Tanulóink a legkiválóbb helyekre is bekerülnek
Közösségünk vezetőjét, Keleti Dávid rabbit megkértük, hogy meséljen nekünk a tapasztalatairól, miket látott a 8 év alatt, amíg munkájával Magyarországon segítette a hazai zsidó közösséget.
Hogyan látja Ráv Keleti, milyen helyzetből indul el az ma, aki a vallásos utat választja Magyarországon?
Amikor annak idején Reb Boruch Beer Leibowitz (Reb Cháim Briszker tanítványa) Amerikában járt, hogy a jesivája számára pénzt gyűjtsön, kérték, hogy mondjon nekik egy tanítást. Egyebek mellett azt mondta el, hogy sajnálja az amerikai zsidókat, mert amikor ő Vilnában, egy kis kelet-európai falu zsinagógájában imádkozik, ahol a Vilnai Gáon és más cádikok is imádkoztak, az egyfajta különleges, felemelő érzést ad a számára. Szinte
a falak is árasztják magukból azt a szentséget, amelyet az itt élt régi nagy elődök emlékül hagytak. Ez az érzés Amerikában hiányzik. Ezt a különleges koncepciót
a Talmudból tanuljuk (Bává Meciá 85b), amikor elbeszéli, hogy Rabbi Chijá saját maga, eredeti állatbőrből munkálta meg azt a tóratekercset, amelyből tanított (egészen a csapdától kezdve, amellyel a vadállatot elfogta). Ebből láthatjuk, hogy létezik olyasmi, hogy a különleges jócselekedetek mintegy nyomot hagynak a fizikai tárgyakon is.
Ebből a szempontból Magyarország jó helyzetből indul, mert egykor virágzó szellemi vallásos élet volt itt. A világszerte ismert és elismert rabbi, Chászám Szojfer itt működött, így az egész ország az ő tanítványaival volt tele. Még a legkisebb falvakban is volt jesiva. A legtehetségesebb fiatalokat Chászám Szojfer jesivájába küldték, amelynek volt egy ilyen jellege, hogy a következő generáció vezetőit kiképezze. Innen kerültek aztán később a vidéki rabbiszékbe.
Azt mondják, minden országnak megvan a maga jellegzetessége. Vajon a magyar zsidóknak is volt valami különleges jó tulajdonságuk?
Az egykori belzi rebbe kifejezetten szerette, ha magyarok jöttek hozzá tanácsot kérni. Akkoriban ő a viszonylag közelinek számító Galíciában élt. Azt mondta, hogy érzi rajtuk a tisztaságot, az őszinteséget, a belülről, természetes módon megélt vallásosságot.
Ezt egyébként magam is megtapasztalhattam. Amikor kisgyerek voltam, szombat délutánonként gyakran mentünk Édesanyámmal meglátogatni egy másik magyar nénit. Nem beszélgettek semmi különleges, emelkedett dologról, csak egyszerű, hétköznapi ügyekről. Később volt szerencsém Izraelben a legkomolyabb jesivákba járni, ahol igen magas szintű előadók is tartottak előadásokat hit, istenfélelem témájában. Akkoriban visszaemlékeztem azokra a szombat délutánokra, és rájöttem, hogy ezeknek az egyszerű, tiszta, asszonyoknak a hétköznapi beszélgetéséből nem kevesebb érzést kaptam, mint a világszínvonalú tanítóktól. Ebből megértettem, hogy a régi Magyarországon a vallásos érzület valahogy benne volt a levegőben.
Mit gondol, Ráv Keleti, vajon mi maradt mára ebből a régi életérzésből?
Most is megvan talán az a „takarékláng”, amelyből fáklyát szeretnénk csinálni. A kérdés csak az, hogy hogyan? Mi két szinten próbáljuk közelíteni a fiatalokat a zsidósághoz: intellektuális és érzelmi úton. Ezzel a hagyományos utat járjuk. Az értelemhez szólunk, amikor az előadások során a zsidó világlátás alapkérdéseibe kapnak bevezetést az érdeklődők. Az élmény részét pedig közösen eltöltött ünnepeken, lakomákon, hosszú hétvégéken (sábáton), izraeli és európai közösségek csoportos meglátogatásával kaphatják meg.
