Az elmúlt hónapok eseményei sokunkat csodálkozásra késztettek. Akik Izraelt támogatják, világos és vitathatatlan helyzetet érzékelnek: egy terrorszervezet következetesen és leplezetlenül támadja az országot. Nincs a világon az a civilizált nemzet, mely ölbe tett kézzel lenne képes tűrni az ilyet. Izrael megvédi magát, olyan módon, hogy ennek a lehető legkevesebb ártatlan essen áldozatául. Ezek az akciók az egész nyugati világ számára példaértékűek: minden támadás előtt szórólapokon, telefonon és SMS-en értesítik a lakosságot, hogy hagyják el otthonaikat.
Van azonban egy igen széles réteg, akik látszólag nem veszik a lapot, akiknek a meggyőzéséhez mindez az információ elégtelennek bizonyul. Értelmetlennek tűnik, hogy palesztin népirtással vádolják Izraelt, miközben Szíriában, a yarmouk-i palesztin menekülttáborban az ottani polgárháború következtében nagyságrendekkel több ártatlan civil halt éhen az utóbbi hetekben – egy tény, amiről a médiában alig hallani bármit is. Értelmetlennek tűnik, hogy egy 2003-as felmérés szerint a legtöbb európai Izraelt tekinti a világbékére leginkább veszélyes államnak, Iránról, Észak-Koreáról, Afganisztánról „megfeledkezve”. Értelmetlennek tűnik, hogy egész Amerikában rendszeresen megszervezik az egyetemeken az „Izraeli Apartheid Hetét”, miközben Izraelben az arabok teljes állampolgárságot élveznek, izraeli egyetemeken tanulnak, izraeli kórházakban gyógyítanak és gyógyulnak, és mind a Knesszetben, mind a Legfelsőbb Bíróságban részt vesznek.
Hogyan gondolkodhatnak így értelmes emberek? Hogyan lehetséges az, hogy nehezükre esik meglátni azt, ami nyilvánvaló?
A történelmi perspektíva
Ha egy kérdésre a választ nehéz megértenünk, az gyakran azért van, mert nem a megfelelő szemüvegen keresztül vizsgáljuk. Amint a megfelelő nézőpontba állítjuk a tényeket, egyből érthetőbbé válnak. Ha azt akarjuk megérteni, miért viszonyul a világ Izraelhez így, akkor egy dolgot kell megértenünk: az antiszemitizmust.
Egy ezeréves tény: a vérvád időről időre felüti a fejét. A vérvádnak soha nem a logika volt az alapja, hiszen mindenki tudja, hogy a zsidók számára az állati vér fogyasztása is éppolyan tilos, akárcsak a disznóhúsé. Mindenki tudja, hogy a zsidók a hús kikóserolása során eltávolítják belőle a vért. Mindennek ellenére a középkortól kezdve mindmáig voltak és vannak vérvádak, amikben azt állítják, hogy a zsidók a maceszba sütik a keresztény gyerekek vérét, és a vádolók ezen az erkölcsi alapon üldözik, bántalmazzák, gyilkolják a zsidókat. Ebből a nézőpontból vizsgálható a mi esetünk is: egy halott nem zsidó gyerek elegendő annak „bizonyítására”, hogy a zsidók egytől-egyig gonosz vérszívók – azoknak, akik vevők az ilyen gondolatokra.
A holokauszt óta eltelt 70 éven keresztül az antiszemitizmus az anticionizmus álarca mögé rejtőzött. A mostani háborúban ez az álarc lehullt: Franciaországban, Görögországban, Magyarországon, Belgiumban, Angliában, Hollandiában, Dániában, Ausztriában, Németországban és Olaszországban egyaránt agresszív tüntetéseket szerveztek, ahol már nem Izrael ellen, hanem a zsidók ellen szólalnak fel.
