azokat az értékeket, amelyek alapján az életünket zsidóként élnünk kell. Célt ad a szabad embernek, megtanítja számára, hogy képességeit a Teremtő szolgálatában bontakoztassa ki, és szembesíti azzal, hogy a szabadság több mint puszta menekülés a szolgaság béklyói elől. Ehelyett lehetőség arra, hogy a legmagasabb eszmények fényében valósítsuk meg teremtésünk céljait. Az ötvenedik nap, amikorra megtanultuk kontrollálni belső késztetéseinket, és a felszabadulni készülő zabolátlan erőket képesekké váltunk az isteni terv érdekében kibontakoztatni, a chámec is érvényes felajánlássá válik. Valóban, sávuot ünnepén kovászos cipókat is kellett áldozni a Szentély területén.

aprforras02

Minden kedves olvasónknak kívánjuk, hogy eredményesen járja végig a képességei kibontakoztatásának felelősségteljes folyamatát!

Chág száméách!