Filozófia

Múlt, jelen és jövő az ítélet napján

Elul a felkészülés hónapja. Készülünk az ítélet napjára. Mindenki önmaga, egyedül fog megállni Ros hásáná napján az Örökkévaló színe előtt, aki meg fogja ítélni mindenért, amit ebben az évben tett. Egy egész hónapot kaptunk a felkészülésre. Reggelente, az imádkozás végén megfújjuk a sófárt, aminek a célja, hogy az ember felébredjen szendergéséből és felkészüljön.

Ebben a felkészülésben három irányra fókuszálunk: múltra, jelenre és a jövőre.

A múlt: át kell gondolnunk, hogy hogyan telt ez az évünk. Mi az, ami pozitív volt, amit a jövőben meg tudunk jobban erősíteni, és mi az, ami nem felelt meg annak a szintnek, amit magunktól el kell várnunk. Mik az általános, visszatérő hibák és melyek azok, amik csak időnként fordultak elő. Mit kell kezdenünk ezekkel a hibákkal? Egyrészt ki kell gondolnunk, hogy mit tudnánk tenni, hogy csökkentsük az elkövetés esélyét. A másik feledat pedig, a tesuvá, a megtérés. Ezt a fogalmat már olyan régóta ismerjük, hogy teljesen evidens számunkra – de valójában, ha jobban belegondolunk, nemhogy egyáltalán nem kéne evidensnek lennie, hanem egyenesen érthetetlen! Hol találkozunk mindennapjainkban ilyen csodával, hogy a múlt megváltoztatható! Hiszen világos, hogy az emberi értelem valójában nem tud ezzel mit kezdeni! Azt mondják Bölcseink, hogy ezt a megoldást se a bölcsesség, se a prófécia, sőt még a Tóra sem ismeri, hiszen a bűn logikus és belátható következménye a bűntetés! Csak az Örökkévaló maga tudja ezt a megoldást: a múlt visszamenőlegesen megváltoztatható! (Jálkut Tehilim 702) Miért nem szokott mégsem lázba hozni minket a megtérés fogalma? A válasz, hogy mert nem érezzük a múltat létező valóságnak. Lehet, hogy amikor elkövettünk a múltban valamit, akkor utána éreztünk egy kis fájdalmat, szégyenkeztünk. De azután ez a fájdalom elmúlt és vele együtt a múlt maga is elpárolgott. És márpedig, ha a múlt elpárolgott, akkor nincs mit megbánni. Ha mégis „vallási – kötelességből” próbálunk valamifelé tesuvát csinálni, úgy, ahogy az elpárolgott múltat nem érezzük valóságnak, azt sem érezzük, hogy a tesuvá által valami változás történt volna a múltunkban, vagy bennünk. Szóval, ugyan az önmarcangolás általában nem szokott konstruktív lenni, de azt fontos lenne megtanulnunk, hogy ne engedjük el a múltat. A felelősségünk soha nem fog megszűnni cselekvéseinkért. Nincs elévülés! „Minden cselkedeted könyvbe íródik” – mondják Bölcseink (Pirké Ávot 2,1). És ráadásul ezek a múltbéli negatív foltok valójában nem csak a múltunkat érinti, hanem a jelenünket is. Minden negatív cselekvés, beszéd, vagy gondolat rombol minket. Az, hogy én ma hogy nézek ki, az nagyrészt ezeknek a negatív foltoknak a következménye. Muszáj elkapnom azt az érzést, hogy a tesuvá egy hihetetlen lehetőség. A történelmet újra lehet írni! Ha négy lépést megteszek, kiradíroztam a múltam. A négy lépés: 1. Ázivát háchét (elhagyni a bűnt), 2. Chárátá (megbánás), 3. Viduj (kimondani az Örökkévalónak az elkövetett bűnt), 4. Kábálá lehábáá (megfogadni a jövőre nézve, hogy többet nem fogom ezt elkövetni). De azt is tudnunk kell, hogy még ha nem is érezzük magunkat képesnek arra, hogy mind a négy lépésen keresztül tudjunk haladni, az sem probléma. Amennyit meg tudunk tenni, annyit kiradíroztunk a múltunkból.

