A saját szintünkön levő döntéseink […] kizárólag tőlünk függenek.
Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2014. február
Szerző: Rabbi Dr. Akiva Tatz
Fordította: Sárosi Gábor
Megjelent: Forrás – 2014. február
A világon csak két olyan létező van, amely szabad akarattal rendelkezik. Az egyik az Örökkévaló, a másik az ember. Döntéseket ugyan állatok is hoznak, de azokat beléjük kódolt gondolkodás- és viselkedésminták, illetve egyéb hatások alapján teszik. Az oroszlán például eldönti, hogy a közelben legelésző antilopcsorda melyik tagját és milyen stratégia alapján kívánja elejteni. Ez nyilván sok tényezőtől függ, komplex döntést kell meghoznia, és erre képes is. Ugyanakkor ha van egy kutató, aki tökéletesen ismeri az oroszlán természetét, az adott példány fejlődését, állapotát, az valószínűleg az adott helyzetben előre meg tudja mondani, hogy hogyan fog dönteni. Ebből az is következik, hogy a megfelelő hatások és adatok alapján előre meghatározható eredménnyel ellentétes döntést az állat nem képes hozni. Erre a teremtett lények közül egyedül az ember képes.
Hogyan közelíti meg ezt a kérdést a Tóraalapú zsidóság?
Néhány évvel ezelőtt New Yorkban két harlemi férfi egy parkban pusztán szórakozásból brutálisan összevert egy középosztálybeli, fiatal fehér lányt. A rendőrség elkapta őket, és bíróság elé kerültek. Sokakat felháborított a védelem érvelése, hogy a körülmények, ahogyan felnőttek (szegénység, szegregáció, agresszív, bűnözői minták a környezetben stb.) tehetnek arról, ahogyan cselekedtek. Ezzel az indoklással valójában tagadták, hogy az elkövetők szabad akarattal rendelkeztek volna. Az állatok szintjére helyezték őket.
A pszichológia, jog és kriminológia tudománya egyre inkább alapvetésnek tekinti, hogy az ember nem rendelkezik szabad akarattal. A nyugati világban az elkövető háttere befolyásolhatja az ítéletet.
Azt természetesen a Tóra sem tagadja, hogy a háttér nagyon nagy mértékben meghatározza a személyiséget, ez a tény azonban senkit sem ment fel a felelősség alól. E sorok olvasójának feltehetőleg nem sűrűn fordult meg a fejében, hogy az esti szórakozást egy védtelen lány félholtra verésével kéne feldobni. Ha esetleg mégis valami hasonlóan agresszív ötlete támadt, nem valószínű, hogy az meg is valósult. De ebben az esetben sem szabad akaratról beszélünk. Egy rendezett környezetben, „polgári“ értékrend alapján felnőtt ember nem szabad akaratából dönt úgy, hogy nem támad meg szórakozásból védtelen embereket. Számára egyszerűen ez a normális.
A zsidóságban az ember egy micva (parancsolat) betartásáért kétféle jutalmat kap: egy objektívet és egy szubjektívet. Az előbbit az alapján, hogy mennyire fontos, amit megtett, az utóbbit pedig, hogy mennyire nehéz volt neki azt megtennie. Tegyük fel, hogy valaki felkínál két vallásos zsidónak egy ínycsiklandó tréfli sajtburgert, amit mindketten visszautasítanak. Ugyanakkora objektív jutalmat kapnak érte, de lehetséges, hogy a második szubjektív jutalma jóval nagyobb, mint az elsőé. Miért? Mert az első egy vallásos családban felnőtt zsidó volt, aki számára alapvetés, hogy nem eszik tréflit, a kérdés még csak szóba se jön. A másik még csak érdeklődik, most kezd vallásos lenni. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy vallásos okokból lemondjon az ételek nagy részéről, de már kezdi érteni/érezni, hogy valahol errefelé van a helyes út. Neki lehet, hogy pontosan itt volt a nekudát hábechirá, vagyis az a pont, ahol nehéz döntést hoznia. Mégis úgy döntött, hogy a vallási parancs betartása fontosabb neki, mint egy jó zabálás. Hasonlóképpen: rendezett hátterű személy nem kap akkora jutalmat azért, mert lemondott a fizikai agresszió által kiváltott élvezetről (számára ez valószínűleg nem is létezik), mint egy olyan, aki ebben szocializálódott. A szabad akarat helye, a nekudát hábechirá (szó szerint a választás pontja) mindenkinél máshol van, és ideális esetben az ember spirituális fejlődésével egyre magasabb morális tartományokba tolódik. Lehet, hogy tavaly még nehéz volt valakiről egy bizonyos láson hárát (a másikat negatív színben feltüntető szöveget) nem elmondani, ma már ugyanaz a pletyka nem okoz semmiféle kihívást, mert hozzászoktattam magam ahhoz, hogy ez nem helyes. Most már máshol, egy nehezebb morális problémánál van számomra a nekudát hábechirá. Ráv Elijáhu Dessler ezt egy háborúhoz hasonlítja, ahol nem elég a csatát megnyerni, tovább kell haladni. Ahol az ember már győzött, azt a területet elfoglalta, de újabb és újabb csatatereken kell győzedelmeskednie. Ebben a hasonlatban a nekudát hábechirá a csatatér, amit mindig távolabbra és távolabbra kell tágítani.