Gyakran vannak kellemes meglepetéseink ebben a folyamatban. Egyszer hallottunk valakiről, akinek a barátja azt javasolta, hogy nézzen meg belülről egy zsinagógát, csak hogy lássa, hogy hogy néz ki. Annyira távol érezte magát a zsidóságtól, hogy nem akart bemenni. Később kezdett járni a Lativba, és az egyik közös utazásunkon is részt vett. Miután visszaérkeztünk, azt kérte, hogy kóseroljam ki a konyháját, de ha lehet, minél hamarabb, még mielőtt elmúlik az a lelkesedése, amelyet az út során megszerzett. Ugyanezen az úton volt, hogy valaki teljes meghatódottsággal számolt be az utazás során megélt szombati élményről. Így néznek ki ezek az útjaink: csoportos kirándulásokon, közös tanulásokon veszünk részt, családoknál lakunk, így testközelből ismerhetjük meg az autentikus zsidó életmódot.
Mi az, ami a magyar fiatalokra különösen jellemző?
Talán csak a magyarokra, talán minden európaira általában is jellemző a zárkózottság. Ez sokszor megnehezíti a tanítást, mivel mindenkinek megvannak a maga kérdései, amelyek gyakran távol tartják a vallástól. Ezt azonban jellemzően nem merik megkérdezni. Amikor a világhírű előadót, Rabbi Mordechai Neugroschellt hívtuk meg egy sábátonunkra, akkor ez igen világosan kiderült. Ennek a rabbinak különleges képessége a kérdések megválaszolása. (Izraelben a rádióban telefonon keresztül lehet kérdezni tőle, a saját műsorában.) Terveztünk is 1 órát a programban, amikor a tanulóink kérdéseket tehetnek fel, szabadon. Végül olyan sikere lett, hogy másnap meg kellett ismételtük. A rabbi azt mondta, hogy nagyon ritka, hogy ilyen magas színvonalú kérdéseket kap. De senki nem mert felállni és kérdezni, így a kérdéseket papírra írták, és ezeket juttatták el a rabbihoz.
A hétfő-szerda esti tanulásokon is megnyilvánul ez a nehézség. Miután elmondok egy-egy tanítást, nagyon ritkán kapok személyesen kérdéseket. Az viszont gyakran előfordul, hogy odajönnek megköszönni, vagy e-mailben megírni, hogy milyen jó volt ez az előadás, mert éppen az én kérdéseimre válaszolt.
Mostanra azonban sikerült elérni, hogy világszerte jó ajánlólevél legyen az, ha valaki tőlünk, Magyarországról érkezett tudását továbbfejleszteni. A legambiciózusabb tanulóinkat ugyanis előszeretettel küldjük Izraelbe. Több lányt is kiküldtünk már hosszabb-rövidebb időre lányiskolába, midrásába. (Az európai oktatási rendszer szerint ezek az intézmények egyetemi szintűnek felelnek meg.) Az a tapasztalat, hogy a legjobb nevű intézményekben is rövid idő alatt magas szintre eljutnak. Ez a siker egyaránt magyarázható az itt megkapott tanítás színvonalával és a magyar fiatalok kiemelkedő képességeivel. Az intézmény vezetésétől megtudtam, hogy komoly kétségeik voltak a jelentkezés idején, hogy vajon vállalják-e a kockázatot, hogy magyar diákot vegyenek fel (mivel itthon nincsen jelentős létszámú vallásos közösség, attól tartottak, hogy rossz hatással lehetnek az ő tanulóikra). Legnagyobb meglepetésükre hamar a mi tanulóinkból lettek a példamutató diákok. Ez a történet azután többször megismétlődött.
Tudjuk, hogy Ráv Keletinek kiváló állása, sikeres karrierje volt Izraelben. Mi volt az a cél, ami arra ösztönözte, hogy mindezt otthagyja és Magyarországon próbáljon szerencsét?
