Mindannyian egy szólam vagyunk a mennyei szimfóniában.

„Számonként sorolja a csillagokat, mindegyiket neveken szólítja” (Zsoltárok 147:4).

A zsidó nép tagjait a Teremtő a csillagokhoz hasonlította Ábrahámnak tett ígéretében (1Mózes 15:5). E hasonlat alapján érdemes elolvasni ezt az egész zsoltárt, amelyet a minden reggeli imáinkban is mondunk, mert több ponton is kapcsolódik a mostani hetiszakasz (és egyben Mózes negyedik könyvének) nyitó témájához, a nép számlálásához. Rási azt írja az első mondatra, hogy az Örökkévaló azért számolja ilyen gyakran a népet, mert szereti őket. A „gyakran” azt jelenti, hogy egy év alatt 3 népszámlálás történt: az első, amikor kijöttek Egyiptomból, a második, amikor az aranyborjú vétke utáni büntetésből megmaradtak száma derült ki, a harmadik pedig a mostani hetiszakaszban, egy hónappal a pusztai Szentély felépülése, és az Isteni Jelenlét (Sechiná) megjelenése után (a magyarázatok elmondják, hogy azért kellett egy hónapot várni, hogy a jelenlét állandónak számítson, és nem ideiglenes tartózkodásnak, hasonlóan ahhoz, hogy ha 30 napnál rövidebb időt töltünk egy szálláson, akkor még nem teszünk az ajtófélfára mezuzát).

A fent idézett zsoltár egyik központi témája Jeruzsálem újjáépülése (mint ahogyan az aktuális népszámlálásunk apropója is az Isteni Jelenlét köztünk tartózkodása, amelynek Jeruzsálem lesz a jövőben a végleges helyszíne). Megtudjuk, hogy az Örökkévaló lesz az, aki Jeruzsálemet fel fogja építeni, és a száműzötteket egybe fogja gyűjteni. A mögöttes kulcsgondolat az egész zsoltárban ez: a folyamatot a Teremtő személyesen vezeti, de „építőkockáknak” az egyéniségeket, a zsidó nép minden egyes tagjának a másoktól megkülönböztető, egyéni vonásait használja fel. Tehát együttműködünk, Isten épít, de nélkülünk (bármelyikünk nélkül!) ez nem lenne lehetséges.

Közösségünk vezetője, Keleti Dávid rabbi gyakran idézi azt a tanítást, mely szerint minden ember képes olyan dologra, amelyet helyette a legnagyobb cádikok, csodarabbik sem tudnának megcsinálni. Mindenkinek teljesen egyéni feladata van a világban, amely tökéletesen illeszkedik az ő személyiségéhez. Természetesen a Mindenhatónak erre nincsen szüksége, hiszen nem létezik az a cél, amit Ő ne tudna egy szempillantás alatt megvalósítani (így bármelyikünket pótolni is tudná, ha végül mégsem teljesítenénk életfeladatunkat). Azonban úgy tűnik, hogy mégsem ezt akarja. Hanem azt, hogy érezzük minden egyes ember fontosságát, szerepét, és –adott esetben – hiányát.

„Nem a ló erejére vágyik, nem az ember [erős] lábait kívánja, az Örökkévaló az Őt félőket akarja, akik az Ő kegyelmében reménykednek” (Zsoltárok 147:10–11).

Egy gyönyörű midrás szerint az Örökkévaló a gyakorlatban is fel tudja használni mindazt, amit az Őt tisztelő egyének alkotnak (Smot Rábá 21:4). A leírás szerint van az égben egy erre a célra kinevezett angyal, aki végigvárja azt, amíg a világon az összes zsidó közösségben elmondják az imákat. Az imára rendelt idő leteltével, miután a legnyugatabbra fekvő közösségben is befejezték, koronát készít az imákból. (Talán ez a forrása a szefárd közösségek szokása szerint mondott Kedusá imának is: „Koronát adnak Neked, Örökkévaló Istenünk, a magasban lakozó angyalok, népeddel, Izraellel, akik lent összegyűlnek”.) Amikor Rabbi Menachem Nissel a Lativ sábátonjára látogatott, egyik előadásának is éppen ez volt a témája: minden ember lelke megfelel egy szólamnak egy nagy zenekarban, és az idők végezetén mindez közös szimfóniává áll majd össze.