A legutóbbi antiszemita hullámra, ami a II. világháborút megelőzően bontakozott ki, a zsidóságban két megoldás fogalmazódott meg: az asszimiláció és a cionizmus. Ezek mind azt a kérdést próbálták megválaszolni, hogy vajon miért gyűlölhetnek minket a többi népek? Az első csoport szerint azért, mert túlságosan különbözünk tőlük, és az emberek gyűlölik azt, ami másmilyen. Ezért vezették be a reform irányzatok a keresztény szokásokhoz hasonló vonásokat (mint például vasárnapi istentisztelet, orgonás kíséret, kevesebb parancsolat). Az antiszemita reakció erre az volt, hogy még jobban gyűlölték a zsidókat, amiért elveszik tőlük a pozíciókat, karrierlehetőségeket. A nürnbergi törvényekben szigorú elválasztást hirdettek: megtiltották a vegyesházasságot, kitiltották a zsidókat a legtöbb komoly értelmiségi foglalkozásból, azzal a váddal, hogy mindegyikben át akarják venni a hatalmat. A deportálások során pedig nem tettek különbséget asszimilált és asszimilálatlan zsidó között. Tehát az első elmélet tévesnek bizonyult.
A második elmélet ezzel éppen ellentétes irányban kereste a választ: talán azért gyűlölnek minket, mert nincs saját hazánk. Ne olvadjunk közéjük, éljünk külön népként, akárcsak a többi nemzet. Ennek az elméletnek ma tapasztaljuk a kudarcát, amikor éppen a saját országunk miatt gyűlölnek minket.
A Tóra nézőpontja
A Tórában egy szokatlan szövetséget találunk a zsidó nép és az Örökkévaló között. Ez a szövetség akkor sem bontható meg, ha a zsidó nép nem tartja be a részéről megígért feltételeket. Minden kihágás ellenére „nem fogom őket megvetni és nem fogom őket visszautasítani, hogy elpusztítsam őket, hogy megszüntessem velük való szövetségemet” (Mózes 3., 26:44). Hogyan lehetséges egy ilyen szövetséget fenntartani?
A Tóra azt írja, hogy a zsidó nép „egyedül lakozik, és a népek közé nem számláltatik” (Mózes 4., 23:9). Ez nem egészen az, amire az ember lelke természete szerint vágyik. A tinédzser is azt szeretné, ha „a fiúkkal egy csapatban” lehetne. Benjámin Netánjáhu első könyvének így szól a címe: „Egy hely a népek között”. Ez volt az első cionisták sokat ismételgetett nagy ideálja, hogy a zsidó és éppolyan nép lehessen, mint bármelyik másik.
A Tóra ezzel szemben így ír a zsidó népről: „papok királysága, szent nép” (Mózes 2., 19:1). A „szent” szó egyik jelentése éppen az, hogy elkülönült. A zsidóság – bármennyire is szeretne – nem lehet olyan, mint a többi nép, így van ez rögzítve a megbonthatatlan, Örökkévalóval kötött szövetségben.
Mit tehet az Ö-való egy ilyen helyzetben, ahol meg kell őriznie a népét a többi néptől elkülönülve, ahhoz, hogy a szövetsége továbbra is fennmaradjon? Ez az, amit biztosít az antiszemitizmus. (Félreértés ne essék, azok, akik az antiszemitizmus útját választják, saját szabad akaratukból választják a rosszat, és minden cselekedetükért teljes felelősséggel tartoznak Teremtőjük előtt.)
Az antiszemitizmus hatása kettős: egyrészt megakadályozza azt, hogy a zsidók teljesen feloldódjanak a népek között, ezáltal eltűnjenek. Másrészt, mint azt az utóbbi idők eseményei is mutatják, az összetartozás érzését is erősíti a zsidó népen belül. Néhány hónappal ezelőtt az izraeli társadalom szinte két különböző végletből állt. A három ártatlan fiatal végzetes elrablása azonban lélekben egyesített mindnyájunkat.
Ennek persze megvan a maga ára, amit magunktól sosem lennénk képesek megfizetni. Most viszont, hogy akaratunk ellenére megfizettük, két nagy ajándékkal gazdagodtunk: megtaláljuk saját identitásunkat és tágabb családunk újra egyesült.
Sarah Yoheved Rigler
(aish.com) cikke alapján írta
Szántó-Várnagy Binjomin Zeév