Interjú

Sohasem kor kérdése…

Egy pozsonyi cádik

Az épp saját életéről szóló dokumentumfilm forgatása mi­att Budapestre is ellátogató Rabbi Ávrohom Cohnt, a La­tiv kolel barátját és támogatóját kérdeztük hosszú, eseménydús életéről és jelenlegi, felettébb nem nyugdíjasra valló mindennapjairól. A találkozóra a Kazinczy utcai Sász Chevrá súlban került sor. A sáchrit imát megelőző, reggeli tanulását az interjú kedvéért megszakító idős filantróp reggeli tejeskávéja felett mesélt jó hangulatban és felettébb frissen életéről és terveiről.

Úgy hallottam, hogy ön Pozsonyból, a történelmi magyarországi ortodoxia fellegvárából származik.

Pozsony, a nagy rabbi Chászám Szojfer volt székhelye, ahol 1928-ban megszülettem, valóban több mint száz évvel az ő halála után is még mindig őrzött valamit a mester kisugárzásából, lelkületéből, és bár a helyi zsidóság létszáma megfeleződött az első világháborút követő elcsatolások után, a jiddiskeit egyik fellegvára volt a múlt század eleji Közép-Európában.

Egy interjúból arról értesültem, hogy reb Ávrohomnak is felülmúlhatatlan érdemei voltak Chászám Szojfer sírjának és emlékművének egymillió dollár költségű átépítésében, melynek nyomán még a Duna-parti villamossíneket is arrébb terelték… Meséljen a családjáról pár szót és arról a környezetről, amelyben nevelkedett Pozsonyban!

Tehetős család sarja voltam, heten voltunk testvérek. A háztartásunk ezenfelül még vagy tucatnyi gyermeknek adott otthont és támogatást, akik a helyi kis- vagy felső jesivába jártak. Bratislava ugyanakkor a harmincas évek válsága miatt átjáróházzá vált, és rengeteg rászoruló, munkát kereső ember vendégeskedett nálunk, még hétköznaponként is. A létszám szombatonként a húszfős asztal körül a maximumára hágott. Apám, aki végül Mauthausenbe került, és ott élte túl a borzalmakat, többször mondogatta, hogy a lágerben azért kerülték őt el, és nem csípték a tetvek, mert annak idején rengeteg tetves és piszkos földönfutót fogadott be és látott vendégül…

Hogyan sikerült a szlovákiai zsidóságra sokkal korábban lesújtó soa borzalmait túlélnie?

A fasizálódó Szlovákiában a megszállt Csehországtól való függetlenedése után az addigi idilli állapotokat az egyre szigorodó és korlátozó zsidótörvények váltották fel. Bár apám és más tehetősebb zsidók a gazdaságban betöltött fontos szerepük miatt eleinte valamifajta védelmet élveztek. Így az élet atrocitásoktól tűzdelve, de tovább folyt, ám a keleti frontról hazalátogató szlovák katonák szörnyű történeteket híreszteltek….

Ábrahám bácsiról köztudott a partizán múltja, erről tanúskodik az Artscroll gondozásában napvilágot látott „The youngest partisan” című könyv is. Hogyan került közéjük?

AmiCohenAmint említettem, tizenegy éves voltam, amikor kitört a világháború, pár év múltával szüleimtől külön válva, hamis papírokkal az addig még a zsidók üldözött sorsában nem osztozó Magyarországra küldtek. Először Pesten bujkáltam, majd a pápai jesivába kerültem, ahol a 200 fős intézmény addigra az engedélyek ellenében 350 fősre duzzadt tanulói közé fogadtak, ezzel is óriási kockázatot vállalva. A 44-es deportálások és gettósítások megkezdtével édesapám – aki ekkor már szintén Magyarországon tartózkodott – még egyszer utánam küldetett, és kimenekített onnan nem zsidó megbízottja segítségével. Később őt magát is, ahogy édesanyámat testvéreimmel együtt már korábban, elfogták Magyarországon. Innen a „Vatikán”-nak becézett zsidó szigetecskére kerültem, Nyitrára. Miután ez a sziget is megszűnt, akkor kerültem egy lebukás utáni letartóztatásból való szökést követően a partizánok közé a háború utolsó fél évében.

Azt olvastam valahol, hogy még a partizánok között is sikerült kósert tartania. Hogy sikerült ezt megvalósítania?

A partizán bázistól kiinduló nagy és igen kockázatos felderítőkörutainkon egy falusi asszonynál általam beszerzett edényekben rám egyik héten bableves, a másikon krumplileves várt, így nagyjából…

Igaz, hogy a sálesüdeszi (szombati harmadik étkezés) Mizmojr leDovid zsoltár dallamával talált rá kiszolgáltatott, az utcán tébláboló és menedékhelyet kereső zsidókra?

A front közeledtének lassulásával egyre több bujkáló zsidónak fogyott ki a tartaléka, és került az utcára az addig őt bujtató nem zsidó által. Viszont csak úgy egy zsidót az utcán nem lehetett megszólítani, mert sokszor a nácik csak csalinak tettek ki valakit, hogy vele még több bujkáló vagy bujtató, illegalitásban élő zsidót elfogjanak. Így az első alkalommal például ezzel a dallammal hívtam fel magamra menedékre vágyó felebarátom figyelmét, hála a Teremtőnek a nácik kevés szombati „harmadik étkezésen” vettek részt… 58 családnak sikerült így vagy másképp menedéket szerezni.

Hogyan és mikor került Reb Ávrohom a tengeren túlra?

