Beháálotchá

Paranoid nemzet?

A rendszeres zsinagógalátogató ember számára a Tóra egyik legismerősebb része szerepel ebben a hetiszakaszban: a tóratekercs kivételekor, illetve visszatételekor elmondott szakasz. „Amikor elindult [utazott] a frigyláda, ezt mondta Mózes: »Kelj fel, Örökkévaló, és széledjenek szét ellenségeid, és futamodjanak meg gyűlölőid!« És amikor megnyugodott, így szólt: »Térj vissza, Örökkévaló, Izrael ezreinek tízezreihez!«” (4Mózes 10:35–36.)

Küzdelem minden úton

Az első mondat fő témája a Tóra harca. A frigyláda tar­talmazta ugyanis a két kőtáblát és a tóratekercset. Szimbólumként egyértelmű, hogy a Tórát, a tudást, az állandó tanulás kötelezettségét jeleníti meg. A zsidók pusztai vándorlásaik során valahányszor útra keltek, vitték magukkal a Miskánt, a pusztai hordozható Szentélyt. A Tóra részletesen írt korábban annak különböző részeiről, illetve arról, hogy melyik családok melyik részeit szedték szét, vitték, és rakták össze. Ez alapján jogosan várhatnánk, hogy itt az szerepeljen, hogy „amikor elindult a Szentély”, nem pedig csak egy része annak, a tóratanulást szimbolizáló frigyláda.

A mondat másik meglepő része a harc motívuma. Úgy tűnik, hogy ezt a mondatot Mózes elmondta, valahányszor útra kelt a zsidó nép a pusztában. „Az Örökkévaló mondása alapján indultak útra, az Örökkévaló mondása alapján táboroztak le” (4Mózes 9:18), tehát azt, hogy mikor kell menni, és mikor kell maradni, nem ők döntötték el. Itt „útra indulásként” pontosan ugyanaz a szó szerepel, mint a mi mondatunkban. Ebben az az érdekes, hogy a harc, az ellenség témájának választása sokkal érthetőbb lenne Izrael földjének elfoglalása kapcsán (olyan vélemény is található a magyarázatok között, amely szerint valóban csak akkor hangzott el ez a mondás). Amíg még nem foglalkozunk a honfoglalással, csak egyszerűen vándorlunk az üres sivatagban, addig miért törődünk egyáltalán az ellenség létével?

Összefoglalva, az első mondat a Tóra harcával foglalkozik, amiből csak két dolgot nem értünk: egyrészt, hogy miért éppen a Tóra, másrészt miért éppen a harc témája az, ami Mózes mondása alapján különösen fontos akkor, amikor a zsidók megkezdik újabb útjukat a pusztában.

A zsidó üldözöttségtudat

A zsidó életélmény szerves része az ellenség képe, illetve az ellenségtől való félelem. Az évszázados üldöztetések belevésték a nép kollektív emlékezetébe, hogy ne várjuk, hogy tárt karokkal fogadjanak minket, bármerre járjunk.

Ennek előképét a Tórában az ún. átkoknál találhatjuk meg, ahol arról van szó, hogy milyen rossz dolgok fognak történni a zsidó néppel, ha nem tartják be a Tóra szabályait. Ott arról van szó, hogy a korábban bátor, hős nép szívét állandó félelem fogja majd el, ami még akkor is fog tartani, ha már nem lesz kitől félni. Sajnos ez a Tórának egy olyan része, amely nem sok magyarázatra szorul. Mindannyiunk mindennapjaihoz hozzátartozik az az érzés, hogy sosem tudhatjuk, mikor, honnan bukkan fel az antiszemitizmus, és már megszoktuk, hogy állandóan keressük, és gyakran akkor is észrevenni véljük, amikor nyoma sincsen.

Mindennek fényében még erősebb a kérdés: hogyan lehetséges, hogy Mózes minden egyes vándorlás elején a zsidó üldözöttségképre erősít rá? Miért az antiszemitizmusról tart beszédet, miért nem valami lelkesítőbb, pozitív témáról? A szövegből érződik, hogy áldani szeretné a népet – akkor miért használja ugyanazt a gondolatot, mint amelyet az átkokban találhatunk meg? Hogyan lesz az átokból áldás?

A tenger kettéválik

Amikor a Nádas-tengerhez érve megtorpant a zsidó nép, és az egyiptomi seregek üldözték őket hátulról, a kettévált tenger száraz fenekén vonultunk végig. Mögöttünk az egyiptomiak jöttek, de a tenger hullámai összecsaptak felettük. Így mondták: „meneküljünk, mert az Örökkévaló harcol Izraelért!” (2Mózes 14:25). A tengeren való átvonulást pedig ezzel a mondattal vezettük be: „az Örökkévaló harcolni fog értetek, ti pedig hallgassatok!” (Mózes 2., 14:14).

Az utolsó szónak (táchárisun) ebben a mondatban több jelentése is van. „Cheres” egyrészt süketnémát jelent, ez alapján úgy fordíthatnánk, hogy „hallgassatok”. Másrészt viszont „cháris” azt jelenti, hogy „szántás”, ez alapján azt mondhatnánk: „szántsatok”. Ti csak végezzétek a mindennapi dolgotokat, ne is törődjetek azzal, hogy a világ legfejlettebb serege üldöz titeket – az Örökkévaló majd harcol értetek.

A belső harc

Ha belegondolunk, ez a szituáció a lehető legjobb, ami csak elképzelhető. Talán még annál is jobb, mintha egyáltalán nincsen ellenség. Egyrészt tudjuk, hogy ha valakinek nincsenek ellenségei, akkor elkezdhet aggódni, mert ez rendszerint annak köszönhető, hogy semmi produktívat nem csinál. Másrészt, mint láttuk az átkoknál, félni lehetséges ellenség nélkül is. A láthatatlan ellenség sokkal ijesztőbb, mint a látható.

Mózes indulási beszéde azt üzeni nekünk: a mi ellenségünk látható és legyőzhető. Félelemre a lehető legkevesebb okunk van. Harcolnunk viszont kell, viszont nem az ellenségünk ellen, hanem saját magunkkal. „Ki az erős? Aki az ösztönén [saját magán] uralkodik.” (Ávot 4:1.)

Ez azt is megmagyarázza, hogy hogyan kerül bele ebbe a képbe a Tóra szimbóluma a pusztai Szentély helyett. Hiszen ez szolgáltatja azt a területet és eszközt, ahol lehetőségünk van ezt a belső harcot megvívni. Ha le tudjuk győzni saját rossz tulajdonságainkat, rávenni magunkat a Tóra betartására, kitartó, rendszeres tanulására, akkor a belső ellenséget győztük le. Saját magunktól nem kell félnünk, legfeljebb attól, hogy nem teljesítjük be azt, amiért itt vagyunk – de ez teljesen másfajta félelem.

Ha ebben a belső harcban győzünk, akkor „szétszélednek ellenségeid, megfutamodnak gyűlölőid” – a külső ellenség saját magától szertefoszlik. Az átkok csak akkor érvényesek, ha a saját, belső küzdelmünktől mi magunk futamodunk meg. Ha magunkkal harcolunk, kiérdemelhetjük, hogy a bántó üldözöttségtudat elmúljon. És ez lesz az igazi áldás.