Minden új tanulónak, aki csatlakozik a programjainkhoz, elmondjuk, hogy a mi feladatunk pótolni azt, ami Magyarországon kiesett a zsidóság oktatásából. Ez nagyjából három generációnyi szakadékot jelent. Az utóbbi évtizedekben világszerte jellemző, hogy hasonló jellegű szervezeteket alapítanak, kétféle formában. Az egyik a kiruv (szó szerint: közelítés), amire az a jellemző, hogy a nem vallásos háttérből érkező közönség számára is
a lehető legemészthetőbb, de ugyanakkor autentikus formában kínálnak eseményeket. A másik a „community kollel”, ami nem közvetlenül gyakorolja a hatást, hanem a részben a vallást már magáénak valló közösség erősítésén keresztül. Ezeket az embereket személyes tanulási alkalmak során segíti az intelligens és kedves, fiatal tóratanulókból álló csoport, aminek a magával ragadó hangulata azután a tágabb közösségre is kisugárzik. Ebből az első kísérletet a nagynevű lakewoodi jesiva szervezte meg Melbourne-ben, és a sikeres példát világszerte követték Dél-Afrikában, Dél- és Közép-Amerikában, az Egyesült Államok különböző vidéki kisvárosaiban, Kanadában, Franciaországban, Hollandiában, Angliában, sőt, még a Szovjetunió vonzáskörzetébe tartozó országokban is, annak ellenére, hogy akkoriban ez egyáltalán nem számított veszélytelen vállalkozásnak. Ehhez képest meglepő, hogy Magyarország ebből a természetes ébredési folyamatból teljesen kimaradt. Annak ellenére, hogy – egyedülálló módon – itt egyetlen városba, Budapestre csoportosult egy olyan létszámú zsidó közösség, amely európai viszonylatban az elsők között van.
Világszerte, ahol csak élnek magyar származású zsidók, szépen sikerült megtalálniuk a helyüket a közösségekben, felépíteni életüket az új hazában, mind anyagi, mind szellemi értelemben. Ebből a szempontból sajnálatos, hogy – a többi országgal ellentétben – nem fordult a figyelmük Magyarország és az itt maradt zsidók felé. Az izraeli hadseregben van egy olyan mondás, hogy „a csatatéren nem hagyunk sebesülteket” (bármilyen életveszéllyel is jár). A zsidó világlátásnak is alapvető eleme a „noszé beol im chávéro” (ld. Ávot 6:6) – kivenni a részünket a mások nehézségéből. A midrás szerint maga Mózes is ezen tulajdonsága miatt lett kiválasztva a küldetésére. A világhírű Mir jesiva szellemi tanítója, Reb Jeruchám Levovitz előadásainak jegyzetéből kitűnik, hogy annyira fontosnak tartotta ezt a témát, hogy több héten keresztül folytatta a tanítását. Úgy érezte, hogy a zsidó ember identitásának ez az egyik alapvető építőkockája. Mindezt nem azért mondjuk, hogy másokat kritizáljunk, hanem azért, hogy a saját magunk számára levonjuk a tanulságot (mások viselkedésében könnyebben észrevesszük a hiányosságokat, és ezt fordítjuk építő célra).
Emiatt a kezdeti lépések az itteni munkában is nehezebben mentek. Az itt élő zsidók nem érezték igazán a kapcsolatot saját hagyományukkal. Mind tudás, mind érzelem szintjén hiányzott a kapcsolódás. Sokan eleinte idegennek és absztraktnak érezték azt a világlátást, amelyet mi bemutattunk. Ezt segítettek megoldani a közös utazások, ahol láthatják, hogy az a rendszer, amelyet bemutatunk, világszerte számos helyen működik és virágzik.
Gyakran megkapom a kérdést, hogy a Lativ miért csak a fiatalokkal foglalkozik? Ezt a kérdést sokan, sokféle formában felteszik, de a végeredmény mindig ugyanaz. Az idősebb korosztály arról számol be, hogy az ő idejükben egyáltalán nem volt ilyen lehetőség. Sőt, még próbáltak is külföldről segítséget kérni, de csak a lemondás hangján kaptak választ. Azt mondták, hogy a Magyarországon élő zsidóság már csak egy „kiszáradt fadarab”, amelybe kár energiát fektetni, nincs rá esély, hogy magához térjen. A mostani munkánk gyümölcseinek, a Lativos fiataloknak fényében hálát adhatunk a Teremtőnek, hogy sikerült bebizonyítani, hogy a zsidóságban nem létezik ez a fogalom: „kiszáradt fadarab”. Adatbázisunkban áttekintettük az összes tanulót, aki valaha is rendszeresen járt hozzánk a tanulásokra (tehát az ünnepi események résztvevőit nem számítottuk), és néhány hónappal ezelőtt 190 körüli számot kaptunk. A folyamatos növekedés miatt tudható, hogy mára jóval túlhaladtuk a 200-at. Nem lenne reális azt mondani, hogy egyéni erőfeszítéseink eredménye ez a nagy szám, ezért nincs okunk saját erőnkre büszkének lenni. A hagyományos irodalmunk megmagyarázza, hogy ez a nagy segítség fentről jön.