A felszabadulás után, még a kommunista hatalomátvétel előtt nyugatra, pontosabban Franciaországba, illetve Belgiumba távoztam, ahonnan két év helyben élés után Kanadába emigráltam, amely akkoriban sok zsidót fogadott be.

Kanada, miként az Egyesült Államok is, szembefordulva a harmincas évek zsidó bevándorlást akadályozó politikájával, talán kompenzációból is valóban sok zsidót fogadott be. Mivel foglalkozott az ifjú bevándorló? Milyen volt a jiddiskeit állapota az ’50-es évek Kanadájának?

A családom még az óvilágban is szőrmekereskedelemmel foglalkozott, így Montrealban, ahol letelepedtünk, ahol akkor a zsidó vallásos élet felettébb silány és gyenge volt, én is azzal kezdtem el foglalkozni. Majd alig tíz év leforgása alatt az akkor lezajló gazdasági krízisek miatt, amelyek kínosan érintették ezt az ágazatot is, átpártoltam az ingatlanfejlesztésbe.

De ez még mindig Kanada, mikor költözött le New Yorkba?

A feleségem, aki onnan származott, vett rá az újabb országváltoztatásra, ott folytattam a kiteljesedést az építőiparban, és sikeres vállalkozóvá váltam.

New York a hatvanas években merőben korrupt és ingatlanfejlesztését tekintve a maffiától érintett város volt. Valamint a jiddiskeit sem volt akkor olyan erős és megalapozott mint manapság.

Valóban több figyelmeztetést is kaptam egy veterán mérnöktől, akivel együtt dolgoztam, hogy a maffiával számolnom kell. Az évtizedek folyamán sikerült ezen akadályokat is leküzdve több mint 3500 ingatlant felhúzni, ami hála a Teremtőnek nem kis teljesítmény. Ami a legfontosabbat, a jiddiskeitot illeti, az ortodox zsidóság a ’60-as évek Amerikájában felettébb gyenge lábakon állt. Az a mára méltán híressé vált lakewood i jesiva, amely ma a jesivavilág egyik tartóoszlopa, csak indulófélben volt, és alig pár tucat tanulót oktatott. A mából visszatekintve félelmetes az elmúlt fél évszázad fejlődése.

De én Reb Ávrohomról mégis sokkal inkább mint mohelről hallottam, semmint ingatlanmogulról. Mikor tanulta ki a mohelságot, azon belül is a felnőtt mohelságot, mely orvosi végzettség, képzettség nélkül igen nagy kihívást jelent, és ahol már a jó sebészi készség is elkel.

Tíz évig csak néztem a moheleket, és némán tanultam, majd a harmincas éveim derekán én magam is elkezdtem Ábrahám szövetségébe való felvételhez hozzásegíteni azokat, akik ezt kívánták. Az Egyesült Államokba meginduló orosz bevándorlás után megnőtt igények után sok mohel közül egy orvosi grémium még egynéhány társammal engem választott, akik kórházban végezhettük ezt a nemes beavatkozást, azokban az időkben hetente akár tízet is.

Most hadd kérdezzem az alapítványáról, amelyet legtehetségesebb jesivatanulók megsegítésére alapított. Mi győzte meg önt arról, hogy pont ilyenre van szükség?

Sajnos az Örökkévaló nem adta meg, hogy gyermekeim legyenek, ezért szerettem volna a következő generáció támogatásán keresztül változást elérni a világban. És hogy miért pont így? Nos, New Yorkban több zsinagógát láttam amelyek gazdag egyének adományaiból épültek fel, és most üresen állnak, mozi működik bennük vagy valami annál is rosszabb. De akár Jeruzsálemben is láttam volt jesivát, amelynek régi, büszke felirata alatt már nem tanultak, hanem falai mögött cipőműhely volt. Több jótékonysági alap ment már tönkre, pedig nélkülöző emberek megsegítésére hozták létre. Így úgy gondoltam, hogy inkább emberekbe, tehetségekbe fektetnék, nem épületekbe, intézményekbe. Ezért az Ábráhám Hákohén Alapítvány olyan elit tehetséggondozásra lett létrehozva, mely a jesivavilág legjobbjainak támogatását célozza. A legtöbb fiatal, aki komoly anyagi problémával küzd, vagy nem rendelkezik megfelelő felmenőkkel, szakmai előmenetele közben beleütközik egy üvegplafonba. Ezeknek a fiataloknak nyújt az alapítvány havi szinten segítséget három éven keresztül, kétezer dollár formájában. Évente csak ketten nyernek felvételt a támogatási rendszerbe. Remélem, hogy az alapítványom is hozzájárul majd a jesivavilág minőségi felvirágoztatásához.

Ami a most készülő dokumentumfilmet illeti és a bő tíz évvel ezelőtt megjelent könyvet, miért várt vele ilyen sokáig, hogy ezt elmondja a közösségének és az utókornak?

A háború után évekig olyan rémálmok gyötörtek, amelyek után két napig is lábadoztam, úgy döntöttem, ha a náciknak nem sikerült, én sem fogom az emlékeimmel tönkretenni magamat. Ezért mélyen hibernáltam magamba mindent, hogy élhessek. Nemet mondtam a Jad Vasemnek és minden megkeresésnek. Csak az elmúlt 20 évben egyre agresszívebb és pimaszabb tagadások és kételkedések mozdítottak ki korábbi álláspontomból. Annak idején egyenjogúak voltunk és szabadok, és mégis megtörtént. Senki ne gondolja biztosnak, hogy ez Monceyban vagy Borogh Parkban nem történhet meg, ha úgy hozza a történelem.