Vagyis a nekudát hábechirá helyzetét abból a szempontból, hogy mekkora vétségben döntünk, rajtunk kívül álló tényezők határozzák meg: fizikai adottságaink, neveltetésünk, környezetünk stb. Az ez alatti cselekedeteinkért a fentiek alapján nyilvánvalóan nem kapunk szubjektív jutalmat, de ha az mások (szülők, tanárok, barátok stb.) hatására alakult ki, akkor azt ők kapják meg. Amennyiben jó hatással vagyunk valakire, és emeljük a nekudát hábechiráját, akár áttételesen is, mi kapjuk meg az adott szinten végrehajtott cselekedeteiért a jutalmat. Ezt egy egészen különleges példával lehet megvilágítani: Ros hásánákor az élet és a halál könyve kinyílik, még azok számára is, akik már a túlvilágon vannak (természetesen a spirituális és nem a fizikai élet könyvéről van szó). Felmerül a kérdés: miért és egyáltalán mi alapján kell, illetve lehet a halottakat megítélni? Ők már nem tudnak sem jót, sem rosszat cselekedni. Nem tudják kijavítani a hibáikat. Amit életükben véghezvittek, az már meg lett ítélve, legkésőbb a haláluk utáni első ros hásánákor. Idén pontosan ugyanannyi jócselekedettel rendelkeznek, mint tavaly. Mégis minden évben megítéltetnek, az ítélet alapján pedig magasabb szintre juthatnak (hogy ez a magasabb szint pontosan mit jelent, abba ne menjünk bele, lényeg, hogy különböző szintek vannak a túlvilágon). A válasz pedig az, hogy bár ők nem tudnak már jót tenni, de a gyerekeik, unokáik, tanítványaik igen. És ha az általuk cselekedett micvák az elhunyt hatásából, illetve korábbi döntéseiből erednek, akkor nekik is érdemmé válnak, ami alapján a tavalyinál kedvezőbb ítéletet is kaphatnak. Gyakran hallhatjuk vallásos környezetben, hogy ezt vagy azt a micvát, segítséget, támogatást valaki valamelyik elhunyt felmenője nevében cselekszi. Ez nem csak szép, romantikus gondolat, hanem az adott jótett következtében valóban az említett ős érdemeit gyarapítja. Ennek talán legismertebb formája a kádis jetom, azaz a kádis (egy ősi ima) azon változata, amelyet az elhunytakért szokás mondani. Szintén gyakori dolog hasonló módon adakozni. De ha az ember nem is gondol rá, akkor is növeli a jótetteit annak, akinek a korábbi döntései következtében cselekszik jót, akinek hatására az adott cselekedet a nekudát hábechirá alatt helyezkedik el. De az ember saját szintjén levő döntéseiért már nyilván nem a hatásgyakorló, hanem a cselekvő kapja a szubjektív jutalmat.
A saját szintünkön levő döntéseink tehát kizárólag tőlünk függenek. Legyen ez egy láson hárá magunkban tartása, egy sajtburgerről való lemondás vagy hogy a villamoson nem bámulunk meg egy miniszoknyás lányt. Mindenkinek megvan az a helyzet, amelyben a helyes döntés meghozatala erőfeszítést, lemondást igényel, de nem annyira nehéz, hogy lehetetlen legyen. Ez az a pont, ahol a meghozott döntést nem lehet tudományosan előre kiszámolni, mert a döntést nem rajtunk kívül álló körülmények hatására hozzuk meg, hanem mi magunk választunk. Ez az a szint, ahol nem a belénk ültetett program alapján cselekszünk, itt működik a szabad akarat. Vagyis ez ad alkalmat arra, hogy az állatok szintje fölé kerüljünk, és emberként létezzünk. Aki pedig túl sokat hivatkozik a körülményeire, az valójában a szabad akarattal nem rendelkező állatok szintjére süllyesztheti magát.