A Teremtő biztosította a zsidó népet arról, hogy a Tóra sohasem fog elfelejtődni a következő nemzedékektől (ld. 5Mózes 31:21). Továbbá Bölcseink azt is tanítják, hogy az úton, amin az ember menni akar, vezetik őt. Ezt Reb Nochum Pertzowitz (a Mir jesiva vezetője, Ráv Keleti egykori mestere) úgy értelmezte, hogy nemcsak arról van szó, hogy az ember segítséget kap ahhoz, hogy járjon az úton. Úgy számít, mintha csak beülhetne egy autóba, és az autót is mások vezetik helyette. Ennek előfeltétele az, hogy tényleg akarjon menni az ember.
Említette Ráv Keleti, hogy az idősebb generáció gyakran kérdezi, hogy számukra hogyhogy nem szerveződnek programok. Mit tudna nekik válaszolni?
A problémát megértjük, és örvendetes lenne, ha tudnánk tenni valamit az ügyükben. A nehézséget az erőforrásaink hiánya jelenti. Ha sikereket akarunk elérni, akkor kénytelenek vagyunk egy célra összpontosítani az energiáinkat. A következő generáció az, amelyiktől azt remélhetjük, hogy a hagyományokat a gyermekeiknek tovább tudják örökíteni.
Azt várjuk a fiataloktól, hogy ők folytassák a megkezdett feladatot az elkövetkező nemzedékekben is. Ebből a szempontból a zsidóság jelentősen különbözik a többi vallástól, ahol mindig csak egy kiválasztott szellemi elitnek a feladata a tanulás. Nálunk minden egyes embertől azt várjuk, hogy ne csak tanuljon, hanem tanítson is. Ez az imakönyvünk szövegéből is kitűnik. Mielőtt a Smá Jiszráélt elmondjuk, így fohászkodunk: „add meg szívünkbe, hogy megértsük, tanulhassuk, és taníthassuk Tórád minden szavát”. Azaz valóban minden egyes embertől elváratik a hagyomány egészének ismerete. Felmerül a kérdés, hogy nem túlzó elvárás ez? Egyáltalán, komolyan gondoljuk, amikor mondjuk ezt az imát? Hasonló kérdés tehető fel a Jedid Nefes című énekben, ahol azt énekeljük: „lelkem epedezik [beteg] a Te szeretetedért”. Valóban így érzünk, vagy csak mondjuk? A válasz az, hogy már az is számít, ha csak vágyunk arra, hogy vágyhassunk. Ha az elkötelezettség megvan, hogy akarjuk tudni a Tóra minden szavát, akkor nem hazugság mondani ezt az imát.
Azt tapasztaljuk, hogy ez a várakozásunk teljesül:
a Lativ-tanulók egy része ma már valóban részt vesz a tanulás mellett a tanításban, a továbbörökítés folyamatában is. Példa erre Fináli Gábor, Davidovics Joszi, vagy Szántó-Várnagy Binjomin. Nemcsak az esti csoportos tanulás számítható tanításnak, hanem a hétköznap délelőtti tanulóprogramban, a párban tanulás során is működik. A szép eredmények annak is tulajdoníthatók, hogy a magyar fiatalokban megvan az, amit „érzelmi intelligenciának” is hívnak. Sok népben ugyanis előfordul, hogy csak érzelmek és lelkesedés jelentik
a vallást, mögöttes szellemi tartalom nélkül, míg máshol fordított a helyzet: érzelmek nélküli, tisztán intellektuális hozzáállás a jellemző. Ezzel szemben a magyar zsidókban megvan a képesség, hogy ötvözni tudják a kettőt, és sokszor külföldről is ezzel dicsérték a tanulóinkat.
Keleti Dávid rabbi
szerkesztette • Szántó-Várnagy Binjomin