Amikor Mózes számba veszi a nemzetvezetői pozíciókat, amelyek a halála után maradnak, nem csak papi/bírói szerepről beszél, hanem a prófétairól is.

„Prófétát, mint én vagyok, testvéreid közül támaszt majd neked az Örökkévaló, a te Istened, őrá hallgassatok.”

Nem Mózes lesz az utolsó próféta, hanem lesznek utána is próféták. Ez történelmileg így is lett, Sámueltől a Második Szentély koráig minden nemzedékben volt valaki, aki Isten szavait hirdette óriási bátorsággal, nem félve attól, hogy királyokat vagy papokat bíráljon, vagy egy teljes generációt dorgáljon meg.

Adódik azonban egy kérdés: honnan tudja az ember, hogy ki az igazi próféta, és ki a hamis? A királyokkal és a papokkal ellentétben a prófétáknak nem a hivatalukból ered a hatalmuk. A hatalmuk a személyiségükben volt, és abban a képességükben, hogy Isten szavát tovább tudták adni. Viszont pontosan azért, mert a próféta olyan dolgokat lát és hall, amelyeket mások nem, létezhettek hamis próféták, mint például a Báál-próféták, Ácháb király idejében. Mi gátolhatott volna meg egy csalót vagy akár egy őszinte, de eltévelyedett embert abban, hogy jeleket mutasson, és csodákat tegyen, és a szavak erejével félrevezesse a népet és talán saját magát is?

Ez a kérdés többféleképpen is megközelíthető. Az egyik megközelítésről szó van ebben a hetiszakaszban is, ami az, hogy az igaz próféta meg tudja jósolni a jövőt. Mózes ezt mondja:

„Ha pedig ezt mondod magadnak: honnan ismerjük meg azt, amit nem az Örökkévaló mondott? – amit egy próféta az Örökkévaló nevében mond, és az nem lesz meg, vagy nem következik be, az a mondás, amelyet nem szólt az Örökkévaló; gonosz szándékból mondta a próféta, ne félj tőle.”

Elsőre egyszerűnek tűnik: ha az, amit a próféta jövendölt, bekövetkezik, ő egy igaz próféta, ha pedig nem, akkor nem az. Természetesen ez nem volt ennyire egyszerű.

Jónás könyve a klasszikus példa. Isten megparancsolja Jónásnak, hogy figyelmeztesse Ninive népét, hogy az aljasságaik miatt el akarja őket pusztítani. Jónás megpróbál elmenekülni, de nem sikerül neki, és ez a híres történet a tengerrel, a viharral és a „nagy hallal”. Végül Jónás elmegy Ninivébe, és elmondja, amit Isten parancsolt neki, hogy a várost negyven nap múlva el fogja pusztítani – a nép pedig megbánást tanúsít, és a város megmenekül. Jónás azonban elégedetlen.

„És rosszul esett Jónásnak, és bosszantotta őt. És imádkozott az Örökkévalóhoz, és azt mondta: „Ó, Örökkévaló, nem ezt mondtam amikor még a hazámban voltam? Ezért az elejét vettem, és megszöktem Tarsisba, mert tudtam, hogy Te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, hosszan tűrő és bőséges a szeretetben, és aki megenyhül, mielőtt veszedelmet küldene. Most tehát Örökkévaló, vedd el kérlek tőlem a lelkemet, mert jobb meghalnom, mint élnem!” (Jónás 4:1–3.)

Jónás panasza kétféleképpen is értelmezhető. Az egyik, hogy zavarta, hogy Isten megbocsátott a népnek, amelyik elvégre is gonosz volt, és büntetést érdemelt volna. Hogy menthette meg őket a rájuk szabott büntetéstől az, hogy hirtelen meggondolták magukat?

A másik értelmezés szerint az zavarja, hogy úgy érzi, bolondot csináltak belőle. Azt mondta nekik, hogy a városuk negyven nap után el fog pusztulni, de nem pusztult el. Isten kegyelme miatt a jóslata zagyvaságnak tűnik.

Annyi biztos, hogy Jónásnak nincs igaza a bosszúságában. A könyv Istennek ezzel a költői kérdésével zárul: „És én ne sajnáljam Ninivét, a nagy várost?” Ne legyek könyörületes? Ne bocsássak meg? Mi van akkor a feltétellel, amelyet Mózes fogalmazott meg, amelynek az igaz prófétáknak meg kell felelniük, hogy „amit egy próféta az Örökkévaló nevében mond, és az nem lesz meg, vagy nem következik be, az a mondás, amelyet nem szólt az Örökkévaló”? Jónás azt állította, hogy a város negyven nap múlva elpusztul. Ez nem történt meg, pedig a jóslat mégis igaz volt, mert Jónás tényleg Isten szavait adta tovább. Hogyan lehet ez?

