Városok

Látogatás a Maorik Földjén

Zsidók tegnap és ma a világ „legelszigeteltebb” államában

Ha esetleg valamiért Új-Zélandról hallunk – ami nem igazán gyakori, mivel messze van tőlünk, és viszonylag nyugodt körülmények között élnek a helyiek – nem valószínű, hogy eszünkbe jutna, hogy ott is élnek zsidók. Pedig, mint ahogy a világ minden pontján, ott is találkozhatunk izraelita származású/hitű emberekkel.

Új-Zéland számomra egy felfedezendő, titokzatos ország a Földön. Úgy képzelem el, hogy az emberek nyugat-európai színvonalon élnek ott. Eddig ténylegesen nem jutottam el az államba, azonban képzeletben örömmel szállok le a maorik földjén (helyi őslakosok), hogy ebben az írásban bemutassam az ottani zsidóság történelmét és jelenét a kedves olvasóknak.

Új-Zéland két nagy (egy északi és egy déli), valamint sok kisebb szigetből álló ország, mely Ausztráliától dél-keletre található. A Világ Legelszigeteltebb államának is szokták nevezni, mivel a legközelebbi kontinens (Ausztrália) is valamivel több mint ezer kilométer távolságra található. Az ország területe körülbelül háromszor nagyobb, mint Magyarországé.

Az első zsidók letelepedésétől a XIX. század végéig

A XIX. század elejétől található zsidó élet a szigetországban. Angol zsidó kereskedők telepedtek itt le első ízben. Közülük az egyik legismertebb, Joel Samuel Polack 1831-ben nyitotta meg üzletét a „kikötői zsidók” számára, de a maorik is örömmel látták őt. Az őslakosok és Polack kölcsönösen tisztelték egymást. Ebből adódóan a kereskedőnek lehetősége nyílt arra, hogy elég jól tudja, milyen portékát érdemes behozni az országba. Polack összesen hat évet töltött az ott, visszatérve hazájába két könyvet is írt új-zélandi tapasztalatairól, melyekben bemutatja a helyi kultúrát és a szerinte reális üzleti esélyeket.

A könyveknek is köszönhetően a Lordok Háza 1840-ben aláírt határozatában megtiltott Új-Zéland területén minden olyan tevékenységet, mely esetlegesen károsítaná a maori kultúrát. A waitangi szerződés aláírásával Új-Zéland a Brit Birodalom részévé vált, ugyanezen megállapodás tette lehetővé a szigetországban való letelepedést. A döntés után nem sokkal megjelentek az első zsidó családok is a maorik földjén. Az egyik első bevándorlót, Abraham Hortot érkezése után pár hónappal már magas rendőri pozícióba is választották.

Hort édesapja Új-Zélandban szegény zsidók lehetséges kitörési lehetőségét látta, ami ne csak számukra, hanem a menekülni kényszerülő, főleg kelet-európai hittestvéreiknek is menedékül szolgálhat.

A Goldsmith család tagjai, akik Hortékkal körülbelül egy időben érkeztek az államba, 1841-ben zsidó kórházat alapítottak (Neve Czedek). Az előbb említett família két zsidó asszony Új-Zélandra való költözését is szponzorálta 1841-ben, Elizabeth Levy és  Esther Solomon érkezett ekkor a szigetországba házasodás céljából. Az első új-zélandi zsidó esküvő azonban nem az ő nevűkhöz köthető, hanem David Nathan üzletemberhez és Rosetta Aaronshoz, akik zsidó szertartás szerint házasodtak össze 1841 októberében. Az ő lányuk, Sarah Nathan, 1843 januárjában született, ő volt az első zsidó, aki a szigeteken látta meg a napvilágot.

Solomon Levy, 1817–1883, Benjamin Levy testvére. Segédkezett a wellingtoni zsinagóga megalapításában, héberre tanította a wellingtoni gyerekeket.

A már korábban említett idősebb Hort úr 1843 elején Wellingtonba érkezett, hogy megszervezze a helyi zsidó közösség életét a londoni főrabbi felügyelete alatt. Az üzletember magával vitte a fővárosba David Isaacsot, aki a Zsidó Kórházban tevékenykedett, valamint mohélként (körülmetélést végző férfi), sachterként (zsidó mészáros) és cházánként (előimádkozó) is szolgálta a közösséget.

Az első vallási szertartás hamarosan meg is valósult. Nem sokkal később megszületett Esther Solomon és Benjamin Levy első fia. Az eseményről Abraham Hort hosszú beszámolóban tájékoztatta a Jewish Chronicle (akkori zsidó újság, mely Londonban jelent meg) olvasóit.

Hort a közösség nevében földet kért a kormánytól, azért, hogy legyen helyük zsinagógaépítésre és temető létrehozására. A kérelmet megtagadták, a kormány arra hivatkozott, hogy nem rendelkezik kellő hatáskörrel.