sofarA jövő: A tesuván kívül, egy másik szempontból is foglalkoznunk kell a jövőnkkel. Azt mondják Bölcseink, hogy amikor a zsidók nem olyanok, mint amilyeneknek lenniük kellene, akkor az Örökkévaló „elbuktatja” őket olyan szegényekkel, akik nem igazán „jó” szegények. Azaz, amikor a zsidók nem érdemlik meg, hogy valóban jó cselekedeteket hajtsanak végre, akkor még amikor szeretnének is, akkor sem fog ez sikerülni nekik. Adnak cedákát (adományt rászorulóknak), de még sem lesz ez sikeres jótétemény. Miért? Mert akkor lenne ez a cselekvés ténylegesen jó, ha elérné a célját. Kik a nem igazán „jó” szegények? Akiknek adnak mások, de ők elveszejtik azt, amit kapnak. Nem tudnak élni a lehetőséggel. Tehát nem sikerült segíteni rajtuk. A pénzünket kidobtuk a szemétbe. Ebből természetesen látjuk azt is, hogy mindig alaposan meg kell gondolnunk, hogy hova adjuk az adományra szánt pénzünket. Tilos azt elkótyavetyélni, vagy olyannak adni, aki nem tudja azt úgy felhasználni, ahogy lehetne. (Az egyetlen nap Purim az évben, amikor mentesülünk ettől a „fejfájástól” és az a micva, hogy mindenkinek adjunk gondolkodás nélkül, aki kinyújtja a kezét – de persze ennek is meg van az oka.) Ha most átfordítjuk ezt a dolgot, és úgy nézzük, hogy mi vagyunk a szegények, akik könyörögnek az ítélet előtt állva életért, egészségért, értelemért, anyagiakért és szellemiekért, akkor megértjük, hogy annak, hogy megkapjuk ezen a napon azt, amit szeretnénk, annak van egy alapvető feltétele. Mégpedig, hogy mi ne essünk a nem igazán „jó” szegény kategóriájába. Mi tudjunk mit kezdeni azzal, amit kapunk! Ha kapunk még egy évet, az ne follyon ki a kezünkből, hanem tényleg sikerüljön felhasználni a plusz időt és tudjunk előbbre lépni arról a pontról, ahol most vagyunk. Azaz, kész tervekkel kéne az ítélőszék elé állni. Amikor egy jó évet kérünk, akkor meg kéne legyen bennünk az, hogy mire kérjük azt az évet.

Végül pedig, amivel foglalkoznunk kell, az a jelen. A Talmud egy különleges elvet tanul a Ros hásáná napi ítélettel kapcsolatban Jismáéltől. Jismáél majdnem szomjan halt a sivatagban, amikor az utolsó pillanatban Hágár, az anyukája isteni segítséggel megpillantott egy kutat. Minek érdemében menekült meg az utolsó pillanatban? „Vájismá bekol hánáár bááser hu sám” ( és hallotta a fiú hangját, ahogyan ott volt). A babilóniai Talmud azt tanulja ebből a tórai mondatból, hogy annak ellenére, hogy tudta az Örökkévaló, hogy végül majd gonosz ember lesz a Jismáélből, miután „bááser hu sám”, ahogyan ott volt, abban a pillanatban alkalmas volt arra, hogy meg legyen segítve, eltekintett az Örökkévaló a számára nyílvánvaló negatív jövőtől. A jeruzsálemi Talmud még hozzá teszi, hogy az Örökkévaló nem csak a a jövőtől tekintett el, hanem a múlttól is. Annak ellenére, hogy a múltban sok olyasmit elkövetett Jismáél, amik miatt megérdemelné, hogy most ne maradjon életben, az Örökkévaló csak azt nézte, hogy bááser hu sám, ahogy ő ott volt abban a pillanatban. Ebből következik a számunkra is, hogy az ítélet napján, nem szabad hogy megzavarjon minket az a gondolat, hogy de hogyan is érdemesülnék az ítéletben, hát milyen sok és sokféle rossz dolgot követtem el, mondtam, gondoltam az elmúlt évben. És azzal sem kell összazavarnunk magunkat, hogy miért érdemesülnék az ítéletben, hátha nem fogom tudni megvalósítani a terveimet és nem fogok pozitív irányba változni ebben az évben, vagy esetleg – ne adj Isten – akár rosszabb pozicióba is kerülhetek a következő Ros hásánára, mint ahol most vagyok! Csak egy valamire kell fókuszálnom, hogy az ítéletet egy valami dönti el igazából: a bááser hu sám, ahogy ő akkor ott van. Ha az ítélet pillanatában alkalmasnak tűnök, akkor érdemesülök. Szóval nincs más dolgom, mint hogy azt a pillanatot használjam ki. Abban a pillanatan kell alkalmassá válnom!

Ros hásáná két napja különlegesen emelkedett két nap amire készülnünk kell. Az egyén az Örökkévaló színe előtt állhat és kell állnia. Ha sikerül addigra letörölni a csúnya múltat, eltervezni egy tartalmas jövőt és megélni és kihasználni az emelkedett jelent, akkor bizonyára a jó Életre leszünk ítélve!

Domán Sije