A választ Jeremiás próféta könyvében találjuk. Jeremiás egy nemzeti katasztrófáról prófétált. A nép már nem volt elhivatott a vallás iránt, és ezért vereség és száműzetés várt rájuk. Ez nehéz és lehangoló üzenet volt a nép számára. Feltűnt egy hamis próféta, Chanania, Azzur fia, aki az ellenkezőjét hirdette. Ő azt állította, hogy Izrael le fogja győzni Babilont, és két év után elhárul majd a veszély. Jeremiás tudta, hogy ez nem igaz, és azt is, hogy Chanania az mondta az embereknek, amit hallani akartak, nem pedig azt, amit kellett volna hallaniuk. Ezt mondta az összegyűlt népnek:

„Ámde halljad csak ezt, melyet szólok füled hallatára és az egész nép füleinek hallatára. Azok a próféták, akik előttem és előtted voltak ősidőtől fogva, prófétáltak számos országról és nagy királyságról, háborúról, veszedelemről és dögvészről. Az a próféta, amelyik a békéről prófétál, midőn bekövetkezik a próféta szava, megismerszik a próféta, akit az Örökkévaló igazán küldött.” (Jeremiás 28:7–9.)

Jeremiás próféta különbséget tesz jó és rossz hír között. Könnyű katasztrófáról prófétálni, mert ha a prófécia beteljesül, akkor igaz volt a próféta. Hogy ha nem teljesül be, akkor Isten engedett az ítéletből, és megbocsátott. Egy rossz próféciát nem lehet megcáfolni, egy jót viszont lehet. Ha a jó prófécia beteljesül, akkor igaz volt, viszont ha nem, akkor nem lehet azt mondani, hogy „Isten meggondolta magát”, mert Isten nem von vissza semmilyen ígéretet, amit tett.

Tehát csak akkor lehet tudni, hogy igaz-e egy próféta, ha az jó dolgokat lát előre. Ezért nem volt igaza Jónásnak, mikor bukásnak érezte, hogy a próféciája, amely veszélyt jósolt, nem valósult meg. Maimonidész így fogalmazza meg:

„Hogyha egy próféta valamilyen csapásról jósol, és a jóslata nem válik valóra, az nem hazudtolja meg, hogy az illető egy igaz próféta. Isten „hosszan tűrő és bőséges a szeretetben”, és megbocsátja a gonoszságot. Az is lehet, hogy akiket megfenyegettek, azok megbánást tanúsítottak, és ezért megbocsátást nyertek, mint a niniveiek. Az is lehetséges, mint Chizkia király esetében, hogy csak eltolódott a büntetés. Azonban ha a próféta Isten nevében jót ígér, és azt állítja, hogy esemény majd meg fog történni a jövőben, viszont ez nem következik be, a próféta mindenképpen hamis próféta, mert ha az Örökkévaló még ha valamilyen feltétellel is ígér meg valamit, akkor sem vonja vissza. Innen tudjuk, hogy csak olyan prófétákról tudjuk meg, hogy igazak-e, akik jó dolgokat látnak előre.” (Jeszodé haTora 10:4.)

Ebből fontos következtetéseket vonhatunk le. A próféta nem jós, és a prófécia nem jóslat. Pontosan azért, mert a zsidó vallás hisz a szabad akaratban, az emberi természet sohasem teljesen előrelátható. Az emberek képesek a változásra, és Isten megbocsát. Ahogy a nagy ünnepekkor mondjuk az imában: „Ima, tesuvá (megbánás) és cedáká (jótékonykodás) átírják a kemény ítéletet.” Nincs olyan ítélet, amely megváltoztathatatlan volna. A próféta nem megmondja a jövőt, hanem figyelmeztet. Egy próféta azért szól, hogy segítsen elkerülni a katasztrófát a jövőben. Ha tehát egy jóslat valóra válik, az sikeres, viszont ha egy prófécia válik valóra, akkor az elbukott.

A másik következmény szintén messzire vezet. Nem a rossz hírek tesznek egy prófétát igazzá, hanem a jók. Csapások és katasztrófák nem bizonyítanak semmit. Bárki előre láthat ilyeneket anélkül, hogy kockára tenné a jó hírét és a tekintélyét. Csak egy pozitív látomás megvalósulása mutatja meg az igazi prófétát. Így volt ez Izrael prófétáival is. Ők realisták voltak, nem optimisták. Figyelmeztették az embereket a rájuk leselkedő veszélyekre, viszont kivétel nélkül mind a remény hirdetői is voltak. Nemcsak a katasztrófát látták, hanem a vigaszt is. Ez mutatja meg, hogy ki az igaz próféta.

fordítás: Bálint Lea