Nemcsak Nagy-Britanniából, de a közelebbi Ausztráliából is elkezdtek érkezni a zsidók az országba.

Az 1860-as években aranyat találtak Otago és Wetland városában. Ennek hatására az addig főleg csak Wellingtonban és Aucklandban élő zsidó lakosok az országon belül vándorlásba kezdtek. Újabb közösségeket alapítottak – immár a déli szigeten is – többek között Dunedin, Christchurch, Hokitika, Timaru, Nelson és Hastings településeken.

1861-ben még csak 326 zsidó élt a szigetországban, a létszámuk 1867-re majdnem megnégyszereződött, és elérte az 1262-t, ami az akkori össznépesség 0.6 százalékát jelentette.

A zsidók sokáig magánházakban imádkoztak, az első zsinagógát 1868-ban kezdték el építeni, és 1870-ben adták át a fővárosban. Aucklandban 1885-ben avatták fel az első sult.

 1881-ben korlátozni kezdték a szigeten való letelepedést. Senkinek sem engedték meg, hogy beköltözzön az országba, aki nem Angliából, Skóciából vagy Írországból szeretett volna a Föld Legelszigeteltebb államába költözni. Ebből kifolyólag a kelet-európai zsidók letelepedése is abbamaradt. Ekkoriban Ausztráliához hasonlóan Új-Zélandon is sok esetben ellentét alakult ki a „fehér keresztények” és mindenki más között, akik nem közülük származott.

A XX. századtól napjainkig

A letelepedési szigor nem változott a holokauszt előtt és alatt sem. Tehát nem tekinthetünk Új-Zélandra úgy, mintha segítette volna zsidó emberek megmenekülését. Továbbá a második világháború idején valahogy mégis letelepedő német zsidókat kifejezetten nem szerették a helyiek, „ellenséges idegen”-nek hívták őket. Ez az egyáltalán nem pozitív jelző arra is utalt, hogy az új-zélandiak azt hitték (és szerették is volna), hogy a háború után elhagyják őket, és visszatérnek eredeti otthonukba. 1945-ben a helyiek egy veterán csoportja azt javasolta, hogy nemcsak hogy távozzanak országukból, hanem az ott-tartózkodásuk alatt összegyűjtött pénzt is adják oda azon katonák feleségeinek, akik a háború alatt „helyettük” harcoltak.

1985-ben nyitotta meg kapuit a Moriah nevű zsidó iskola, mely sajnálatos módon forrás- és gyerekhiány miatt 2012 decemberében bezárt. Ekkor kevesebb mint húsz gyermek tanult volna az oktatási intézményben.

Az aranyláz ideje alatt létrejövő kisebb közösségek, amelyek zsinagógákat is építettek, mára már nem igazán léteznek, és a sulök sincsenek már meg. A korábban már említett Wellingtonban található zsinagóga, mely befogadóképessége kétszáz fő volt, elég hamar kicsinek bizonyult. 1920-ban egy új, immáron téglából épített zsinagógát adtak át, melyben 1400 fő is elfér.

A fővárosihoz hasonlóan az aucklandiak sem fértek el korábbi zsinagógájukban, ezért ők is építettek egy nagyobbat.

Nagyon sokan próbálták megbecsülni azt, hogy napjainkban hány zsidó is él a szigetországban. Egyesek 7000, mások 7500 főről beszélnek, de vannak olyanok, akik a 10 000, sőt 20 000 fő mellett teszik le a voksukat. (Többségük a fővárosban és Aucklandban, az északi szigeten él.) Még a legnagyobb szám esetében sem túl magas a zsidók aránya az államban, ugyanis 4,2 millió fő él jelenleg Új-Zélandon.

Az első zsidó folyóirat, a havi rendszerességgel megjelenő New Zealand Jewish Times 1920-ban jelent meg. Ma már csak egy más néven futó havilapja van a helyi közösségnek, a New Zealand Jewish Chronicle, továbbá egy cionista magazint is kiadnak Chádásot (Hírek) néven Aucklandban.

Napjainkban leginkábba a Dél-Afrikai Köztársaságból, Izraelből és az egykori Szovjetunió tagállamaiból érkeznek zsidók Új-Zélandra.

Képzeletbeli új-zélandi utazásunk végére egy kis érdekesség. Az országnak eddig három zsidó származású miniszterelnöke volt. Az első, Julius Vogel gyakorló zsidóként két cikluson keresztül volt az ország vezetője az 1870-es években. A szintén zsidó származású Francis Bell rövid ideig töltötte be a pozíciót 1925-ben. John Key, akinek édesanyja osztrák zsidó volt, 2008 és 2016 között vezette az országot (a vallását semmilyen szinten nem gyakorolja).

Zsinagóga, Auckland