Ez a midrás egy másik zsoltárból idéz, amely úgy kezdődik, hogy „számodra a csend a dicséret” (Zsoltárok 65:2). Azt gondolhatnánk első pillantásra, hogy ez arra utal, hogy miután az imák elcsendesültek, akkor szövi össze az angyal az elmondott imákból készült különleges válogatást. Azonban mélyebben belegondolva arra is rájöhetünk, hogy az egyéni imáink eltörpülnek a végső „szimfóniához” képest, akár „csend”-nek is nevezhetők, a mi szemünkben annyira halknak és erőtlennek tűnhetnek. Azonban az Örökkévaló, aki számára nem létezik az idő, tudja, hogy minden egyes halk ima része lesz a nagy egésznek. Az Ő számára az a dicséret, ami a mi fülünkben a csend. Ha mi eljutunk az Eljövendő Világba, és megtudjuk, micsoda grandiózus mű készült a mi imáink felhasználásával, minden bizonnyal elképedünk. De az Örökkévaló dicsérete – ahogyan a fenti zsoltárrészlet is mutatja – sokszor nem a nagy és látványos dolgokban nyilvánul meg, hanem egyéni, látszólag jelentéktelen erőfeszítésekben. Ez lehet az értelme annak, hogy a hetiszakaszunk elején Rási megmagyarázza, hogy az Örökkévaló számára a zsidó nép megszámlálása a szeretet jele. Ő már most minden egyes egyénben látja azt, ami még csak később fog kiteljesedni, végleges és kifejlett eredménnyé. Ezért jelent számára a számlálásunk örömöt, mert látja bennünk a lehetőséget.

Amikor ez a midrás íródott, komoly fantáziára lehetett szükség ahhoz, hogy elképzeljük, milyen koronát készíthet az az angyal az imáinkból az égben az Örökkévaló számára. Ma, az információs társadalom korában ez teljesen kézzelfoghatóvá vált. Hiszen az interneten tórai tanítások már most is százával, ezrével érhetők el. Ha csak a Lativ Kolelben készült felvételeket tekintjük, azok is több napon keresztül éjjel-nappal szólhatnának. Ha lenne egy türelmes és ügyes szerkesztő, az a számítógépen már akár most is készíthetne mindezekből egy lényegesen rövidebb, velősebb összeállítást, amely minden felvétel legjavát tartalmazza. Aki részt vett a tanításokon, az felidézheti a maga számára a részletekből az eredeti élményt. (A hagyomány szerint a túlvilági öröm az, hogy teljes fényében élvezhetünk minden olyan dolgot, amelyet a Tórából megtanultunk [vö. Bává Bátrá 10b].) Egy ilyen ember számára óriási élmény lehet ennek az összeállításnak a meghallgatása. Ez alapján el tudjuk képzelni, hogy ha a Teremtőnél megvan életünk minden egyes pillanata, a jócselekedeteink, az imáink, az élményeink, képben és hangban, és azt is el tudjuk képzelni, hogy a mennyei angyal mennyivel tehetségesebben készíti el ezt az összeállítást, mint bármelyik emberi lény, akkor milyen élményben lesz részünk az Eljövendő Világban. Egyben azt is megérthetjük, hogy mi az értéke a cselekedeteinknek itt és most. „Számodra a csend a dicséret” – minden, ami igazán értékes, de nem látványos, azt meg fogjuk tudni tapasztalni teljes pompájában, a jövőben.